Szoktam néha lektorálni könyveket. Nem szakmai lektorként – kissé félreérthető, hogy két ennyire eltérő folyamatra egyazon a szót használják -, hanem úgy, hogy kapok egy regényt elolvasni, és bíráljam el, hogy érdemes-e kiadni. Elég kellemetlen érzés, mikor a szerkesztőm asztalán látok viszont egy ilyen könyvet, a borítóján rikító rózsaszín post-ittel a következő felirattal: “rossz könyv, visszaküldeni!!!”

És persze nagyon vicces, hogy mennyire ki tud borítani ilyesmi, amikor pedig semmiféle jelentősége nincs, hogy miképpen fogalmazza meg valaki, azt, amit én óvatosan írtam csak körül, miszerint ez a könyv nekünk nem kell. Talán kár is ilyen érzelmi mélységekig belemenni, de számomra fontos, hogy soha nem mondok olyasmit egy könyvre, hogy az rossz. Hiszen van egy írója, aki biztosan nagyon szereti, és van egy kiadója, aki megvette tőle, tehát nyilván ők is láttak benne valamit, és egészen biztos vagyok benne, hogy vannak olyan emberek, akik szerint nagyszerű.

Néhány éve vezetek már egy táblázatot a könyvekről, amiket olvastam. Első évben csak a címük szerepelt, idővel kibővítettem dátumokkal is, és évről évre újabb adatokat adtam hozzá. Talán tavalyelőtt vezettem be, hogy pontozom is az olvasmányaimat. Először tízes skálán próbálkoztam, aztán amikor azzal nehezen boldogultam, akkor ötösön. De attól se lett könnyebb. Ugyanebbe a csapdába estem bele, állandóan azt próbáltam megítélni, hogy mennyire jó az adott könyv, és ehhez nem találtam magam elég kompetensnek.

Aztán hosszas kínlódás után egyszer csak felfedeztem az Amazon értékelési skáláját, és rögtön beleszerettem. Az öt fokozat ugyanis a következő: I loved it (Odavoltam érte), I liked it (Tetszett), It was okay (Elment) , I didn’t like it (Nem tetszett), I hated it (Ki nem állhattam).

Ez aztán igazán olyasmi, amit meg tudok ítélni. Igaz, hogy ettől a döntéstől kezdve semmiféle rendszerbe nem foglalhatók az olvasmányaim, nem tudok érték szerint csoportosítani, de megszűnt a kényszerem, hogy egymáshoz viszonyítgassam a könyveket (erre nem adhatok nyolcast, mert arra a másikra csak hetest adtam és az sokkal jobb volt) ráadásul Újévkor meg tudom állapítani, hogy az elmúlt évben olvasott könyvek inkább tetszettek, vagy inkább nem.

Aztán persze feltűnik ezekből a listákból sok másik apróság. Kiugrik, amikor elkezdtem leszokni az ifjúsági irodalomról. Nem teljesen, de csak visszaszorult. Látszik, hogy mikor kezdtem el tényirodalmat is olvasni, és hogy az aránya a következő évre megduplázódott az irodalomhoz képest. És ami még érdekesebb: az is látszik, hogy mikor hagytam ott a munkahelyemet, mert a napi több órás utazás elmaradásával radikálisan megcsappant az olvasott könyvek mennyisége.

Hogy ez mennyire tanulságos, annak a tárgyalásától inkább tekintsünk el. Hiszen mennyire tanulságos feljegyezni, hogy miket olvastam, úgy egyáltalán? Nem sok hasznos információt tudok kinyerni belőle, hacsak azt nem, hogy 2009-ben majdnem annyit olvastam mint 2007-ben és 2010-ben együttvéve.

És persze van még egy, ami ha nem is hasznos, nekem egy kicsit legalább érdekes. Az olvasmányaim listája sokkal pontosabban dokumentálja a személyiségfejlődésemet és az érdeklődési köröm változását, mint bármi más. És nagyon tetszik, ha észreveszem, hogyan vezetett el egyik könyv a másikig.

Például 2006 tavaszán-nyarán futottam bele Andrea White Túlélni az Antarktiszt című, közepesen jó utópisztikus ifjúsági regényébe. Nem volt egy nagy szám, de érdekelt annyira, hogy kíváncsi lettem, hogy is történt ez az eredeti Scott és Amundsen-féle versenyfutás a Déli-sark felé. Azon a nyáron olvastam el Roland Huntford könyvét (Scott és Amundsen), és utána már nem volt megállás, beleszerettem az Antarktiszba.

De ez még mindig szándékos dolog. Felkeltette az érdeklődésemet, elkezdtem hát utánajárni a témának. De néha van olyan – és ez már sajnos nem ütközik ki a táblázatokból -, amikor egyik könyv teljesen véletlenül visz el a másikhoz. Amikor ugyanaz a fontos gondolat, vagy ugyanaz a téma köszön vissza egymás után több helyről is.

Meg lehet magyarázni sokféleképpen, persze. Szinkronicitás, mondjuk. Vagy hogy ugyanaz az eset, amikor az ember szakítás után csupa csókolózó párt lát az utcán, vagy a kismamák csupa babakocsit, azaz hogy az embernek arra van szeme, ami éppen foglalkoztatja. Nekem nem kellenek magyarázatok, teljesen mindegy, miért van így. Szeretem, amikor valamiképp összekapcsolódnak az olvasmányaim.

És nagyon ritkán velem is összekapcsolódnak. Ez persze már kissé misztikus, és magam is némi kétkedéssel szemlélem a jelenséget. Akárhogy is, időnként megszólítanak könyvek. Olyankor tudom, hogy most pont ezt kell levennem a polcról és semmi mást. És ezek a megérzések többnyire be is válnak, azaz a lehető legjobb pillanatban nyúlok értük. Amikor a könyvesboltban, a kötelező olvasmányok polca előtt térdeltem a földön, töltöttem fel éppen a harmadik polcot, egyszer csak megszólalt az Aranysárkány, hogy vigyem haza. Azt se tudtam, miről szól (minimum tűzokádó sárkányt vártam), de hazavittem, és persze, hogy talált. A könyvtárban is jártam úgy, hogy csak úgy elindultam végig az ábécében, és egyszer csak rám vetette magát (ha nem is szó szerint) C. S. Lewis könyve A bánatról. Azt alig akartam visszavinni utána, még jó, hogy azóta van saját példányom.

A saját polcomon persze csaknem egyszerű telibe találni, hiszen én vásároltam-gyűjtöttem össze ezeket a könyveket. Csakhogy nagyon sokat tartalékolok, várom velük a megfelelő pillanatot. És olyan is van, amit halogatok. Például van teljes Vonnegut-életművem, de a Börtöntölteléket még nem olvastam, és nem is tervezem a közeljövőben, mert akkor már nem marad több, amit ne olvastam volna tőle. És nagyon sokat vártam az utolsó Lawrence Block betörővel is, bár azt kicsit talán azért is húztam, mert amióta nekünk is volt betörőnk, kevésbé szerettem Bernie Rhodenbarrt.

De persze nem szabad itthonról se elolvasni mindent. Szükségem van arra a biztonságos érzésre, hogy még bőven van olyasmi a polcomon, amit nem olvastam még, de ha eljön az ő ideje, meg fog majd szólítani, és egymásra találhatunk.

A bejegyzés az Olvasás 7 hete
(elcsúsztatott egyéni verziójának)
keretében született.
Feldolgozott téma: III/1-2.

Nem tudnám pontosan megmondani, miért gondoltam azt, hogy majd én könyves blogot fogok írni, és hogy az nekem jó lesz. Emlékszem, hogy olvastam Hornby ominózus könyvét a könyvek olvasásáról, és tudom, hogy mennyire magával ragadott. Olyan egyszerűnek tűnt, és azt gondoltam, ilyet, vagy legalább valami hasonlót én is tudnék. Egyébként is, egy csomóan csinálják, akkor én miért ne tudnám? Na meg régen is volt már könyvajánlóm egyszer, a Mézesfaláson, a megboldogult Czikornyai & Patza, és az is milyen jó volt! Hát nem evidens?

Hát nem. A mai napig sem tudom, jó volt-e a Cz&P, és mivel már nincsenek meg az ottani írásaim, nem is fogom tudni megítélni. Nem is tartott olyan hosszú ideig, de mivel rajtam kívülálló okokból szakadt vége, soha nem tudtam meg, van-e gond velem meg a könyvekről írással, vagy sem. Talán jobb lett volna, ha beérem azzal, amim amúgy is volt, hogy a rendes blogomban időnként említést teszek könyvekről, amikor éppen szükségét érzem, máskor meg nem. De nem értem be. Nekem márpedig önálló könyves blog kellett, mert gondoltam, majd én megmutatom, hogyan csinálja ezt olyasvalaki, aki egyéniség, aki különleges, aki meg nem értett zseni, és így tovább. Nagy lelkesen belevágtam. Juszt sem a könyvek címét adtam a bejegyzés címének, mert nekem aztán nem kell, hogy valaki meg is találja, nincs nekem arra szükségem, hogy elismerjen bárki is, tudom én magamtól, hogy milyen nagyszerű vagyok. (Kackac.)

És út közben aztán valami eltolódott bennem. Volt némi köze a Twilight-fiaskómhoz is, merthogy én már akkor lehúztam az Alkonyatot, amikor még nem volt trendi cikizni (azért remélem figyeled, hogy most is fényezem magam), és nagy hirtelenséggel magamra haragítottam egy tucat rajongót, aztán a komment-háború odáig mérgesedett, hogy dühömben kitöröltem majdnem az összes hozzászólást, ami bármily meglepő, nem oldotta meg a problémát, sőt. De gyáva és félrevezető megoldás volna tőlem, ha a könyves blogom bukásáért ezt az egy melléfogást hibáztatnám.

Tudvalevőleg hajlamos vagyok az első nehézségnél feladni a legtöbb dolgot, amibe nagy lelkesedéssel belevágtam, de ez kicsit mégis másféle történet volt, itt több nehézségig tartottam magam. Csakhogy elkezdtem idővel mindenféle kényszereket érezni. Olyasmiket, hogy mondjuk értékes könyvekről kell írnom, következésképpen értékes könyveket kell olvasnom. Éspedig olyan obskúrus értékes könyveket, amikről nincsen máshol bejegyzés, mert én egyéniség vagyok, és nem utánzok senkit. Ennek megfelelően ráadásul nagyszerű, kivételes és elsőrangú elemzéseket kell nyújtanom, különben soha senki nem ismeri fel a zsenialitásomat (na nem mintha akarnám, hogy bárki is felismerje).

Aztán olyan kényszert is éreztem, hogy írnom kell minden könyvről, amit csak olvastam, és hamarosan rájöttem, hogy ez pláne nem megy. Ráadásul még nehezebben boldogultam azokkal, amik valamiért fontosak lettek nekem. Pont azokról nem tudtam, vagy nem tudtam semmi intelligenset írni, amikről a legeslegjobban szerettem volna. Nem azért, mert nem tudok értelmes mondatokban gondolkodni, bár nyilván ez is közrejátszik. Ám a lényeg mégsem itt keresendő.

A könyves blogom idején (és bizonyos mértékben még ma is) folyamatosan olvastam, és ezt a viselkedést, lévén kellő önkritikám terápiás olvasásnak neveztem el. Nem úgy érendő ugyanis a folyamatosság, hogy mindig van nálam könyv, és ha van egy percem, akkor olvasom tovább, hanem úgy, hogy nem is csinálok mást. Alszom, eszem, dolgozom és olvasok. Olvastam az ágyban, a vécén, a konyhában, a kádban, a buszon, a metrón, ebédidőben, sorban állás közben, és mindenhol és mindenkor. És ha a végére értem egy könyvnek, azonnal nyitottam ki a következőt, még csak levegőt se vettem, mert ha nem így teszek, akkor a végén még marad a kettő között pár másodpercem gondolkozni, és – uramisten! – a saját életemmel és a saját gondolataimmal szembesülni.

Erre sem akkor nem álltam, sem ma nem állok készen.

Viszont ha egy könyvről összeszedett blogbejegyzést akarok írni, akkor bizony hagyni kell pihenni az olvasmányélményt. Adni kell neki néhány napot, és gondolkodni is kell rajta. Ha közben valami mást is elkezdek olvasni, akkor lehet, hogy belezavarodok, összekeverem, elfelejtem, szóval baj lesz. Relatíve hamar rájöttem, hogy ez a baj sokkal kisebb, mintha elkezdek a valódi dolgokon gondolkozni, és valójában fájni, úgyhogy inkább olvastam tovább szünet nélkül, és feláldoztam a könyves blogomat.

 Ma már kicsivel okosabb vagyok, igaz, nem sokkal. De felmentettem magam a mindenféle elvárások alól. Azt olvasok, amihez kedvem van, és fenntartom magamnak a jogot, hogy valami ne tetsszen. Nem akarok zseniális blogbejegyzéseket írni könyvekről, mert a mesterkéltség nem tetszik, az őszinteség meg nem mindig megy. Még a molyon is egészen ritkán értékelek csak, olyankor, ha van mit mondanom egy adott könyv kapcsán. Ritkán van. Néha nagyon szeretném, hogy legyen, de nincs, és lassanként megtanulom kevésbé akarni.

Mostanában úgy mondom, hogy magamnak olvasok, bár talán pontosabb lenne úgy fogalmaznom, hogy magamért. Hogy lesz-e ez még másként, nem tudhatom. A lehetőség elől nem zárkózom el mereven, ezért is őriztem meg az új weboldalon is a rovatot. De arról, hogy mikor és hogyan, hadd ne kelljen nyilatkoznom.

A bejegyzés az Olvasás 7 hete
(elcsúsztatott egyéni verziójának)
keretében született.
Feldolgozott téma: III/4.