Tavaly ezen a napon tettem valamit, ami remekül sikerült. Igaz, már októberben készültem rá, csak kicsit lassan tudtam kellőképp összeszedni magam hozzá. Talán a hosszas készülődés miatt, talán azért, mert éppen türelmes hangulatomban voltam, talán valami egészen más, előttem is ismeretlen okból kifolyólag nagyon jól sikerült. Elfáradtam ugyan, de feltöltődtem energiákkal és szeretettel. (Nagyon nyálasan hangzik, de így volt.)

A tavalyi sikeren felbátorodva ma kísérletet tettem a mutatvány reprodukciójára. Nem gondolkoztam, csak mentem.

Megkaptam, amit akartam?

Kaptam ám a frászt! És akarva-akaratlan is, kénytelen voltam belátni, hogy ugyanazt a katarzist kétszer átélni nem lehet, még akkor se, ha annyira pontosan reprodukálok minden körülményt, amennyire csak emberileg lehetséges.

Akadt néhány változó, amiket nem vettem figyelembe. Nem számoltam például azzal, hogy bár tavaly ilyenkor is munka nélkül voltam, tele voltam bizalommal a világ iránt, hittem, hogy majd találok egy remek állást, hogy valakinek pont rám van szüksége, rendíthetetlenül bíztam a dolgok jobbra fordulásában. Ma? Ma épp nem hiszek ezek egyikében sem.

Tavaly ilyenkor tudtam, hogy kérdezni fognak rólam, az életemről meg mindenről, és tudtam, hogy mik a helyes válaszok. Akkor épp egy új kezdet előtt álltam, nem esett nehezemre. Idén azt hittem, hogy nem olyan hosszú idő az az egy év, hogy megint be kelljen számolnom róla, hol állok. Mert a dolgok pillanatnyi állása szerint úgy találtam, hogy a nagy kudarc kellős közepén.

Valamiért azt hittem, hogy megtehetem azt, hogy elmegyek valahová – látogatóba -, ahová már nem tartozom, de tehetünk úgy, mintha tartoznék; tehetünk úgy, mintha láthatatlan volnék, a gépezet egyik fogaskereke.

Nem tehetem meg.

Nem tartozom sehová, ezért aztán bárhová megyek is – régi iskolába, régi munkahelyre, régi akármilyen közösségbe is – mindig én leszek az újdonság.

Csakhogy én már nem akarok újdonság lenni. Állandóan magammal vagyok összezárva, a saját sirámaimat hallgatom, és őszintén megmondom, tele magammal a hócipőm.

Egyébként aki a fentiekből azt a következtetést vonja le, hogy nem éreztem jól magam, az teljesen félreérti az egészet. Csak arról van szó, hogy abban reménykedtem, hogy valamit, ami tavaly nagyon jó volt, ami fél nyárra elegendő lendületet adott nekem, megtehetek idén is, és ez nem sikerült. De attól még jó volt – csak nem annyira, mint tavaly.