Ma egy kicsit jobb volt. Sütött reggel a nap. Jókedvűen keltem fel. Takarítottam délelőtt, két lapátnyi port távolítottam el a szobámból. Szellőztettem (fél délelőtt nyitva volt az ablak) és különösebb komplexusok nélkül eltengettem az időmet.

Nem olvastam, nem gondolkoztam, nem foglalkoztam igazán semmivel, csak tekergettem kicsit a bűvös kockámat, de azt se sokáig. Csak úgy, az íze kedvéért.

Aztán bemásztam a városba, voltam könyvtárban, bár nem hoztam ki semmit. Eljátszottam a gondolattal, hogy be se megyek, mert nincs kedvem semmihez, pedig áprilisra meg kéne tanulnom, hogy kell rádiójátékot írni. Aztán eszembe jutott két könyv, hátha benn vannak (nem voltak), és böngésztem, hátha megszólít valami érdekes.

Ehelyett valaki érdekes szólított meg, akit évek óta nem láttam, de annál többet gondoltam rá, ha nem is állandóan, de időről időre, olyan “hm, írni kéne neki” és “talán felhívom valamikor” módon, ami mindannyiszor áldozatul esett a lustaságomnak, a telefonálási komplexusomnak (mi van, ha tökre nem is ér rá, vagy csak esze ágában sincs beszélni velem, és jólneveltebb annál, hogy ezt megmondja) vagy az olyan gondolataimnak, hogy “dehogy strapálom én magam, végtére is kettőn áll a vásár, ha ő nem keres, én se keresem, pukkadjon meg!”

Nem volt sok ideje, talán egy húsz percet beszéltünk, de nagyon-nagyon jót tett, és ezt meg is tudtam mondani neki. Hiszem, hogy fontos megmondani az embereknek, hogyha örülünk nekik, a találkozásnak, vagy annak, amit mondtak, vagy annak, amilyenek. Most is, mint már annyiszor, újra elhatároztam, hogy nem hagyom, hogy elsodródjanak mellőlem az emberek, pedig tudom, hogy nincs bennem elegendő kitartás és lendület ahhoz, hogy egy-egy kapcsolatot felszínen tartsak.

Álmodozni persze azért lehet. :)

És most megyek aludni, mert reggel nekem kell nyitni a bazárt.