2011. június hónap bejegyzései

A dolgok meg nem ismételhetőségéről

Közzétéve Szerző:
Válasz

Tavaly ezen a napon tettem valamit, ami remekül sikerült. Igaz, már októberben készültem rá, csak kicsit lassan tudtam kellőképp összeszedni magam hozzá. Talán a hosszas készülődés miatt, talán azért, mert éppen türelmes hangulatomban voltam, talán valami egészen más, előttem is ismeretlen okból kifolyólag nagyon jól sikerült. Elfáradtam ugyan, de feltöltődtem energiákkal és szeretettel. (Nagyon nyálasan hangzik, de így volt.)

A tavalyi sikeren felbátorodva ma kísérletet tettem a mutatvány reprodukciójára. Nem gondolkoztam, csak mentem.

Megkaptam, amit akartam?

Kaptam ám a frászt! És akarva-akaratlan is, kénytelen voltam belátni, hogy ugyanazt a katarzist kétszer átélni nem lehet, még akkor se, ha annyira pontosan reprodukálok minden körülményt, amennyire csak emberileg lehetséges.

Akadt néhány változó, amiket nem vettem figyelembe. Nem számoltam például azzal, hogy bár tavaly ilyenkor is munka nélkül voltam, tele voltam bizalommal a világ iránt, hittem, hogy majd találok egy remek állást, hogy valakinek pont rám van szüksége, rendíthetetlenül bíztam a dolgok jobbra fordulásában. Ma? Ma épp nem hiszek ezek egyikében sem.

Tavaly ilyenkor tudtam, hogy kérdezni fognak rólam, az életemről meg mindenről, és tudtam, hogy mik a helyes válaszok. Akkor épp egy új kezdet előtt álltam, nem esett nehezemre. Idén azt hittem, hogy nem olyan hosszú idő az az egy év, hogy megint be kelljen számolnom róla, hol állok. Mert a dolgok pillanatnyi állása szerint úgy találtam, hogy a nagy kudarc kellős közepén.

Valamiért azt hittem, hogy megtehetem azt, hogy elmegyek valahová – látogatóba -, ahová már nem tartozom, de tehetünk úgy, mintha tartoznék; tehetünk úgy, mintha láthatatlan volnék, a gépezet egyik fogaskereke.

Nem tehetem meg.

Nem tartozom sehová, ezért aztán bárhová megyek is – régi iskolába, régi munkahelyre, régi akármilyen közösségbe is – mindig én leszek az újdonság.

Csakhogy én már nem akarok újdonság lenni. Állandóan magammal vagyok összezárva, a saját sirámaimat hallgatom, és őszintén megmondom, tele magammal a hócipőm.

Egyébként aki a fentiekből azt a következtetést vonja le, hogy nem éreztem jól magam, az teljesen félreérti az egészet. Csak arról van szó, hogy abban reménykedtem, hogy valamit, ami tavaly nagyon jó volt, ami fél nyárra elegendő lendületet adott nekem, megtehetek idén is, és ez nem sikerült. De attól még jó volt – csak nem annyira, mint tavaly.

Könyvheti évfordulók

Közzétéve Szerző:
Válasz

Arra lettem figyelmes, ahogy a mai napot az elmémbe zárt bambulással töltöttem, hogy mindenféle remek dolgok köthetők a Könyvhéthez, holott sok-sok évig meggyőződéssel állítottam, hogy a Könyvfesztivál sokkal jobb ünnep, mint a Könyvhét. Nem tudom pontosan, hogy ez mikor fordult meg nálam, és azt sem, hogy miért, bár meglehet, hogy a remek dolgoknak is van hozzá némi köze, meg annak is, hogy a Könyvfesztivál a Kongresszusi Központból a Millenárisra költözött. Akárhogy is:

A 2005-ös Könyvhéten ismerkedtem meg azzal a kiadóval, akiknek azóta fordítok. Akkor dolgoztunk először együtt – pénztárgépet püföltem, ez volt az első munkaköröm -, és annak ellenére, hogy mennyi eszem volt akkoriban (nem sok), még mindig szóba állunk.

A 2006-os Könyvhéten tettem szert az első dedikált Kiss Ottó kötetemre, ami egyébként a Javrik könyve volt. És akkor még nem is voltam benne biztos, hogy ez a könyv nekem kelleni fog.

És végezetül a 2010-es, tavalyi Könyvhéten lettem munkanélküli. Csütörtökön dolgoztam utoljára, és pénteken léptem ki. Ha Könyvhétben számolunk, most volt tegnap egy éve, hogy otthagytam őket. Ha ragaszkodunk a dátumokhoz akkor csak ma. Igazság szerint talán mérleget kellene állítanom, és megfigyelni, hogy érdemes volt-e, de ma jobb, ha nem mérlegelek semmit.

És ha az lenne a célom, fel tudnék idézni mindenféle emlékeket mindenféle másik Könyvhetekről is, de az nem olyan fontos, csak nekem. Ezek azért érdekesek, mert első alkalmak, mindegyik valaminek a kezdete volt, valami olyasminek, ami alapvetően pozitív (a munkanélküliség nem, de az anélkül a munka nélkül lét igen) és még mindig tart. De ám legyen, a rend kedvéért. Ezek nem évfordulók, nem jelentős, sorfordító események, csupán emlékek:

A 2003-as Könvhéten ismertem fel először, hogy a Könyvhétre az olvasni szerető emberek járnak, és hogy ez egy olyan közösség, ahova beletartozom, és hogy valahová tartozni jó.

A 2004-es Könyvhéten érettségi felkészülés helyett csöveztem, és talán akkor voltam kinn először egyedül, de ebben bizony nem vagyok teljesen biztos.

A 2006-os Könyvhéten randiztam a Hosszúval, akit akkoriban A Magas Jóképűként aposztrofáltam, és aki ráutaló magatartást tanúsított. Később cukrászdáztunk és metróztunk is, amelyek közül az utóbbit a mai napig rendszeresen űzzük. Összességében elég kellemes volt.

A 2007-es és a 2008-as Könyvhetekről alig őriz valamit a krónika, ugyanis végigdolgoztam őket. És nem ám kinn valamelyik standon, hanem benn a boltban. Biztos, hogy legalább kinéztem egy-egy napra (valószínűleg hétfőn), de nagy találkozásokra nem volt alkalom.

A 2009-es Könyvhéten történt először, hogy a régi munkahelyemen komolyan vettek annyira, hogy kiküldtek árulni a standra.

És azt tudjátok-e, hogy az idei a 82. Ünnepi Könyvhét, és hogy nekem a 82 a kedvenc számom?