2010. október hónap bejegyzései

Motiváció

Közzétéve Szerző:
Válasz

Tisztelt Munkáltató!

Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Amennyiben engedélyt adott, kérem tekintse meg a csatolt önéletrajzomat. Köszönöm.

Szívesen megmagyaráznám Önnek, hogy miért volna nagyon hasznos az Ön cége számára, ha engem alkalmazásba venne. Mi sem volna annál nagyszerűbb, mintha rávilágíthatnék, miért szerény személyem a legjobb dolog, ami a Vállalattal történhet.

Sajnálatos módon ezt nem állíthatom, ugyanis magam sem gondolom komolyan, hazudni pedig tudtommal nagyon csúnya dolog.

De engedje meg, hogy egy nagyon is igaz állítást tegyek. Velem nem történhetne igazán jobb dolog, minthogy Ön munkát adjon nekem. Nem fontolná meg, legalább humanitárius indíttatásból?

Alázatos híve,

én

Pozsony retrospektív

Közzétéve Szerző:
Válasz

Pozsonyba utazni lehet olcsón, de attól még sokáig tart. Nem mintha észleltem volna, mert az odaút jelentős részét átaludtam, a visszautat pedig teljes egészében végigolvastam, és fel se tűnt, hogy telik közben az idő.

Pozsonyban valami baj van a gesztenyefákkal. Vannak ugyan, bár nagyon kevesen, de valaki vagy nagyon szigorúan rájuk parancsolt, hogy ne teremjenek, vagy óránként kétszer felsöpörnek alattuk. Akármi lett légyen is az igazság, nincsen vadgesztenye.

Pozsonyban mindenféle tavak vannak a város különböző pontjain. Vannak ott teljesen hétköznapi, normális, tóra való madarak, mint récék, mindenféle kacsák, sirályok és hattyúk. Aztán vannak drabális, hatalmas, két és fél hattyúnyi barna ludak. Nagyon fenyegetően néznek ki. A varjak ellenben kisebbek, mint otthon. A verebek, amik Budapesten lényegében eltűntek, itt olyan kövérek, hogy gyakorlatilag zuhannak egyik ágról a másikra.

Pozsonyban nem divat kitenni az utcatáblákat. Egyébként sem egy gyalogosbarát város, amennyiben a közúti jelzőlámpák (szemaforok) sokszor hosszú percekig nem váltanak zöldre, és mikor végre mégis, akkor a harmadik csíkig jutsz a zebrán, mielőtt újra bepirosodna. Továbbá számtalan nagy, széles és forgalmas úton nincs is lámpa, csak zebra. Az autósok pedig nem valami előzékenyek. A gyalogos közlekedést jól meg kell fontolni, mert ezen tényezők miatt megbecsülhetetlen, hogy mennyi ideig fog tartani a séta.

Pozsonyban fel kell készülnöd rá, hogy elüthet egy babakocsi.

Pozsonyban a szlovák kocsmában nem adnak knédlit, mert az cseh étel. De valamennyi ajándékboltban lehet kapni Kis Vakondot, az ugyanis, gondolom, nem cseh.

Pozsonyban a szállodai szobámban gyorsabb internet volt, mint itthon. Nem volt viszont földelt konnektor.

Pozsonyban ha vasárnap bélyeget akarsz venni, ne is próbálkozz az óvárosban, ahol árulnak ugyan képeslapot, de bélyeget nem. Azt mondják dühösen, hogy “Tabak!”, de olyan sincs nyitva sehol. Találtam egy trafikot, ahol a kedves hölgy széttárta a kezét, majd az órájára mutatott és a naptárra, jelezvén, hogy vasárnap nincs bélyeg. A várban az ajándékboltban viszont van. Ezek után már csak azzal a küldetéssel kell megbirkózni, hogy postaládát is találj. De az azért akad néhány.

Pozsonyban biztos vannak olyan helyek, ahol lehet ingyen pisilni, de én nem találtam ilyet. Viszont olcsón lehet a buszállomáson, és meglehetősen civilizált is.

Pozsony külvárosa olyan, mint Budapest bármelyik külkerülete, már amelyik nem kertváros. A belvárosa viszont kicsit Prága, kicsit Sopron, és a legváratlanabb helyeken bukkannak elő Liszt Ferenc szobrok (kettővel is találkoztam), de van egy park, ami egy az egyben London, kivéve, hogy itt nincsenek mókusok. Van viszont Petőfi kőből.

Pozsonyban olcsón láttam dobozos eperlevet, és gondoltam, veszek egyet, legfeljebb nagyon rosszízű lesz, és így jártam. De nem, határozottan finom volt.

Pozsonyban két nagyon különös szobrot is láttam. Az egyik Andersen, aki mintha egy csiga hátán állna, és a vállán egy skizofréniára utaló mini-me üldögél és a fülébe sugdos. A másik fenn található a várban, és eredendően egy lovagot ábrázol. A lovas egy anatómiailag nagyon korrekt ábrázolású, életnagyságnál kicsit nagyobb csődörön ül. És a ló ágaskodik. És emellett még elég magas emelvényen is van. Ha nem figyeled kellő távolságból, akkor kizárólag egy nagy lófaszt látni belőle. Bizarr.

Pozsonyban teljesen jól éreztem magam.

Memorial Ondreja Nepelu

Közzétéve Szerző:
Válasz

Korcsolyaversenyre időnként járni kell. Már csak azért is, hogy el ne felejtsem, hogy milyen igazából. Mert a tévében is látni valamit, persze. Sőt, a tévében kiírják az edzők nevét, a zene címét, közelítenek (sokszor olyasmire, amire nem kéne, és pont azt nem mutatják, amit viszont igen), és a kommentátor, ha az ember a királyi tévén nézi, egy percre sem fogja be a száját.

Ha a tévében nézel korcsolyát, akkor ülsz a kényelmes kanapédon a fűtött szobádban, hátradőlsz, eszegetsz valami finomat, és csak gyönyörködsz benne, hogy milyen szépek ezekben a lenge kis csillogós ruhákban, milyen ügyesek, és el is feledkezel róla, hogy ami ott alattuk van, az igazából jég. Hideg, kemény, csúszós jég.

Hát ezt a Dzurilla Arénában egy pillanatra sem lehetett elfelejteni. Ilyen hideget még nem pipáltam jégcsarnokban, utolsó nap a lelátó leghátsó sorában is meglátszott a lehelet, és a korcsolyázóknak melegítéskor nem akaródzott levetniük a kardigánt.

Másrészt el lehet mondani, hogy elég alacsony színvonalú verseny volt ez az idén, de ez alapvetően nem gond. Nem gond azért, mert a Magyar Bajnokságot is meg lehet nézni, és még az is érdekel, pedig annak a színvonala többnyire meg se közelíti ezt, és azért sem, mert az alacsony színvonal nem jelent egyet az élvezhetetlenséggel.

Meglepetéssel észleltem, hogy kezd bekövetkezni némi változás az ízlésemben, amit néhányan már megjósoltak ugyan, de én mindannyiszor buzgón ellenkeztem. A női egyéni helyett már jobban érdekel a férfi egyéni, de ezt muszáj megmagyaráznom. A női versenyben az nyűgöz le, hogy egyedül kiállnak a jégre, és úgy mozgatják a testrészeiket, olyan magától értetődően, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna. Akinek már volt a lábán korcsolya, pontosan tudja, hogy miről beszélek. Ezek a lányok, akik sokszor 6-8-10 évvel fiatalabbak nálam, okosan, tudatosan, látványosan mozgatják minden egyes porcikájukat, és ez olyasvalami, amire én legtöbbször még az utcán vagy a tulajdon otthonomban nem vagyok képes, és nekimegyek ajtófélfáknak, fennakadok kilincseken, és megbotlom a járdaszegélyekben. Ezért is nyűgöz le, no meg az a bátorság, hogy egyetlen pici ember kiáll oda a hatalmas jég közepére, és megmutatja, amit tud.

Igen ám, de ez nincs minden versenyzővel így, és akikkel igen, azokkal se mindig! És amikor a testük nem engedelmeskedik, az bizony nagyon gyászos és szomorú látvány, és nagyon kevés az olyan stílusos és vagány lány, aki ilyenkor is produkciót tud letenni az asztalra.

A fiúk ellenben csekély számú kivételtől eltekintve érdekes programokat választanak. Míg a lányok talán neveltetésüknél fogva igyekeznek megfelelni, addig a fiúk igyekeznek nem unatkozni és nem untatni senkit. Továbbá sokkal nagyobb szám egy fiatal fiú csillogós rózsaszín trikóban, mint egy lány. Szeretem, mikor valaki ha már elég kemény legény hozzá, hogy műkorcsolyázzon, ami “női sport”, amit nem lehet úgy megemlíteni baráti társaságban, hogy ne kapjanak néhányan röhögőgörcsöt, és ahol hosszú-hosszú évek óta a botrányos jelmezek dívnak, akkor legyen elég kemény legény ahhoz is, hogy színeket viseljen és strasszköveket. (Wheeeee!) És ha ezt valaki megteszi, attól lenni én instant boldog és elégedett.

Szert is tettem egy új kedvencre, úgy hívják, hogy Justus Strid, és dán, aki svéd, de dán. És rózsaszín rövid ujjú szerelése volt a rövidprogramban. És nagyon tetszett nekem. A program. Kisfiúkra nem izgulok, tisztelet a kivételnek, a Csipkerózsikákat ébresztő Kakaduknak.

Elvileg volt belépti díj, de nekem a három napból csak egyszer sikerült találnom bárkit, akinél jegyet vehettem volna. Így aztán két nap blicceltem.

Azt a megfigyelést tettem, hogy egy izgalmas versenyen kevésbé van hideg, mint egy unalmason.

Azt a megfigyelést is tettem, hogy ha már lehet választani, akkor jobb minél távolabb ülni a magyar korcsolyaszövetség konspiráló jelenlévő tagjaitól.

Azt a megfigyelést is tettem, hogy elég jól felismerem az ugrásokat, mármint hogy melyik micsoda, de azt, hogy dupla-e vagy tripla, nagyon gyakran elhibázom. (Hogy a Rittbergert és a Salchowot összetévesztem néha, az a versenyzők hibája, mert mind a kettőt két lábról ugorják. Ha nem csinálják ezt a hülye kétlábas belemenetelt, akkor felismerem.)

Azt figyeltem még meg, hogy nagyon jól lehet korcsolyázást egyedül is nézni – igaz, ezt már tavaly ősszel is tapasztaltam Oberstdorfban -, de sokkal izgibb ketten nézni, bár olyankor a jegyzeteim hirtelen sokkal pontatlanabbak lesznek. Hiába no, ha van kivel megbeszélnem a látottakat, akkor minek írnám fel?

És még? Más most nem jut eszembe. De az biztos, hogy mindenképp megérte. Talán nekivágok jövőre is.