Úgy vártam már ezt a szabadságot, mintha minimum egy hónapra mennék el. Az egész nem tart majd tovább bruttó hat napnál, és az is nagyon-nagyon hamar el fog telni, ebben sajnos biztos vagyok. De mégis.

November eleje óta nem volt pihenőidőm, mert nem, az, hogy kéthetente van egy szabad hétvégém, nem számítható be pihenőidőnek. Ellenben azáltal, hogy talán tarthatatlan elvárásokat támasztok ennek az egy hétnek, ebből sem lesz majd az.

Szép időben nem is reménykedem, de azt hiszem, nem is ez feltétlen a cél. Még mindig ugyanazzal küszködöm, a fejemben és a lelkemben uralkodó káosszal, meg a rend-teremtési kísérleteimmel. Meglátjuk, mire megyek vele. Most viszont – hullafáradt vagyok – alszom.