Onnan lehet megkülönböztetni a civilizált országok vonatait a nem civilizált országok vonataitól, hogy az előbbin rendelkezésre állnak remek konnektorok, amelyekről a kedves utasok üzemeltethetik laptopjukat.

Igaz, mint a kalauz volt szíves figyelmeztetni, erre csak azoknak a kedves utasoknak van lehetősége, akik igényüket a jegyvásárláskor jelezték. Azok, akikben fel se merült, hogy ilyesmi létezik, csak drukkolni tudnak, hogy bírja az akkumulátor, ha nem is Drezdáig, de valameddig.

Legalább addig, amíg összeszedem a gondolataimat. Nem állítanám, hogy könnyen megy.

Azt hiszem, Berlin kegyes volt hozzám. Akadtak ugyan kisebb-nagyobb fennakadások, de maradandó kár nem esett. Ezek a bizonyosak is többnyire vagy abból adódtak, hogy nem beszélek németül (bár meglepően sokat értek), és még ha azt is akarom mondani hogy “Danke” a számon akkor is “thank you” jön ki, vagy pedig abból, hogy a berliniek természetüknél fogva barátságtalanok. Kellemesen üdítő élmény egyébként, hogy nem erőködnek kedvesnek lenni, ha nem akarnak maguktól.

Kellemesen üdítő, ami nem tévesztendő össze a kellemessel.

És ha esetleg sorba kell állni, a németek abszolúte nem angolok. Tolakszanak. És tehetségesek benne. Továbbra sem kívánok a koncertemről értekezni – az az enyém, és kész -, de azt azért elárulom, hogy a második sorban kezdtem, és a végére valamiképp a nyolcadikba torlódtam. (Bezzeg ha az elsőben állok, kapaszkodhattam volna a korlátba, akkor aztán német legyen a talpán, aki félrelök, de hogy ez miért nem így történt, az már egy másik történet, melynek elbeszélésre már alkalommal kerül majd sor, már ha kerül egyáltalán.)

És azt sem tudtam eldönteni, hogy vajon Berlinnek tényleg nincs személyisége, vagy csak nem töltöttem ott elég időt ahhoz, hogy megismerjem. Akárhogy is, a kedvemben igyekezett járni, ha ez a lakóiról nem is mondható el, mi kellhetne még?

Igazából mindez lényegtelen. Amiért jöttem, azt megkaptam. Minden más pedig már csak ráadás. Még az időjárás is kitett magáért (életemben nem idegeskedtem még ennyit esőn, de hát akit egyszer megmart a kígyó, ugye.)

Amiért jöttem, azt megkaptam.

Hálókocsival utazni három idegen emberrel, jobb szó hiányában kalandos. Készültem könyvekkel, hátha szükség lesz rá, hiszen mit csináljon az ember lánya hosszú órákon át idegenek között? Lehetne éppen aludni is, de hát annak az időpontja azoktól a bizonyos idegenektől is függ.

Ezek az idegenek elmondták, hogy ők is jobban szeretnek fent aludni, mint lent, és hogy a jegypénztáros néni volt a furcsa, amikor kiakadt, hogy fölső ágyat kértem.

És ha csak ez került volna szóba! De nem, az egyik fiatalember igen lelkes és méginkább beszédes volt, és igyekezett szóval tartani bennünket: rajta kívül ketten voltunk fiatal lányok, és Pozsonyban csatlakozott egy középkorú úr, de akkor már elég késő volt, és hamarosan elküldtek megkeresni a kalauzt, hogy nyissa le az ágyakat, tudniillik négyünk közül csak én beszéltem magyarul, ami az egyetlen nyelv, ahogy a nemzetközi vonatot kísérő személyzet beszél.

Nem hazudom, hogy életem legpihentetőbb éjszakáját töltöttem a Metropol EuroNight vonaton, de jobban aludtam, mint amire számítottam, és ez is valami. És persze jó korán felébredtem – valami marhaságot álmodtam éppen, úgyhogy nem volt nagy veszteség -, és így szerencsésen még pont elcsíptem a nem bolond utastársamat a folyosón. Egy kellemes fél órát beszélgettünk, javaslatokat tett, hogy mit nézzek meg mindenképp Drezdában, és elmesélte, hogy valamikor a nyolcvanas évek elején ő is volt egyszer egy Paul Simon koncerten Hamburgban, és hogy az milyen nagyon jó volt, és hogy nyugodjak meg. Elmeséltem neki, hogy egyes források szerint csak akkor maradna el a koncert, ha kiárad a Spree és az egész város víz alá kerül, ő pedig rávágta, hogy akkor is megtartják.

Ezen felül? Nem sok. Igyekeztem felfogni a berlini közlekedést (nem nagyon látok különbséget az U-Bahn és az S-Bahn között, de majd nyitva tartom a szemem, hátha rájövök), és eljutottam a szállásomra (ami a másik oldalán van az utcának, mint ahol a Google Street View segedelmével megtaláltam), ahol ráadásul minden környező üzletben temetkezési vállalkozó van. Ez nem kevéssé bizarr, ugyanis hatalmas berendezett kirakatok vannak, ízlésesen elhelyezett koporsókkal.

Internet a szobában nincs – a második emeleten állítólag még van jel, de a harmadikon már nincs -, úgyhogy most lenn ülök a társalgóban, és hamarosan nekiindulok.

Valaminek.

Felfedezem ezt a várost, vagy ilyesmi.