Ezeket az utolsó napokat nagyon nem akartam már végigcsinálni. Túl lenni rajta igen, de végigvinni, ott lenni, tűrni és elviselni bizony nagyon nem ízlett. Valamikor a hétvége után, de még kedd előtt (tehát vélhetőleg hétfőn) egyszer csak rám zuhant ez az egész mindenség. Hogy elhiszem-e már? Természetesen nem. De előbb vagy utóbb muszáj lesz.

Amennyit kalkuláltam előtte, választhattam volna jobb napot is utolsónak. Olyat, amikor nem jelenik mondjuk meg olyan könyv, amit ekkora tömeghisztéria kísér. Vagy legalább olyat, amikor nem jelenik meg még nagyjából háromszáz másik új könyv. De nem választottam. Nemcsak azért, mert nem gondolkodtam el erről, hanem azért is, mert azt akartam, hogy ne én legyek a rivaldafényben.

Aki ismer (vagy azt hiszi, hogy ismer) ezen vélhetőleg nem éppen jóindulatúan kacarászik. De a helyzet az, hogy ha nem is egész életemet, de az elmúlt tíz évet többé-kevésbé azzal töltöttem, hogy az legyek, akit senki sem vesz észre. Aki láthatatlan, aki belesimul a szürke tömegbe. Eddig még nem sikerült.

Ma sem.

Mondhatnám, hogy nem volt nehéz, de nehéz volt. Nehéz volt, bár némiképp mulatságos is, ahogy egyesével elém járultak a kollégáim (volt kollégáim), ahogy próbáltak mondani valamit, és ahogy én is próbáltam mondani valamit… de azért nehéz volt. Igyekeztem gyorsan túl lenni mindenen, főleg este, záráskor. Szélsebesen dobáltam be mindent a táskámba és a szatyromba, a rengeteg csokoládét, az ajándékokat, a pólóimat, a bögrémet, mindent, amit el kellett hoznom.

És többször számba vettem mindazokat a dolgokat, amiket ott kellett hagynom, a szekrénykulcsot, névtáblát, mágneskártyát és boltkulcsot. Még egyszer utoljára bezártam a bazárt.

Hazafelé szétáztam. A buszmegállóban már facsarni lehetett belőlem a vizet. A buszon olvastam, elmélyülten, koncentrálva, mert féltem a gondolatoktól. Hajnali fél ötig egyfolytában féltem a gondolatoktól, és olvastam, csak utána zuhantam bele az ágyamba.

Mindezt azért, hogy majd reggel folytathassam.