Éreztem a csontjaimban, hogy ez a város játszik velem. Verőfényes napsütés, 20 fok, zöld mezők, meg minden. Tegnap délután már mutatott egy kicsit az igazi arcából is. Még esett is, igaz, nem sokat, talán ha három vízcseppel találkoztam összesen. De a Trafalgar tér nem habozott megmutatni, milyen ő igazából, amikor éppen nem azon mesterkedik, hogy jól becsapjon.

Igazából nem nagyon tudtam, mit kezdjek magammal miután eljöttem a könyvektől. Itt van ez a hatalmas város, arra vár, hogy a legteljesebb mértékben befogadjam, és én azt se tudom, hova kapjak, azt se tudom, olyan helyekre menjek-e, ahol már jártam és szeretem őket, vagy keressek olyat, ahol még nem jártam, és ki tudja, hogy szeretni fogom-e őket (bár valószínűleg igen).

Londonról így 2011 tavaszán egy nagyon fontos dolgot kell tudni: minden az Olimpiáról szól. Nem úgy, hogy az orrod alá dörgölik folyamatosan, mert erről szó sincs. Van egy nagy visszaszámláló a Trafalgar téren, és néhány plakát a városban, hogy senki se felejtsen el jegyet szerezni, de ez nem feltűnő. Az feltűnő, hogy a metróhálózatot újítják fel, néhány vonal bizonyos szakaszain nincs közlekedés, másutt nem állnak meg, csak áthaladnak a vonatok, utcák vannak lezárva és látványosságok is.

Ami pedig nem a közelgő Olimpia miatt van lezárva, az a sokkal inkább közeli hercegi esküvő miatt. Például a Green Park egy jelentős része.

De ez nem is baj. A bajom az volt, hogy elég rossz kedvem volt tegnap, fájt a derekam a sok gyaloglástól, és még az új Paul Simon lemezt se fogom tudni megvenni, csak otthon, mert itt csak júniusban jelenik majd meg. (Ez mit sem változtat azon, hogy megyek majd lemezboltba, csak nem az új lemezt veszem meg, hanem a Bridge Over Troubled Water 40 éves jubileumi kiadását, amit otthon nem lehet megkapni.)

De igazából ez mind nem is olyan nagyon lényeges. Elmentem meglátogatni régi jó barátomat és példaképemet Sir Ernest Shackletont a Royal Geographical Society oldalában (fontosnak érzem megjegyezni, hogy a National Geographic útikönyvében nincs feltüntetve ez az épület). Alig lehetett hozzáférni szegényhez, mert ott is felújítanak valamit.

Ezek után pedig elindultam újra mókusra vadászni, ezúttal mogyoróval és fényképezőgéppel. Gyerekes vagy sem, addig nem nyughattam, amíg ezt nem tudtam le. Amíg nem sikerül odacsalni egy mókust magamhoz, amíg nem támaszkodik a kis kezével az ujjamra, és amíg ki nem veszi a tenyeremből a mogyorót, menthetetlenül nyűgös vagyok. Nos, ezúton jelentem, hogy a küldetés sikerrel zárult. A mókusok jó fejek.

Már csak azt nem tudom, hogy mit csinálok a további fél kiló mogyoróval.

Már egy részét elajándékoztam gyerekeknek, akik látták, hogyan etetek mókust, és ők is akartak. Ezek a gyerekek egyébként “lady”-nek titulálnak, míg a boltokban és a metrón, a múzeumokban, meg ilyen helyeken “madam”-nak. szólítanak Ami elég furcsa volt elsőre, meg másodjára is, de egészen jól kezdek hozzászokni. Együtt bírnék élni vele, azt gondolom.

Amikor aztán elkezdett fújni a szél meg jöttek a felhők, akkor bemenekültem a National Portrait Gallerybe. Érdekes volt, meg néha kicsit vicces is. Láttam a Brontë-nővéreket, Jane Austent, akinek a miniatűr képmása mellett nem röstellték leírni, hogy úgy egyébként nem is hasonlít rá, láttam Darwint, és mindenféle másik hírességeket, csak  éppen Shakespeare-t nem, mert ő jelenleg utazik. (A portréja, természetesen.)

És ott voltak újra a sarkkutató barátaim, Ernest Shackleton és James Clark Ross urak, illetve a számítógépes katalógusban meg lehetett még nézni tucatnyi képet róluk és Robert F. Scott úrról is, de ezek vagy nem voltak kiállítva (ha jól értelmeztem a feliratokat), vagy csak olyan helyeken voltak, ahol nem jártam, még ha azt is gondolom, hogy mindenhol jártam. Sajnos róluk nem lehetett képeslapokat vásárolni (hiába no, még ezek az angolok sem tökéletesek).

És most? Nem tudom. Lassan ideje volna elindulni újra a vásárba. Aztán a városba. Aztán… tudom is én. Majd beszámolok.