Néha azt mondják emberek, hogy milyen jó, hogy legalább van önbizalmam.

Van?

Mi számít önbizalomnak? Az, hogyha egyes dolgokról teljes bizonyossággal tudom (akár tapasztalatból), hogy képes vagyok az elvégzésükre, és nem teszek úgy álszerénységből, mintha nem tudnám? Vagy csak az volna önbizalom, hogyha olyan dolgokról is biztosra venném, hogy el tudom végezni őket, amiket még soha nem próbáltam? Ha az első, akkor talán tényleg van. Ha a második, akkor valószínűleg nincs.

Tudom magamról, hogy meg tudok írni egy regényt egy hónap alatt. Próbáltam már párszor. Tudom magamról, hogy le tudok fordítani egy regény pár hónap alatt. Próbáltam már párszor. Tudom magamról, hogy… nincs sok teteje mindent felsorolni, amit tudok.

De azt például nem tudom megmondani, hogy ezt vagy azt a bizonyos ötletet meg tudom-e írni, vagy hogy ezt vagy azt a bizonyos regényt le tudom-e fordítani. Azt meg aztán végképp nem tudom megmondani, hogy képes vagyok-e ezeket a feladatokat jól teljesíteni.

Csak annyit tudok, hogy időnként élvezem. Időnként belépek a “zónába”, eltűnik a külvilág, a zajok, a szagok, a fény vagy sötét, nagyritkán még a konstans fejfájás is. És a zónában egyik szó gördül ki a kezem alól a másik után, bár nem nagyon tudom, hogy mit csinálok, és visszaolvasva nem is szoktam felismerni az eredményt. De a zónában lenni jó, ezért is szoktam szeretni mind az írást, mind a fordítást. Ám az élvezetnek semmi köze nincs a produktum minőségéhez.

Ráadásul van, hogy nem tudok belépni a zónába.

Máskor meg egyszerűen lusta vagyok.

És van olyan, amikor annyira szeretem az ötletemet, vagy annyira szeretem az eredeti regényt, hogy nagyon sajnálom, hogy be kell érniük velem. Mindennél jobban szeretném, hogyha valaki értő kezébe kerülnének, hogyha valaki olyan foglalkozna velük, aki nem akkora széltoló, mint én.

Sajnálom ezt az egészet. Vannak olyan szövegek, amik sokkal jobbat érdemelnének nálam.