Miután az Olimpiát a kanapéról izgultam végig, és többé-kevésbé bebizonyosodott, hogy a torinói világbajnokságot is ki fogom hagyni (visszalépésem minden bizonnyal lesújtotta a rajongói kollektívát), késztetést éreztem, hogy élő korcsolyázással zárjam az évadot (ha az a bizonyos VB még hátra is van), és vettem magunknak két jegyet a Nemzeti Jégszínház Mozi című előadására.
Két évvel ezelőtt a Diótörőt néztük meg a Duna Pláza melletti sátorban. Tavaly a Pinokkiót a Savoya Parkban. Idén a Récsei Centerbe kellett menni, de állítólag ez már állandó helyszín marad. Ha ez igaz, támogatom. Ez egy meglehetősen jól kialakított jégszínház.
Hogy a műsor milyen, az más kérdés. Nyilvánvalóan kritikusabb vagyok, mint kellene (lásd: februárban az Olimpiát néztem, és ez – természetszerűleg – nem ugyanaz a színvonal), de alapvetően így is kedvemre való volt… az első felvonás. Igazán kínos csak egy dolog van benne: a főszereplő narrációja. Idétlen, és nem vicces szövegeket mond, és nagyon-nagyon nem jó, ahogy felkonferálja a következő számokat. Emellett sokalltam a második felvonásban a megközelítőleg 15 perces Romeo és Júlia blokkot, és a Dreamgirls, Chicago és Moulin Rouge számok együtt nagyjából fél órán át ugyanazt mutatták, ugyanazok lányok, olyanabban, vagy másik ugyanolyan ruhában táncoltak székekkel, tekerészték a lábaikat és ez nemcsak sok, de unalmas is lett egy idő után.
Ha én állítanám össze a műsort, akkor lehet, hogy arra is ügyelnék, hogy a Hairből, ha már az asztalon táncolós jelenetet beleveszem a jégrevübe (hiszen nyilván az az egyik leglátványosabb), akkor azt nem a Manchester, England c. számra teszem. És ha már több számot is feldolgozok a Jézus Krisztus Szupersztárból, akkor nem táncoltatom Jézust a Júdás dalára, és Heródesnél (ami az eredeti legnagyobb tömegjelenete, és arra lehetne csak nagy partit csinálni) nem csak egy madzagon lógó légtornászt és egy énekest állítok ki. Ja, és ha összesen két esernyős számom van (Mary Poppins / Ének az esőben) és ugyanazt az egy ernyőt használom kelléknek, akkor a kettőt nem teszem egymás utánra (ahogy a három egyforma éjszakai életes vagány századelős számot sem a végén).
De most, hogy a listát kiadtam magamból, jöjjenek a nagy pirospontok. Jók voltak a zeneválasztások, és a számomra ismeretlen vendégszereplő énekes nagyon korrektül énekelt. Hatalmas elismeréssel adóztam annak, hogy a fentebb említett Machester, England és a Heródes dala is belekerült a válogatásba (azt magam se hittem volna, hogy a Could we start again please? ami az én nagy kedvencem, belekerülhetne, ahogy persze nem is került), és nagyon örültem a Karib-tenger kalózainak is. És a legjobban (kár volna szépíteni a dolgokat, fiatal lány lévén a jóképű fiúk a gyengém) Elek Attilának örültem. (Aki egyébként többször is viselt fényes-feszes műanyag nadrágot az est során.) Kicsit ugyan fájt a szívem azért, hogy ő esténként pár tucat ember előtt alakítja Claude Hooper Bukowskit és Frank Sinatrát*, amíg Hoffmann Nóri alig pár nappal korábban Vancouverben többtízezer eleven, és többmillió tévénéző előtt táncol hip-hopot valaki mással.
Akárhogy is – ha az ember képes arra, amire én csak nagy nehézségek árán, azaz hogy ne olimpiai színvonalú korcsolyázást várjon – elég jó program ez így egy szombat estére.
*a szerkesztő jegyzete: természetesen nem Frank Sinatra volt az Ének az esőben, hanem Gene Kelly.