A minap – lehet, hogy már hetekkel ezelőtt volt, nem tudhatom pontosan, nem emlékszem már – beszélgettünk. Olyasmiről, hogy meg lehet-e ismerni a másikat. Horoszkópos könyvet olvasott fel mellettem beszélgetőtársam, a saját jegyéről szóló fejezetet, és két bekezdés között kommentálta, meg persze időnként megkérdezte tőlem, hogy mit gondolok, igaz-e ez vagy az a passzus rá.

Nem tudom, mondtam.

De hát itt ülsz mellettem hónapok óta, mondta ő.

Ez igaz, mondtam, de ennek ellenére nem mondhatnám azt, hogy ismerlek, és hogy teszem azt, meg tudnám mondani, jársz-e éjszakánként sorozatgyilkolni vagy sem.

Szerinted sorozatgyilkolni járok éjszakánként, kérdezte ő döbbenten, és nem kizárt, hogy kissé megbántottan is.

Nem, mondtam én, valószínűleg nem. De nem tudhatom. Nem merném biztosan állítani.

A vége persze egy kisebbfajta megsértődés lett, amelynek keretében a fejemhez vágta, hogy tulajdonképp rólam aztán tényleg nem tudná megmondani, hogy én járok-e sorozatgyilkolni, mert én zárkózott vagyok és megválogatom, mit mondok el és hogyan. Hogy nekem vannak titkaim meg magánszférám, és megtartom a dolgaimat magamnak.

Azt hiszem, még soha nem mondták nekem, hogy zárkózott volnék. Meglepő is, nem is nagyon tartom valószínűnek, hogy az volnék. Eléggé közlékeny voltam világéletemben, ha ezt mással nem tudnám alátámasztani, hát itt van rá a nyolcévnyi blog. Telis-tele kompromittáló információkkal, amiket nem igazán tartottam magamban nagy zárkózottságomban.

De lehet, hogy egy kicsit ez is megváltozott bennem. Hiszen nagyon régen nem írtam már rendesen, tisztességesen, alaposan. Nem gondolom már azt, hogy valami, amit én gondoltam egyszerűen azért már fontos is lenne, hogy velem történt. Sokszor járok úgy, hogy valamit legalább a Facebookra ki akarnék írni, és aztán mire beütöttem az első két szót, rájövök, hogy nem is fontos. Még engem se érdekel annyira, hogy szavakba rendezzem.

Tanultam ám más dolgokat is az új munkahelyemen, amiből hamarosan “régi munkahelyem” lesz. Beszélgettünk egyszer-kétszer régi munkatapasztalatokról, közösségekről. Nem csináltam titkot belőle, hogy a régi helyen voltak konfliktusaim többekkel, és hogy elég csúnya, összeférhetetlen természetem van, de legalábbis tud lenni, ha nincs is állandó jelleggel. A többiek pedig azt mondták, hogy ezt kötve hiszik. (Persze ki tudja, mennyire pontos megfigyelés ez a részükről, ha egyszer a sorozatgyilkos tendenciáimat se tudnák megítélni pontosan.)

De – és itt a hangsúlyos része a történetnek – valahogy korábban úgy gondoltam, hogy ezekért a konfliktusokért, az összetűzésekért első sorban én vagyok a felelős. Nem mindig ezt mondtam, ez tény. Próbáltam okolni a többieket is, akik az ütközés másik oldalán voltak, de odabenn mélyen mégis meg voltam győződve arról, hogy alapvetően az én hibám. Aztán most, pár hónap alatt egy másik helyen kiderült, hogy nem, nem csak az én hibám volt. Hogy amikor senki sem provokál, egymagamban nem születnek konfliktusok belőlem. És hogy talán mégsem én vagyok az eredendő rossz és gonosz.

Ha másért nem is lett volna jó, hát már ezért megérte otthagyni azt a munkahelyet. Hogy más környezetben, más emberek között, más körülmények között is kipróbáljam magam, hogy lássam, hogyan működöm, és hogy mit gondolnak rólam másfajta emberek.