Emlékszem az őszinte döbbenetemre, mikor először kezdtem el könyvesboltban dolgozni, és észre kellett vennem, hogy az emberek nem csak irodalmat vásárolnak, sőt – minő rettenet – van, aki egyáltalán nem is olvas irodalmat! Tudtam én, persze, hogy vannak más könyvek is a világon, csak valahogy azok nem számítottak.
Négy évvel később ott tartunk, hogy minden két-három irodalomra olvasok egy non-fictiont. Új témákat fedeztem fel (Antarktisz-expedíciók, fejlődéspszichológia, olvasásszociológia, tanatológia, pedagógia), és bár elég nagy kókler vagyok, mostanra eljutottam odáig, hogy el szoktam gondolkozni az olvasottakon, sőt, vitába bocsátkozom a leírtakkal a hazafelé döcögő autóbuszon.
Azon veszekedtünk ma, én és a könyv, hogy mi is a pedagógia, és hogy miként is működik ez a tanítás és/vagy nevelés az iskolában. Hiszen vannak vitás kérdések, például: az iskola a gyerek vagy a társadalom céljait szolgálja-e. A tantervnek a gyerek érdeklődésének vagy az “általános műveltség” eszményének kell-e megfelelnie. Feladata-e nevelni az iskolának, és ha igen, mire? Ez utóbbi rövidesen oda vezet, hogy cél a gyermekben a jó tulajdonságok erősítése és a rossz tulajdonságok leépítése. De ki dönti el, hogy mi jó, és mi rossz, és főleg, kinek a szempontjából próbálja eldönteni? Az iskolának az életre kell nevelnie és szoktatnia, vagy épp ellenkezőleg, üvegházban elzárva kell-e hagynia szépen megnőni az egyént?
Vajon a véges számú irodalomórát az irodalmi kánon megismertetésére, vagy az értő és örömteli olvasás megtanítására kell-e szánni? Fontosabb-e az információk megkeresésének, és helyességük ellenőrzésének módjára tanítani, vagy magát az információt kell elsajátíttatni?
Végeredményben én, a dilettáns, arra jutottam, hogy ahány pedagógiai forradalmár, annyi szisztéma, ami egyes gyerekeknek jó, más gyerekeknek meg nem jó. Hiszen számtalan válasz adható ezekre a kérdésekre, és amúgy sincsenek jó válaszok, mert mindegyik csak a maga egyéni kontextusában értelmezhető. És úgysem lesz soha olyan iskola, olyan tanterv, olyan didaktika, olyan tanár, és olyan bármi, ami minden egyes embernek megfelel, sőt, hasznos. Hogy nem lehet minden gyerekre ráhúzni még a Waldorfot sem, bármit olvassak is Vekerdy Tamásnál.
Már rég leszálltam a buszról, mikor aztán rájöttem még valamire, nevezetesen arra, hogy töredékét tudom csak annak, amit valaha is tanultam. A készségek megvannak, de az adatok elszálltak. De az írás-olvasás-összeadás szentháromságán felül (amit a legtöbben úgyis már óvodából hoznak) megmaradt valami más is. Hogy mi?
Csupa hatalmas szóval tudnám csak leírni, pedig igazából apróságokról van szó. Érzelmek lenyomatai, emlékmorzsák, epizódszereplők, anekdoták. Örömök, bánatok, büszke és megszégyenült pillanatok. Ezek a dolgok nem voltak a tananyag részei, de nekem a részemmé váltak.
Nem merném állítani, hogy általános érvényű igazságra bukkantam. De arra rájöttem, hogy én leginkább ezen a téren profitáltam az iskolából. Tét nélkül, kísérleti keretek között tanulhattam meg az emberi viselkedés formáit. Az érzelmek megélését és kifejezését, az együttműködés stratégiáit különféle vezetői típusokkal, és megtanultam megtalálni azokat a drága embereket, akiknél baj esetén menedéket lelhetek. Ezen felül nyilván tucatnyi olyan apróság is belém ivódott, amiknek a létezéséről nem is tudok, még kevésbé tudnám őket megnevezni.
Tanulság? Nincs. Legfeljebb annyi, hogy ezt látom az iskolában a mai szememmel: lehetőséget a szerepek próbálgatására, és szúrós, bánatos kis emlékképeket. Hogy jövő ilyenkor, esetleg öt vagy tíz év múlva is ugyanezt fogom gondolni, azt nem merném megígérni. Akkor már kevésbé volna kockázatos azt lefektetni, hogy biztos nem így látom majd.