Mivel tudvalevőleg olyan mélységesen szenvedek a londoni utazásom alatt, már igazán járt nekem egy kis kikapcsolódás. Kikapcsolódás alatt pedig értem azt, amit minden normális ember csinál, ha Londonba visz az útja.

Szerez egy Philip Pullman könyvet és dedikáltatja, vásárol Paul Simon lemezeket, na meg egy rakás könyvet, belga csokis gofrit eszik ebédre és este kifulladásig mókusokat etet.

Így nagy vonalakban.

Hogy ez annyira nem tipikus? Jaj, dehogynem! Aki szerint nem tipikus, az mit sem tud Londonról, vagy éppen rólam. Londonban mindenki ezt csinálja, én pedig természetemnél fogva azt csinálom, amit mindenki más. Lételemem a csordaszellem.

Oké, abbahagytam. Mentségemre szolgáljon, hogy kicsit fel vagyok pörögve a fentebb felsorolt tételektől, és hogy ma állítólag esni fog és hűvös lesz, amivel semmi baj nincs, csak a légnyomás kissé ránehezedik a fejemre.

Tegnap reggel valahogy úgy volt, hogy ott voltam kilenc után kicsivel a vásárcsarnoknál (kilenckor nyit ugyanis), és sokkal kisebb sor volt, mint előző nap, de gyanítom, hogy csak azért, mert a többiek már bementek, bent ugyanis semmivel sem volt kisebb a tömeg. Nézelődtem fel-alá, és az a nagy meglepetés ért, hogy teljesen új helyeket látok, dacára annak, hogy hétfőn mindent körbetrappoltam, de tényleg mindent. Nos, ezek szerint mégsem mindent… bár nem mernék rá megesküdni, mert olyan dolgok is határozottan másként festettek, amikről biztosan tudom, hogy láttam őket. Talán csak azért, mert ideges voltam. Mármint hétfőn. De még a világítás is másmilyennek tűnt.

Tízkor kezdődött a beszélgetés – IBBY a gyerekkönyvírók díjainak fontosságáról – amit mindenképp meg akartam hallgatni, egyrészt az érdekes téma miatt, másrészt a határozottan érdekes beszélők miatt. Igaz, az előadás kezdete előtt csak egyikükről tudtam, hogy érdekes, de a végére mind a négyükről kiderült.

Ketten Dél-Afrikából származnak, ők Piet Grobler, aki illusztrátor, és Beverley Naidoo, aki pedig írónő. Julia Eccleshare tősgyökeres brit, és mindenféle díjak zsűrijében tevékenykedik sok-sok éve. A negyedik nem szorul bemutatásra, de mégis, milyen gyakran fordul elő, hogy bemutathatom Philip Pullmant? Ez a mondat egyébként nem tőlem származik, hanem a kedves indiai fiatalembertől, aki a beszélgetést moderálta. Nem mondom, hogy sok világmegváltó okosság hangzott el, de mindegyiküknek elég jó humora van, és nem röstelltek olyasmiről sem beszélni, mint az irodalmi díjak anyagi vonzatai.

Egyébként többnyire ez a megfigyelésem, hogy se a vásár napilapjában, se a szemináriumokon nem hangzik el sok okosság, ami kissé meglepett. Elég sokat cikkeznek például az e-bookokról, de valahogy nem találkoztam még új információval, többnyire egyesek kardoskodnak mellette vagy ellene, és elhangzik, hogy Kindle és hogy iPad, aztán ennyi. Ez az előadás azzal kezdődött, hogy a közönségben ülők közül ki hallott már az IBBY-ről, és mint kiderült, nagyon kevesen. Amíg sorban álltam, kihallgattam két velemkorú lányt, akik a magánkiadásról tartott szemináriumról érkeztek, és nem voltak megelégedve: az hangzott el, hogy a magánkiadásnak az a lényege, hogy nem ül a nyakadra egy szerkesztő meg egy tucatnyi igazgató, akinek víziója van, és addig piszkálja a regényedet, amíg már nem is hasonlít a sajátodra. Erre ők lesajnálóan azt mondták, hogy cserébe viszont olyan minőséget és kivitelt kap a szóban forgó regény, amiről magánkiadásban nem is álmodhatna. Érdekes volt.

Majd ma kiderül, mit tudnak mondani az ifjúsági irodalom fordíthatóságáról. Félek, hogy ott bőven tudnak újdonságokkal szolgálni a számomra.

Nos, pár perccel azelőtt, hogy befejeződött volna a díjakról szóló előadás, egyszer csak egy kupac könyvre mutattak, hogy aki kapja marja, a World Book Night alkalmából készült negyvenezer példány “Northern Lights” közül itt van huszonöt, amelyekre bátran le lehet csapni. És ez a kupac nagyon közel volt hozzám, ugyanis nem akartam már fél tízkor beülni a terembe, gondoltam, ennyire ne legyek már feltűnően lelkes, és tíz előtt tíz perccel már nem volt ülőhely, úgyhogy nemes egyszerűséggel leültem az első sor elé a földre. És mivel Angliáról van szó, senkinek eszébe sem jutott rosszízű megjegyzéseket tenni rám, hanem egy csomóan a később érkezők közül is leültek mellém.

Így esett, hogy rájöttem, hogy nekem kell egy ilyen könyv, mégpedig dedikálva. Mivel már lelőttem a poént, hogy sikerült, nem részletezem, hogy mennyi könyöklésbe került, a lényeg, hogy van. És Mr. Pullman csodálatosan kedves fickó, megmondtam neki, hogy egyszer nagyon szeretném őt is fordítani, és hogy mennyire megszerettem ezt a könyvet már azzal, hogy egy üveg Tokajival kezdődik, ő pedig emlékezett rá, hogy milyen ordas ronda borítóval jelent meg először magyarul (bár ő azt hiszem, az abszurd szót használta), a kislánnyal, az arcán csorgó könnycseppel meg a boszorkánykastéllyal a háttérben. Megnyugtattam, hogy nekem az a kiadás van meg, ő pedig megköszönte, hogy ennek ellenére hajlandó voltam elolvasni, én pedig mondtam, hogy bármilyen csúnya is, a magyar könyvpiacon tizenöt évvel ezelőtt egyáltalán nem volt kirívó. Ja, és kezet fogott velem, és sok sikert kívánt a fordításhoz, és dedikált nekem.

Van dedikált Philip Pullmanom. Ezt még fogjátok párszor hallani, mert ez nagyon-nagyon feldobott.

No, hát ezek után éreztem elérkezettnek a pillanatot, hogy bevessem magam a belvárosba, a bevásárlások szentélyébe, az Oxford Streetre. Vásároltam könyveket (tegye fel a kezét, aki meglepődött), de hősies önmegtartóztatásomnak hála csak négyet, vásároltam lemezeket… igen, én is emlékszem, hogy az új Paul Simon lemez, a So beautiful or so what nem jelent meg még itt. Majd utánanézek, hogy otthon van-e már, és ha nincs, hát legfeljebb megrendelem az Amazonról. De lehet kapni a Bridge Over Troubled Water 40 éves jubileumi különkiadását, igaz, az egyik lemez belőle megvan már nekem, viszont van hozzá egy DVD mindenféle klassz dolgokkal, amik nekem kellenek. És lehetett kapni gyűjtődobozban Simon & Garfunkel lemezeket, a felújított, kibővített változatokat. És lehetett kapni Paul fiának, Harpernek a lemezét, amiről sok jót hallottam, és ha már így benne voltam, hát vettem egy válogatáslemezt Art Garfunkeltől. Aztán villámgyorsan csukott szemmel rohantam a pénztárhoz, nehogy meglássak még valamit, amit feltétlenül meg kell vennem.

Nem is láttam már meg semmi mást, csak a sok belga gofris standot, és a harmadiknál elcsábultam. Mit mondhatnék? Aki meglát egy belga gofris standot, szívből (na jó, gyomorból) ajánlom, hogy csábuljon el ő is.

Ezek után jöttem vissza kicsit a szállásra. Sajnos arra jöttem rá, hogy amennyiben egész nap talpalok, nem bírom ki estig, hanem széthasad a derekam és nagyon-nagyon nyűgös leszek, és mivel nincs senki, akin levezethetném, (talán csak az undok kínai recepciós, de mivel a többi három irtó kedves, nem volna valami jó ötlet), ezért csak a magam dolgát nehezítem vele.

Úgyhogy pihentem egy kellemes másfél órát, aztán elindultam a Hyde Parkba, ami most már kétségkívül a kedvenc helyem Londonban. Az volt a tervem, hogy felülök az óriáskerékre. Nem a London Eye-ra, ami nagyon drága és messze is van, hanem a kicsire, ami itt van a parkban. Aztán nem ültem fel, mert ezt is drágálltam, továbbá egyáltalán nem volt szimpatikus a jegyárus néni. Van ez így.

Megírtam hát a képeslapjaimat (kell keresnem egy postaládát valamerre), és olyan mókuskolóniára bukkantam, hogy nagyjából három órát töltöttem velük, és alig maradt mogyoró a táskámban. Éppen csak pont annyi, hogy ha még ma is találkoznék velük, legyen mit adni nekik. Nagyon hosszasan elmélkedtem a mókusok etetéséről és fényképezéséről, számtalan rettentően hasznos felismerésre jutottam, de jelen bejegyzés terjedelmére, az olvasóim elmeállapotára, valamint az időpontra való tekintettel (hamarosan át kell ruccannom az Earl’s Court Exhibition Centerbe, amennyiben nem szeretném elmulasztani az ifjúsági irodalom fordításának nehézségeiről szóló szemináriumot) ezeknek ismertetésétől pillanatnyilag hajlandó vagyok eltekinteni.