Mit mondjak?

Életemben másodszor is beírakoztam ugyanarra a főiskolára. Igaz, a tandíjat még nem fizettem be, úgyhogy még mindig van lehetőségem kihátrálni, de… nem fogok. Azt hiszem legalábbis, hogy nem fogok.

Hogy örülök-e, nem tudom. És kalandvágy van-e? Talán van. Akár lehet is. Az biztos, hogy ez két nagyon hosszú nap áll mögöttem; a tegnap hajnali három órás felkeléstől a mai este fél tíz utáni hazaérkezésig eltelt idő körülbelül egy hétnek tűnt.

Alapvetően pozitív benyomást tett rám minden, eltekintve az apróbb hibáktól és fennakadásoktól (például nincs főépület és nem élnek a telefonszámok, és nincsen minden megszervezve), no de a praxisomban sosem akadt még semmi, ami zökkenőmentesen alakult volna. (Vagy ha mégis, akkor azt úgyse hittem el.)

Kisebb csapásként éltem meg – most lehet hülyének nézni -, hogy a csoportnak nagyjából a kétharmada inkább informatikus, mint könyvtáros beállítottságú. Erre egyrészt nem számítottam, másrészt valami hanyag eleganciával átsiklottam az “informatikus” előtag fölött. Hiszen értem én, hogy a könyvtárhoz manapság már hozzátartozik az informatika is, ez rendben is van, na de… hát, valahogy nem merült fel bennem, hogy ezek mondjuk a tantárgyak számában mérve egyforma súllyal esnének latba. (Szerencsére alapesetben nem is, csak egyes szakirányokon.) Hiszen informatika van könyvtárszak nélkül, lehet azt máshogy is tanulni, könyvtárszak meg nincs informatika nélkül.

Nem arról van szó, hogy ne lenne az informatika is érdekes. Csak közel sem annyira, mint a könyvtár. Bár nem hinném, hogy megártana, hogyha kicsit mással is foglalkozom, már jó pár éve nagyon beszűkült az érdeklődésem. Csak szomorkodom kicsit, mert azt vártam, hogy most végre hasonszőrűek közé kerülök, talán egy olyan helyre, ahol nem lógok ki a sorból, talán úgy, mint a Könyvesiskolában volt.

Na mondjuk amennyit találkozni fogunk, voltaképp mindegy is.

Évente nagyjából két hét az egész. Félévente kétszer néhány nap. Nem jelentős. Gondolom, hogy valamiféle kapcsolattartás, információcsere meg ilyesmi kialakul, sokan sokat mondták, hogy egymásra leszünk utalva, de hogy pontosan mennyire, az majd kiderül út közben.

Mindenesetre eltökélt célom nem marni el magam mellől az embereket. Igyekszem nem lenni utálatos. Vagy antiszociális. Vagy tudálékos. Vagy agresszív. Vagy kioktató. Vagy fölényes. Vagy bármilyen egyéb módon ellenszenves. Szóval megkísérlek nem lenni olyan, amilyen vagyok.

A tantárgyak elég érdekesnek ígérkeznek, bár persze igyekszem semmit sem elkiabálni. A lényeg az, hogy jelen pillanatban nem tűnik se unalmasnak, se lehetetlennek. Gondoltam, ezt jobb, ha  írásba fektetem, így mikor kételyeim támadnak, az orrom alá lehet majd dörgölni.

Ezen felül?

Azt a megfigyelést tettem, hogy a kollégiumi portás utálatos. De amikor jobban belegondoltam, rájöttem, hogy valószínűleg egy középiskolai fiúkollégium (ott találtam szállást, na és?) portásának munkaköri kötelessége utálatosnak lenni. Szóval gond egy szál se. Azt már nem tudom, hogy miután ezt elfogadtam, tényleg kedvesebb lett-e, vagy csak képzeltem.

És a főiskolai büfében nagyon kedvesen felöntötték a porlevesemet forró vízzel. És nem is röhögtek ki. Ezért hatalmas piros pont dukál.

Ennyit tudtam most összeszedni picike kimerült agyacskámmal. Fáradt vagyok. Ha kipihentem magam, majd megpróbálok kidolgozni egy tervet arra vonatkozóan, hogy miként fogom besűríteni az életembe a főiskolát, a fordítóiskolát, a munkákat és a NaNoWriMót.

Izgi lesz. Lassacskán bekapcsolom a biztonsági övemet.