Egyszer régen, még talán évekkel ezelőtt elkezdtem már fogalmazgatni egy, a terveim szerint a jelenlegihez nagyon hasonló bejegyzést. Az volt a munkacíme, hogy “az e-book védelmében”, nem mintha valaha is elkezdtem volna megírni. Csak gondolkoztam rajta. Akkor még tényleg védelemre szorult, mert nem lehetett mást hallani, csak vészmadárkodást, hogy az e-book az eredendő gonosz, ami meg fogja ölni az olvasást, és így tovább.

Ezt már akkor is nehezen hittem el, de nagyon örülök, hogy mára megosztottabbak a vélemények. Nyilván vannak olyanok, akik rendíthetetlenül a papírkönyv hívei, és vannak olyanok is, akik egyértelműen a technikai haladás mellett teszik le a voksukat. És az sincs kizárva, hogy egy meggyőződéses is egyszer csak megváltoztassa a meggyőződését.

Nem emlékszem rá, mikor 2007-ben kijött az első generációs Kindle, csak arra, hogy micsoda felhajtást csaptak körülötte. Arra viszont már élesen emlékszem, mikor 2009 őszén előrukkoltak a nemzetközileg használható változattal. Akkor merült fel először komolyan az ötlet, hogy ilyenem akár lehetne is.

Érdekes volt az egész, a jelenidőben történő történelem, és mivel D.B.-vel sokszor nehezen találunk közös témát, amiről a havonta esedékes telefonálása során beszélhetnénk, bedobtam. Megkérdezte, szeretnék-e egy ilyen Kindle-t. Mondtam, hogy persze, majd a távoli jövőben, amikor majd nem lesz már ilyen drága, pedig olyan nagyon nem is akartam, csak egy kicsit tetszett. Aztán megkérdezte, hogy szerintem hasznos-e egyáltalán. Ezen elgondolkoztam, és végül azt mondtam, hogy szoktam kéziratokat olvasni, és azt biztosan sokkal kényelmesebb volna így, mint monitor előtt görnyedve. Nem beszéltünk róla többet. Aztán karácsonykor hazaállított egy második generációs, nemzetközi viszonylatban is használható Kindle-lel: nekem hozta ajándékba.

Nem hittem, hogy így lesz, de szerelem volt első látásra. Napokig játszottam vele, keresgéltem, hogyan kell regisztrálni. Volt némi Amazonos ajándékutalványom, amit tartogattam már egy ideje, de akkor hamarosan sikerült elköltenem. Itt következhetne az a kortesbeszéd, hogy azóta nem is olvasok papíron, mert az kommersz. De ez nem igaz. Olvasok. És olvasom a Kindle-t is. Kényelmesen megférnek egymás mellett.

Egyébként attól nem félek, hogy a belátható jövőben kiszorítaná a papírkönyvet. Megszűnt talán a festészet, amióta van fotózás? Nem szűnt meg. Átalakult, az igaz, hiszen nem kellett többé a festőknek azon erőlködni, hogy megörökítsék a valóságot, mert arra ott ez a sokkal alkalmasabb eszköz. De festeni attól még lehet.

Persze lehetne azt mondani, hogy a CD viszont kiszorította zenei oldalon a kazettát, és többé-kevésbé a bakelitlemezt is, a másik oldalon pedig szegény néhai floppyt, és hogy ez a párhuzam – ugyanaz a tartalom más formában – közelebb áll a papírkönyv és az e-book kapcsolatához.

Csakhogy szerintem nem. A kettő egészen másra való. A strandon, a kádban, de akár az ágyban is szinte biztos, hogy könyvet olvasok. (A kádban teljesen.) De ha teszem azt elutazom, valószínűleg nincs kedvem egy bőröndnyi könyvet cipelni, nyilván a Kindle jön velem. És ha kéziratot kapok olvasni, adott esetben akár olyat, ami még meg sem jelent nyomtatásban, akkor aztán pláne sokkal jobb, mint a monitor.

Élénken megragadt bennem egy olyan eset, amikor a buszom beszorult a reggel nyolc utáni dugóba, ráadásul elfogyott az olvasnivalóm, és a legcsekélyebb esély sem mutatkozott rá, hogy pár órán belül kiszabaduljak. Rövidke gondolkodás után felkapcsolódtam az Amazonra, és vettem egy könyvet. Csak így. Emlékszem, hogy le voltam nyűgözve a tranzakció egyszerűségétől. Unatkozom a buszon: veszek egy könyvet.  Kicsit még mindig le vagyok nyűgözve.

De ettől eltekintve még mindig szívesebben olvasok papíron. Még akkor is, hogyha egyes könyvek olyan nagyok, hogy nem férnek bele a táskámba, vagy olyan nehezek, hogy nincs kedvem betenni őket. Amíg egy könyvnél állandó a tördelés, az e-bookban nehezebben találom meg újra ugyanazt a részt. (Általában szoktam rá emlékezni, hogy földrajzilag hol helyezkedett el a bekezdés, amit föl akarok lapozni.) Egészen más érzés fogni a könyvet és érezni, hogy hány oldal van hátra, mint a kis csíkot nézni a kijelző alján, hogy hány százaléknál járok.

És a könyvnek van még egy hatalmas és örökkévaló előnye. Annak idején a szakmai suliban úgy emlékszem, benne is volt a könyv definíciójában: szabad szemmel, segédeszköz nélkül használható. Semmire sincs hozzá szükség. Már csak ezért sem jelent számára totális vetélytársat semmiféle e-olvasó.

Az e-bookot ellenben nem kell tárolni. Egy centi helyet se foglal a könyvespolcon, ugyanis nem ott tartom. De ha ott tartanám, akkor is tokkal-vonóval pont egy centit foglalna.

Azt pedig ezúton leszögezem, hogy a “könyv szaga” klubba ne küldjetek meghívót. A szagolgatós betegségben nem szenvedek, sőt, határozottan utálom, ha egy könyvnek poros, “régi” szaga van. Zavar. Ahogy a megsárgult oldalakat sem szeretem, és alapvetően az antikvár vagy könyvtári könyvekkel szemben is vannak ellenérzéseim. (Ki tudja, hányan olvasták már a vécén?)

Persze csak járok könyvtárba, csak vásárolok antikváriumban, és néha még büdös és piszkos könyveket is elolvasok. Ahogy olvasok új könyveket is, tiszta könyveket is. És olvasok mindenféle szövegeket a Kindle-emen is.

Mert az olvasás nem a formáról szól, hanem a tartalomról. Azért tettem már félre könyvet, mert hülyeségnek találtam a történetét, de azért még soha, mert nem tetszett a borítója.

A bejegyzés az Olvasás 7 hete
(elcsúsztatott egyéni verziójának)
keretében született.
Feldolgozott téma: II/2.