Késő este trappolok haza a buszmegállóból, és a szomszéd telkét a miénktől elválasztó bokrok közül motoszkálást hallok. Nyilván a macska, gondolom, és odaszólok:
– Szevasz vacak, hazajöttél?
– Nyau – válaszolt.
Kinyitom a kaput, és döbbenten látok odabenn egy idegen macskát. Nagyon szép darab egyébként, fekete, pici fehér tappancsokkal, meg egy fehér füllel.
– Hát te ki vagy? – kérdeztem tőle.
Nagy bokorzörgéssel előrontott az én macskám is, és leült a fekete mellé. Vörös és fekete, gondoltam, és nem nyűgözött le a gondolat.

A macskám fürkészi az arckifejezésemet, ami nem lehet egyszerű, a sötétben. Odaront hozzám, a bokámhoz dörgölőzik, még dorombol is, majd felszáguld a lépcsőn, és jelezi, hogy beengedhetném a lakásba. Mire én is felérek, mindkét macska a lábtörlőn ül, és bámul rám. Szép kis helyzet!

A pirosat beengedem, és leülök a legfelső lépcsőfokra. Idegen Cica leül mellém, és a derekamhoz dörgöli a fejét.
– Mit mondott neked az én hülye macskám? – kérdezem tőle komolyan.
Válasz helyett még hevesebben törleszkedik. A helyzetet a kutya menti meg, aki kipréseli a fejét az ajtón, és vérben forgó szemekkel őrjöng, így a vendég nem tud befurakodni, pedig igazán igyekszik.

Amíg vacsorázom, a fekete macska a teraszajtó külső oldalán nyikorog, a piros a belsőn. Félreértés ne essék, értékelem a macskám szociális igyekezetét. Eddig csak verekedett másik állatokkal, voltak már megtépett testrészei, és viselt már parabolaantennát a nyakán. Most meg van egy haverja, és kint buliznak az éjszakában. De a helyzet az, hogy nem vágyom még egy macskára. Meg is mondtam neki, hogy tessék szépen hazamenni. Nem tudom, használt-e.