Évek óta panaszkodom, tudom. Most még mindig jobb, mint tavaly volt, amikor már elég durván háborgott a gyomrom, és utána egy hétig nem hagyott alább. Ehhez képest most csak dolgozni voltam, és univerzálisan éreztem rosszul magam.

Vélhetőleg az elmúlt két hét alváshiánya többet kivett belőlem mentálisan és érzelmileg is, mint hittem volna. Már reggel, mikor fölkeltem, is éreztem, hogy ez egy hosszú és nehéz nap lesz, és sajnos nem kellett csalatkoznom a megérzéseimben.

Hogy miért volt hosszú és nehéz? Hosszú azért volt, mert nem akart eltelni, mert szerintem megállt az idő, és csak azért nem indult el visszafelé, mert egész álló nap figyeltem az órámat, hogy meg ne merészelje próbálni. Nehéz pedig azért volt, mert időnként hullámokban elöntött a boldogtalanság és a kilátástalanság. Pontosan tudtam és éreztem, hogy nem akarok ott lenni, ahol vagyok, de ha megkíséreltem belegondolni, hogy hol lennék és mit csinálnék, ha nem kellene… nos, az sem volt semmivel sem jobb. Rám tört, hogy csapdába estem, és fogalmam sincs, hogy merrefelé lehetne kimászni belőle. Tudom, hogy hinni kell a dolgok jobbra fordulásában, és igazán igyekszem is hinni, csak ma nagyon nehezemre esett.

Este, mikor hazaértem, akkor ért az első kellemes élmény. A Facebook falamat kedves emberek kitapétázták jókívánságokkal és kedvességekkel. És persze, erről tudom, hogy nagyrészt az tehet, hogy a FB nem rest mindenkit figyelmeztetni ilyesmire, de ez nem számít. Éppen mindegy, hogy azért gondolok valakire, mert eszembe juttatták, vagy mert magamtól eszembe jutott. A gesztus számít, és ez tett boldoggá.

Pocsék vagyok az emberekkel. Még csak nem is elmarom magam mellől őket, hanem egyszerűen hagyom, hogy elkopjanak. Nem keresem őket, és nem vagyok hozzá elég érdekes, (arról nem is beszélve, hogy tele vagyok gonosz gondolatokkal, még azokról az emberekről is, akiket szeretek, és akik engem szeretnek) elég szeretnivaló, vagy egyáltalán, elég elérhető, hogy mások ne hagyjanak engem elkopni. Így aztán állandóan magamra maradok, egy percig sem kétkedve abban, hogy önhibámból, és mikor hirtelen azzal szembesülök, hogy egy tucat ember ennek ellenére gondol rám, és vesz két másodpercet arra, hogy egy kedves gesztussal megörvendeztessen, az…

…hát, szavakat nem találok rá, de örültem. És köszönöm mindenkinek.