2010. szeptember hónap bejegyzései

Kaland az Írószövetségben

Közzétéve Szerző:
Válasz

Valószínűleg mindenki pontosan tudja – nem titkoltam valami ügyesen -, hogy a nyáron már megint lefordítottam egy regényt. Sok szempontból más volt ez a munka, mind az eddigiek.

Nyilván azért is, mert most először nem másodállásban fordítottam, hanem semmi más dolgom nem volt a világon, csak a regény. Sokkal több időm volt rá, naptári viszonylatban sokkal rövidebb idő alatt. Komolyabban is vettem talán, többet szótáraztam, nem próbáltam meg “csak úgy” kitalálni, hogy egy-egy szó mit jelenthet. De ez még nem minden.

A téma kissé komorabb, a narrátor-főhős kicsit nehezebben megfogható volt számomra. Ez a lány olyan hangon beszélt, amilyenen én még soha nem próbáltam írni. Gátlásosan, modorosan, feszengősen adja elő magát, és ezt nem volt könnyű eltalálni. De még ez sem minden.

Mindenféle kérdéseim támadtak ugyanis, főleg olyan etikai jellegűek, hogy szabad-e ezt vagy azt tenni, ezt a két mondatot három mondatban fordítani, ezt a mellékmondatot áttehetem-e máshova, a szöveg ébresztette kép vagy maga a szöveg élvez-e magasabb prioritást? Vannak itthon fordítástechnikai tankönyveim, de nem igazán találtam bennük válaszokat.

Ezzel párhuzamosan már tavaly is láttam, hogy indítanak a Magyar Írószövetség íróiskolájában angol-magyar prózafordítói szemináriumot, ami kezdő és/vagy fiatal műfordítóknak, vagy műfordítói ambíciókat dédelgetőknek szól. Tavaly szóba se jöhetett volna a munkahelyem mellett, de idén gondoltam egyet, és jelentkeztem. Hamarosan válaszoltak, levél levelet követett, és meghívtak a ma tartandó ünnepélyes évnyitóra az Írószövetség félemeletén.

Úgy alakult, hogy éppen fordítottam, nem figyeltem az időt, és bármennyire is rohantam összekapni magam, pici késéssel tudtam csak elindulni. Talán csak kettő perc késéssel estem be az épületbe. Nem tudom, ki hogy van vele, de az én szókészletemben a félemelet azt jelenti, hogy az ember felmegy az első lépcsőfordulóig, és ott megy be az ajtón, ahelyett, hogy egy egész emeletet felmenne. (Ezt lehet, hogy rosszul tudom.) Így aztán mikor az első lépcsősoron felmentem, és egy nyitott ajtóval szembesültem, ahol egy hölgy integetett, hogy tessék csak bejönni, bementem.

Az évnyitó programjában szerepelt, hogy bemutatkozik az Íróiskola folyóirata, így aztán nem gyanakodtam, mikor hosszasan az új rovatokról beszéltek. Azt kicsit furcsábbnak találtam, hogy közel ötven ember ült a közönségben, nagyrészt idős emberek. Aztán mikor már húsz perce beszéltek ugyanarról a folyóiratról, még hosszasabban, akkor kicsit már gondoltam, hogy nem jó helyen vagyok, és mikor fél órája ott álltam már a meleg és levegőtlen terem hátsó sarkában, egyszer csak meghallottam, hogy Irodalmi Jelen. Uccu nekem, felpattantam, mint akit bolha csípett, és rohantam el, azzal a biztos tudattal, hogy már mindenről lemaradtam.

A valódi évnyitó az emeleten volt, az ajtónálló hölgy útmutatása szerint “Klub” feliratú ajtó mögött, de mivel olyan ajtót nem találtam, ezért bementem az “Íróiskola” feliratún, és voilá! Megérkeztem az évnyitó utolsó három percére, amelyben aztán valóban bemutatták a Kárókatona folyóiratot, és felírhattam a nevemet, miszerint ott voltam. Ha nem lett volna olyan végtelenül kínos, jót röhögtem volna magamon. Aztán hamarosan feloszlott a társaság, és mindenki menni készült. A mellettem ülő emberhez fordultam.

“Hadd kérdezzem már meg, miről maradtam le azon kívül, hogy mindenről?” Ő ettől a kérdéstől zavarba jött, de egy másik ember nekiállt magyarázni, és nyomban rájöttem, hogy ő valamelyik másik kurzusra jelentkezett, és amit a fordítóiról mondtak, arra nem figyelt oda. Ellenben megmutatta, hogy melyik “a kurzusvezető hölgy”, és hogy menjek oda hozzá. Na az kéne még csak! Odamenni idegen emberekhez egy idegen épületben, ahol amúgy is fél órát töltöttem ott, ahol nem kellett volna, és még fel se tűnt, és megkérni, hogy ugyan, mondja már el ugyanazt újra, amit épp az előbb mondott el, amíg én egy emelettel lejjebb valami egészen máson unatkoztam? Nem tűnt vonzónak a kilátás.

Csakhogy a beszélgetőpartnerem nem adta fel, és mikor az eljövendő tanárom távozóban volt, felkiáltott, hogy “de hát nem kérdezed meg a hölgytől?” mire a hölgy megfordult, rám nézett, és azt firtatta, hogy egészen pontosan mit kellene megkérdeznem tőle. Au.

Szerencsére kedves volt. Nem mondott el semmi olyat, amit ne olvastam volna el a weboldalon a jelentkezést megelőzően, de ezt nem bántam. Meg is köszöntem neki, mondván a szorongási szintem most három fokozatot visszaesett. “Ne szorongjon!” parancsolt rám, és ezzel távozott.

Azóta igyekszem egyfolytában nem szorongani, és lelkiekben felkészülni a jövő heti első órámra. Meg arra, hogy mit fogok mondani, ha be kell mutatkoznom. Meg ilyesmikre. Az ilyen dolgokat jó előre tudni, sőt, ha úgy adódik, hamar túl is lenni rajta, mert ha már kevésbé vagyok ideges, sokkal jobban oda tudok figyelni mindenki másra. Arról nem is beszélve, hogy még csak nem is szoronghatok kedvemre.

Elkiabálta

Közzétéve Szerző:
Válasz

Kellett nekem dicsekedni, hogy már mióta nem fulladok. A mai nap megint elég pocsék volt. Mármint légzési szempontból. Egyébként semmi baj nem volt vele, hacsak azt nem tekintjük bajnak, hogy nagyon sok pénzt elszórtam, igaz, hasznos dolgokra.

Tudtátok, hogy lehet még merülőforralót kapni? No, hát lehet. Nekem már van. És lehet szép színes mikrokord nadrágokat is kapni, úgyhogy már olyanom is van. Mindjárt három is. És lehet kapni nagyon olcsón IKEA dohányzóasztalt, de olyanom még nincs, csak jövő héten lesz.

Hangulat-hinta

Közzétéve Szerző:
Válasz

Nem tudom, mihez kezdjek magammal. Nem konkrétan most, ebben a szent pillanatban, hanem úgy általában.

Jobb és rosszabb napjaim váltakoznak, ami nem nagy meglepetés, hiszen mindig is így volt, de belépett egy ismeretlen az egyenletbe. Fogalmam sincs róla, hogy mikor mitől van rossz kedvem (a jó annyira nem zavar), és nem is tudok felülemelkedni rajta. Semmi ráhatásom nincs. Mintha nem is belőlem származna, mintha nem az én gondolataimat gondolnám ilyenkor.

Idegen vagyok magamnak, és túlságosan gyakoriak kezdenek lenni a rossz napok. Nem szeretek arra gondolni, hogy talán ez már “az”, hogy is lehetne, mikor már harmadik napja nem fuldoklom?

Ha allergiás lennék, és azzal szembesülnék, hogy vannak jobb és rosszabb napjaim, van, amikor nagyon szenvedek, és van, amikor kevésbé, akkor azt tanácsolnám magamnak, hogy menjek orvoshoz, és egyeztessek vele valami megoldást a rosszabb napokra.

Csakhogy semmi kedvem újra nekimenni a terápiának, antidepresszánsoknak, hangulatjavítóknak. Úgyhogy inkább  kivárom, amíg alacsonyabb lesz a pollenkoncentráció.

Felfedeztek

Közzétéve Szerző:
Válasz

Múlt éjjel megmagyarázhatatlan dolog történt. Se szeri se száma, ahányszor kifakadtam már többé-kevésbé komolyan, hogy végre felismerhetné valaki a rejtőzködő géniuszomat. Mindegy is, hogy mennyire gondoltam komolyan, hiszen minden viccnek a gyökere a valóságban keresendő.

Nos, tegnap éjjel valaki felfedezett. No nem a géniuszomat, persze, de azt mondta, hogy különleges látásmódom van, és jól csinálom, amit csinálok.

Az illető nem barátom, nem áll érdekében kedveskednie nekem, és semmi haszna nem származott belőle, hogy ezt mondja, így kénytelen voltam hitelt adni az állításának.

Persze, mindenféle emberek, akik szeretnek, dicsérnek rendszeresen, amiért fölöttébb hálás is vagyok, de nem veszem – nem vehetem – készpénznek, amit mondanak. De ilyen még nem fordult velem elő soha, hogy valaki olyan kedves dolgokat mondjon nekem, amit kivonatolva az előző bekezdésben közöltem.

Félreértés ne essék, nem dicsekedni akarok, nem célom felvágni, egyszerűen csak muszáj megörökítenem ezt az örömömet. Mert néha mások kellenek hozzá, hogy rámutassanak arra, ami az orrod előtt volt, és mégsem ismerted fel.

Egyszer régen történt már ilyen. Olyan embernek ismertem magam, akit állandóan leterítenek az élet pofonjai – és valaki egyszer azt mondta, hogy olyan ember vagyok, aki mindig feláll egy-egy pofon után. Nélküle sosem jöttem volna rá, hogy az elterülést menetrendszerűen követi a feltápászkodás.

Amióta az eszemet tudom, azzal küszködtem, hogy soha nem tudom megértetni magam, hogy nem értenek meg és nem fogadnak el, hogy egyedül maradok a véleményemmel, és nem találom meg a köreimet. Erre jön valaki, és azt mondja, hogy ez azért van, mert különleges látásmódom van.

És mikor valaki rámutat, hogy amitől szenvedek, abban van valami kirívóan nagyszerű is, olyankor nem nagyon tudok mást tenni, mint átadni magam a szeretetnek és a hálának. Mert ilyenkor egy pillanatra elhiszem, hogy egy kicsit talán tényleg értékes vagyok, és számtalan hibám és gyengeségem ellenére is jó vagyok valamire.

És ekkora ajándékot bizony nem kapok túl gyakran.

Zene és más művészetek

Közzétéve Szerző:
Válasz

Gyakran ér a vád, hogy nem szeretem a zenét. Ez nem igaz. Hallgatni is szoktam, bár tényleg nem állandóan. Nem tudok ugyanis “mellesleg” hallgatni zenét, amellett csak olyasmit tudok csinálni, amihez nem kell gondolkozni. Palacsintát sütni, mosogatni, delfines játékot játszani. Alkalmasint énekelni is szoktam, néha tele torokból, olykor az is előfordul, hogy nyitott ablak mellett, amiért ezúton is kérem a kerület teljes lakosságának elnézését.

De az valóban helytálló, hogy elég kevés előadót hallgatok, és a legtöbb zenével ki lehet kergetni a világból. A hangos dolgokat meg már alapjáraton sem szeretem. Hogy mi tetszik és mi nem, valamennyire változik ugyan idővel (bár a zenei égboltomon több mint egy évtizede ragyog már néhány állócsillag), de leginkább mégis véletlenszerűen dől el, legalábbis a mai napig ezt hittem.

Ma aztán rájöttem valamire.

Nem ért semmiféle nagyszabású megvilágosodás, egyszerűen csak üvöltött a Winamp véletlenszerű sorrendben pörgetve az elmúlt évtized gépemben lerakódott zenei hordalékát. (Szoktak még a menő emberek Winampot használni, vagy az már kiöregedett és kiment a divatból mint a Netscape?) Teljesen hétköznapi jelenet volna, eltekintve attól, hogy valami nem stimmelt. Bármit húzott is elő a kalapból a gépem, semmi sem tetszett, idegesített, bosszantott, zavart, bántott, sőt, esetenként még szégyenkeztem is picikét amiatt, hogy ezt én valaha is szerettem. Hirtelen felindulásból megpróbáltam megtalálni a megfelelő szavakat, amikkel körülírható a problémám, és csodák csodája, meg is találtam őket.

Hatásvadász. Mesterkélt. Őszintétlen. Hamis (nem összhangzattani értelemben).

Mint azok a koncertek, amiket látok néha a tévében, amikor lézerfények vannak, láthatatlan kötelekkel átröptetik az énekest a közönség feje fölött, amikor minden csupa füst és illúzió. Amikor elektromos zörejeket vesznek lemezre, amik valójában soha nem is léteztek, csak keverőpulton torzítva főzték őket. Vagy mikor a szövegek butácskák és sekélyesek, de úgy tesznek, mintha mély értelmű költészet volnának, és az univerzum titkairól lebbentenék fel a fátylat. Vagy a mindent elsöprő drámai szerelemről szólnak. Nincs tartalom, amit eltúlzott formával próbálnak kompenzálni.

Talán nem egészen érthető, miről beszélek. Azokról a hű-de-menő-vagyok-torokhangon-éneklek számokról, a hű-de-elvont-és-művészi-vagyok előadókról, és tulajdonképpen bármiről, ami úgy kezdődik, hogy hű-de.

Ezért szeretem Paul Simont. Összhangban van ő maga mindazzal, amit énekel. Őszinte, mesterkéletlen és tiszta. Ő, a gitárja, és a mondanivalója. És természetesen a szövegei egy része biztosan fikció, nem is az várom, hogy mindenki magáról énekeljen, elég szörnyű is volna. De hiába fikció, egységes és összetett képet ad.

És ezért szeretek egyes korcsolyázókat, akik eggyé tudnak válni a zenéjükkel és a programjukkal, és ezért idegesítenek mások a túljátszott mimikájukkal, és azzal a mélységes drámai átéléssel, amiről süt, hogy a közönségnek szól, hogy az csak rájátszás.

Ugyanígy a festészetben, amikor egy képről lerí az öncélúság, a “most aztán megmutatom, micsoda különleges művész vagyok” üzenete. És  egyáltalán nem az absztraktra gondolok, az is tud őszinte lenni. (Az avantgárd pedig lényegénél fogva nem.) Ez a szándék a különbség Rothko és Pollock között is: Pollock festészete performansz volt, megnézték, lefilmezték, csodájára jártak. Rothko a maga átütő, sokszor vallásos érzelmeit próbálta a lehető legpontosabban színekbe önteni. Számomra akkor érdekes egy festmény, ha az többet, mást tud mutatni, mint egy fotó tudna.

És megvan persze ugyanez az irodalomban is. Leginkább talán a gyerekkönyvek világából ismerős, amikor “mesének ez is jó lesz” hangulatú írásokkal találkozom. És persze a mérleg másik serpenyőjében ott van Vonnegut, aki olyan keresetlenül őszinte és tisztességes az olvasójával, ami valószínűleg egyedülálló a világon.

Nem tudom, hogy valóban létezik-e ilyen különbségtétel, vagy csak számomra érzékelhető az árnyalatnyi eltérés. De számomra van, és ez a fontos. Eddig is tudtam, hogy mi az amit szeretek, és mi az, amit nem, de nem ismertem a pontos elbírálási szempontomat. Ma rájöttem valamire, ami az ízlésemet hirtelenjében rendszerbe foglalta.

A dolgokat pedig jó rendszerbe foglalni, és ha valamire egyszer sikerült egy címkét ragasztani, attól kezdve annak van neve, és van értelme. Az értelmet pedig nagyon szeretem.