a Frauenkirche és néhány manzárdablak
Hofkirche
Residenzschloss
Semperoper
Stille Wasser és Stürmische Wogen
Hofkirche és egy tüskés lámpa
a Frauenkirche amikor kisütött a nap
Sommerpalais
Lukaskirche
Zwinger
Semperoper estefelé
Hauptbahnhof
Meg kell, hogy valljak valami nagyon fontosat. Nem lesz könnyű, de fontos: én hazudtam magának. Vagy talán nem is hazudtam, ez a kifejezés nem teljesen pontos. Mondjuk inkább úgy, hogy megszegtem az adott szavamat.
Nem hangzik sokkal jobban, ugye? Nem is hinném, hogy sokkal jobb volna. Hogy nem is tudja miről van szó? Engedje meg, hogy felelevenítsem az emlékeit!
Emlékszik rá, amikor megkért rá, hogy soha ne felejtsem el a gyerekkoromat? Megtette, talán az Emil előszavában, vagy talán A repülő osztály elő- vagy utószavában. Talán valahol másutt. Akárhol és akármikor történt is, megkért rá, hangsúlyozta, hogy ez a kérés talán ostobaságnak tűnhet, talán evidenciának, de ígérjem csak meg.
És én megígértem. Nem tűnt valami nagy feladatnak.
És emlékszem még a gyerekkoromra? Nem emlékszem. Elfelejtettem.
Igaz, nem akarattal tettem, de nem vettem észre, mikor történt. Arra még haloványan emlékszem, milyen érzés volt gyereknek lenni, de a gyerekkoromat elveszítettem. Néha bízom benne, hogy majd, mikor öreg leszek, előbukkannak az emlékképek, először ködösen, aztán egyre élesebben, ahogy néhány idős embernél megfigyelhető, akik már nem tudják, mi történt velük tegnapelőtt, de azt igen, hogy mi történt az óvodában.
Kérem, ne értsen félre! Nyilván nem felejtettem el mindent. Vannak felvillanó képek és töredékek és szófoszlányok. Leginkább olyan epizódok, amikor megszégyenítettek, vagy amikor nagyon vágytam valamire, amit nem mertem kimondani és nem is kaptam meg, de ezek inkább érzések, mintsem emlékek.
Ez bizony kutyafüle. Még annyi sem: nagy semmi. El tudom képzelni, milyen lehetett nekem gyerekkoromban, no de azért ez a mondat már önmagában is abszurdum.
És ha nem volna elég baj, hogy ez a veszteség ért, mindennek tetejébe még magának is megígértem, hogy nem így lesz, és ezt szörnyen sajnálom. Nem azért, mert tartok tőle, hogy a túlvilágon majd orrba ver miatta – bízom benne, hogy ettől tartózkodik majd -, hanem azért, mert ilyen könnyelmű ígéretet tettem. Akkoriban nem tűnt nagy feladatnak, ma pedig már magam sem tudom, mire kellene emlékeznem.
Mondja csak, Kästner úr, meg tud nekem bocsátani? Igazán nem szeretném, ha haragudna rám.
Már évekkel ezelőtt azt hittem, hogy kinőttem a két mondatból. Aztán tessék.
Biztos említettem már korábban is, de ha valamiért mégse tettem volna, hát most bepótlom: ki nem állhatom a könyvekben a köszönetnyilvánításokat. Minek van az ott egyáltalán?
Még csak nem is olyan, mint a stáblista, nem azokat sorolja fel tételesen, akik dolgoztak az elkészült terméken (az ő nevük sokkal előbb, a copyright oldalon szerepel), hanem azok, akiknek a szerző hálás. Nem tudta volna egyszerűen megmondani nekik?
Az a sejtésem, hogy ezeket az oldalakat nem is a nagyközönségnek szánják, hanem azoknak az embereknek, akiket megemlítenek rajtuk. Hadd lássák nyomtatásban a nevüket. Szerintem pedig a köszönet és a hála olyannyira személyes dolog, hogy nem tartozik senkire az érintetteken kívül.
Tudom, ha annyira zavar, ne olvassam el. Csakhogy ez ennyire nem egyszerű ám, hiszen ott van benn a könyvben, és ha átlapozom, úgy érzem, nem olvastam el a könyvet, és hogy csalok. Persze lassacskán megtanulok felülemelkedni ezen, és néha mégis átlapozom.
(Persze vannak olyan alkalmak, amikor nem tehetem, amikor mondjuk le kell fordítanom. Olyankor aztán duplán, sőt, triplán is bosszankodhatok, mert nem elég, hogy utálom a köszönetnyilvánító oldalak puszta létét, még el is kell olvasnom, de a lefordított eredményt sem fogja senki elolvasni, mert azt hiszem, másokat se érdekel valami nagyon.)
De ebbe az egészbe nem is ezért kezdtem bele, hanem egészen másért. Van ez a szófordulat, amikor nem mondunk neveket, hanem azt mondjuk, hogy “ezen felül pedig nagyon köszönöm azoknak az embereknek, akik a legeslegfontosabbak nekem a világon – pontosan tudjátok, hogy rólatok van szó.” És pontosan ezen töröm már a fejem egy ideje, hogy vajon tudják-e magukról azok az emberek.
Két irányvonalat tudok elképzelni. A köszönő sorok lejegyzője vagy komolyan gondolta, amit írt, és tényleg azoknak az embereknek kíván még emléket állítani, akik fontosabbak annál, minthogy fel lehessen sorolni a nevüket, vagy azokat az ismerőseit kívánja lekezelni, akik esetleg zokon vennék, hogy a nevük kimaradt, de így, ha rákérdeznek, meg lehet nekik mondani, hogy ők ebbe a kategóriába esnek. Nekem mindkettő sántít, az egyik ezért, a másik azért.
Leginkább pedig azért, mert azt gondolom, hogy azok az emberek, akik nekem a legtöbbet nyújtják, akiknek a legtöbb okom van hálásnak lenni, azoknak valószínűleg lövése sincs róla, hogy mennyi mindent köszönhetek nekik. És talán nem lenne rossz ezen változtatni, és valamiképp elárulni nekik.
Az erre megfelelő formát még nem találtam meg, de gondolkozom rajta. Valahogy nem olyan egyszerű egy hétköznapi társalgásba bedobni, csak úgy mellesleg, hogy “egyébként tudod, hogy mennyire szeretlek és milyen sokat jelent nekem a barátságod, a jelenléted, az éleslátásod…?” és így tovább.
Ezt az egészet illetően csak egyetlen dologban vagyok biztos: amikor majd megköszönöm mindazoknak, akiket illet, nem nyilvánosan fogom megtenni.
Kedves sonkás szendvics és kedves őszibarackturmix! Volnátok szívesek elkészülni, felmászni a lépcsőn és elém járulni?