Próbálkozom az írással. Nem akar összejönni. Nem mintha nem járna semmi a fejemben. Még csak nem is arról van szó, hogy nem találnám érdekesnek. Leginkább persze lusta vagyok mindent végiggondolni, és kicsit félek is attól, hogy leírjam a dolgaimat.
Leírni ugyanis félelmetes. Nem azért, mert attól kezdve bárki bármikor elolvashatja, ez az aspektus eddig még soha nem félemlített meg igazán, bár tulajdonképp nem ártana. Egyszerűen csak azért, mert amikor leírom mindazt, ami foglakoztat, és amin gondolkozom, valahogy értelmet és formát nyer azáltal, hogy feltálalom, és pillanatnyilag olyan gondolataim vannak, amiket egyáltalán nem szeretném, ha formát nyernének.
Nagyon sokat olvasok, és a könyveimtől újabb gondolataim támadnak. Éppen ezért újra tervezem indítani a Könyvespolcot, csak hát, elég nehéz egy év kihagyás után visszazökkeni. (Bár persze nem lehetetlen.)
Pedig voltak nagyon jó kis ötleteim, meg néha nagyon rossz ötleteim is. Néha fel is írtam magamnak kulcsszavakat, aztán nem volt kedvem és erőm végigvinni őket. De majd ez is másként lesz.
Ezen kívül pedig azért nem írtam, mert mással voltam elfoglalva. Első sorban a nem annyira új keletű, de mostanában kórosan elharapódzott Facebook-függőségemmel, aminek drasztikusan véget kell vetni, szerintem nagyjából abban a pillanatban, hogy otthagyom a munkahelyemet. Amíg dolgozom, elfogadható, bár nem helyeselhető eljárás, hogy a szabadnapjaimat értelmetlen kattintgatással töltöm, de amint pénzt se keresek, és hasznos dolgokat se csinálok, már nem az. Még ki kell találnom egy pontos szabályozást magamnak, de hajlok rá, hogy napi legfeljebb kétszer fél óra a maximum, ami normális keretek között elviselhetőnek tartok. Majd kiderül.
És ennél többet nem beszélünk arról, hogy mi lesz azután, hogy nincs állásom, mert a gondolat, főleg így estefelé halálra rémít. Nappal, amikor még világos van, könnyebb elviselni. De ilyenkor, mikor már csönd van és sötét, és egymagam vagyok a gondolataimmal, borzasztóan félelmetes.