Millió és egy módja van annak, hogy folytassunk dolgokat. Számtalan módon lehet hozzáállni, és korlátlanul rendelkezésre állnak végkifejleti variációk is.

Van olyan, aki már a kezdet kezdetén megmondja, hogy a történet, amit el kíván mesélni olyan nagy, hogy nem fogja tudni egy könyvbe belezsúfolni. J. K. Rowling már a kilencvenes években sem titkolta, hogy hét regényre tervezett. Görgey Etelka leszögezte, hogy a Csodaidők tetralógia lesz. Meg Cabot váltig állította, hogy a Neveletlen hercegnő naplója tizenkettő, a Hívószám 1-800 pedig négy kötetes lesz, még ha ezekből végeredményben tíz és öt lett is. Nem tudom, mi volt a helyzet eredendően C. D. Payne Nick Twisp-trilógiájával vagy Henning Mankell Joel Gustafson-sorozatával, de nekem mindkettő elég tudatosan tűnt három- illetve négykötetesnek.

Olyan is van, aki csak azt ígéri meg, hogy folytatni fogja, de nem tisztázza, hogy meddig. Tart, ameddig tart. Példának okáért említeném Douglas Adamset és a Galaxis útikalauzt, Arthur Ransome-ot és a Fecskéket és a Fruskákat, Sue Townsendet és Adrian Mole-t, Laura Ingalls Wildert, Louisa May Alcottot és a Kisasszonyokat, Lucy Maud Montgomeryt és Anne Shirleyt, Tove Janssont és a Muminokat, vagy a szívem csücskeit, Lawrence Blockot és Bernie Rhodenbarrt, a betörőt. (Említhetnék még, főleg a gyerekirodalomból ezeknél sokkal brutálisabb példákat is, mint mondjuk Thomas Brezina komplett munkásságát, vagy a számomra érthetetlen módon népszerű Geronimo Stiltont.)

A leggyakoribb eset, amennyire meg tudom ítélni, mégsem ez, hanem az, amikor a szerző ír egy sikeres könyvet, és képtelen elszakadni a sikertől vagy a szereplőitől vagy a világtól, amit megalkotott, és ezért aztán folytatja tovább, ír még egyet, vagy ír még sok másikat. Ebben a családban több altípust tudok megkülönböztetni, például van, amikor jól sikerül, és van, amikor nem.

Tipikusan jól sült el, mikor Philip Pullman az Északi fény című regényét átnevezte Arany iránytűnek és írt hozzá még két nagyon jó kötetet. A három együtt átütő erejű tud lenni, bár a folytatások agyonvágták azt a katarzist, amit a puszta Északi fény tudott magában adni. Jól sikerült az is, mikor E. Lockhart úgy találta, hogy a The Boyfriend List (magyarul A pasilista címmel jelent meg, a folytatásai nélkül, nagy bánatomra) méltó még folytatásokra. Jó a második és a harmadik könyv is, igazán nagyon jó, hiteles és okos, éppen olyan, amilyennek az intelligens lányregénynek lennie kell, és nem kételkedem (legfeljebb aggódom) a negyedik, és egyben utolsó színvonalát illetően sem. De mivel mind a három egyformán jó és okos, már nem is olyan nagy szám, hogy a Pasilista mennyire jó volt.

Mostanában olvastam egy olyat is, ami talán egyedülálló ilyen szempontból, mikor a folytatás csak egészen lazán kötődött az első kötethez, utaltak persze rá, beszéltek róla, hiszen az egész új történet a régire épült, de teljesen másról szólt, más volt az elbeszélője is, és mégis sikerült teljesen más fénybe vonnia az első kötetet. Szívesen mondanék címet is hozzá, de ez egyelőre nem publikus, viszont ha valaki tud még ilyeneket, mindenképp jelezze.

De a legjellemzőbb, sajnos, amennyire megfigyeltem az az eset, amikor a folytatás egyszerűen nem tud akkorát szólni, mint az eredeti szólt. Török Sándor csodát művelt a Kököjszi és Bobojszával, és be is fejezte a történetet, mikor Andristól búcsút vettek a törpék. Ezek után súlyos stratégiai hiba volt a Gilikotiban átruházni őket Andris kishúgára, ezzel Kököjszi és Bobojsza a saját lojalitását hazudtolta meg. Szalay Lenke a Mogyoró (és talán a Mogyoró kinövi a kabátját) után már nem tudott mit kezdeni a kislánnyal, hiába lett belőle nagylány, nem volt már bájos, nem volt már olyan. Ken Follettet nem olvastam, de hasonló véleményeket hallottam a Katedrális – Az idők végeztéig vonalról is. Robert Cormier Csokoládéháborúja remekmű, a Túl a csokoládéháborún már csak egy átlagosan jó regény. Chris Moore-tól a Biff evangéliuma annyira jó, amennyire csak vicces könyv jó lehet, A leghülyébb angyal pedig annyira rossz, amennyire csak olvasható könyv rossz tud lenni. Lois Lowry: Az emlékek őre egy nagyon jól kitalált világban játszódó (bár nem túl eredeti) történet, de a Valahol, messze és a Hírvivő, ami egy szomszédos világot, és a kettő összekapcsolását próbálja megmutatni már közel sem olyan jól kitalált, és nem túl eredeti történetet mutat. Hector a boldogságnak nem hiába eredt a nyomába (Francois Lelord) de amikor a szerelmet kutatta, az kifejezetten unalmas volt, bár az új könyv, a Hector a múló idő nyomában kicsit kompenzált érte. Sokat lehetne még mondani. Celia Rees: Bűbájos Mary és utána a Farkasszem, Mary Hooper: Édességek kicsiny boltja és utána a Szirmok a hamuban. P. L. Travers első három Mary Poppins kötete, és utána a további kettő. Meg Cabot: Egy igazi amerikai lány, és a semmitmondó folytatása.

És még olyan szerzők is vannak, akik egyszer kitaláltak szereplőket, és soha többet nem tudták elengedni őket. Hugh Lofting és Doktor Dolittle, L. Frank Baum és Oz országa, Arthur Ransome és a Walker gyerekek, G. Szabó Judit és Anikó, Mari és Éva, L. M. Montgomery és Avonlea lakói, Louisa May Alcott és a Kisasszonyok…

Talán érdemes lenne listába szedni azokat a szerzőket, akik kategorikusan elzárkóznak a folytatásos regény elől. Legjobb tudomásom szerint Kurt Vonnegut például nem írt folytatásokat (igaz, voltak visszatérő szereplői), de így volt vele Szabó Magda is, és így van vele Nick Hornby, vagy Jodi Picoult (bár nála is vannak újra felbukkanó szereplők). Kik vannak még?

Volt már dolgom trükkösebb könyvekkel is. Olyanokkal, amikről csak a végén derül ki, hogy ennek még lesz folytatása is, mégpedig onnan, hogy az utolsó oldalon még mindig egyetlen felmerült kérdést sem válaszoltak meg. Adott esetben átrágod magad, mondjuk négyszáz oldalon, és a végére nem oldódik meg semmi. Ez egy tisztességtelen műfaj, ettől, ha idején észreveszem a veszedelmet, óvakodom.

A másik, amitől szintén óvakodom, az a szerző halála utáni folytatás. Ennek két típusát ismerem, az egyik a hullarablás esete, a fiókok felforgatása és a számítógép jelszavának feltörése, mint mondjuk Vonnegut és az Ördögcsapda vagy Douglas Adams és A kétség lazaca esetében történt. (Mind a két kötet itt van a polcomon, és lehet, hogy soha nem fogom egyiket sem elolvasni. Egyrészt meg kellett vennem őket, mert nem bocsátanám meg magamnak, ha nem tettem volna meg, másrészt viszont az elolvasásuk szóba sem jöhet, mert azt sem bocsátanám meg magamnak.) Tudtommal készül(t) Nabokovnak is egy kötete azzal a szlogennel, hogy “A regény, amit a Mester soha nem akart, hogy napvilágra kerüljön”, ami már önmagában is kiborító. (Salingert nem sorolom ide, úgy tudom, ő egyértelműen kódolta, hogy mit lehet kiadni, és mit nem. És mivel ő határozottan nem akarta, hogy az írásai még életében megjelenjenek, az ő utódjainak eljövendő cselekedetei más megítélés alá esnek, mint amikor félkész, soha nem közönségnek szánt szövegek kerülnek nyomdába.)

A másik típus az, amikor a hagyaték kezelői / jogtulajdonosok felkérnek valakit, hogy a szerző után maradt jegyzeteket rendezze könyvvé. Ebbe a kategóriába aktuálisan Eoin Colfer Galaxis-parafrázisa, a Ja, és még valami… esik, vagy, kevésbé aktuálisan, de annál felkavaróbban Virginia C. Andrews, aki már hosszú évtizedek óta halott, de a nevében még mindig jelennek meg új könyvek, amiknek már semmi közük az ő jegyzeteihez és terveihez sem – és történik mindez a családja felbujtására és támogatásával.

Hogy mindezt miért szedtem listába, és miért izgat ennyire a folytatás lehetősége és mikéntje? Hát, ez bizony nagy kérdés. :)