2011. szeptember hónap bejegyzései

Eger először (másodszor)

Közzétéve Szerző:
2

Mit mondjak?

Életemben másodszor is beírakoztam ugyanarra a főiskolára. Igaz, a tandíjat még nem fizettem be, úgyhogy még mindig van lehetőségem kihátrálni, de… nem fogok. Azt hiszem legalábbis, hogy nem fogok.

Hogy örülök-e, nem tudom. És kalandvágy van-e? Talán van. Akár lehet is. Az biztos, hogy ez két nagyon hosszú nap áll mögöttem; a tegnap hajnali három órás felkeléstől a mai este fél tíz utáni hazaérkezésig eltelt idő körülbelül egy hétnek tűnt.

Alapvetően pozitív benyomást tett rám minden, eltekintve az apróbb hibáktól és fennakadásoktól (például nincs főépület és nem élnek a telefonszámok, és nincsen minden megszervezve), no de a praxisomban sosem akadt még semmi, ami zökkenőmentesen alakult volna. (Vagy ha mégis, akkor azt úgyse hittem el.)

Kisebb csapásként éltem meg – most lehet hülyének nézni -, hogy a csoportnak nagyjából a kétharmada inkább informatikus, mint könyvtáros beállítottságú. Erre egyrészt nem számítottam, másrészt valami hanyag eleganciával átsiklottam az “informatikus” előtag fölött. Hiszen értem én, hogy a könyvtárhoz manapság már hozzátartozik az informatika is, ez rendben is van, na de… hát, valahogy nem merült fel bennem, hogy ezek mondjuk a tantárgyak számában mérve egyforma súllyal esnének latba. (Szerencsére alapesetben nem is, csak egyes szakirányokon.) Hiszen informatika van könyvtárszak nélkül, lehet azt máshogy is tanulni, könyvtárszak meg nincs informatika nélkül.

Nem arról van szó, hogy ne lenne az informatika is érdekes. Csak közel sem annyira, mint a könyvtár. Bár nem hinném, hogy megártana, hogyha kicsit mással is foglalkozom, már jó pár éve nagyon beszűkült az érdeklődésem. Csak szomorkodom kicsit, mert azt vártam, hogy most végre hasonszőrűek közé kerülök, talán egy olyan helyre, ahol nem lógok ki a sorból, talán úgy, mint a Könyvesiskolában volt.

Na mondjuk amennyit találkozni fogunk, voltaképp mindegy is.

Évente nagyjából két hét az egész. Félévente kétszer néhány nap. Nem jelentős. Gondolom, hogy valamiféle kapcsolattartás, információcsere meg ilyesmi kialakul, sokan sokat mondták, hogy egymásra leszünk utalva, de hogy pontosan mennyire, az majd kiderül út közben.

Mindenesetre eltökélt célom nem marni el magam mellől az embereket. Igyekszem nem lenni utálatos. Vagy antiszociális. Vagy tudálékos. Vagy agresszív. Vagy kioktató. Vagy fölényes. Vagy bármilyen egyéb módon ellenszenves. Szóval megkísérlek nem lenni olyan, amilyen vagyok.

A tantárgyak elég érdekesnek ígérkeznek, bár persze igyekszem semmit sem elkiabálni. A lényeg az, hogy jelen pillanatban nem tűnik se unalmasnak, se lehetetlennek. Gondoltam, ezt jobb, ha  írásba fektetem, így mikor kételyeim támadnak, az orrom alá lehet majd dörgölni.

Ezen felül?

Azt a megfigyelést tettem, hogy a kollégiumi portás utálatos. De amikor jobban belegondoltam, rájöttem, hogy valószínűleg egy középiskolai fiúkollégium (ott találtam szállást, na és?) portásának munkaköri kötelessége utálatosnak lenni. Szóval gond egy szál se. Azt már nem tudom, hogy miután ezt elfogadtam, tényleg kedvesebb lett-e, vagy csak képzeltem.

És a főiskolai büfében nagyon kedvesen felöntötték a porlevesemet forró vízzel. És nem is röhögtek ki. Ezért hatalmas piros pont dukál.

Ennyit tudtam most összeszedni picike kimerült agyacskámmal. Fáradt vagyok. Ha kipihentem magam, majd megpróbálok kidolgozni egy tervet arra vonatkozóan, hogy miként fogom besűríteni az életembe a főiskolát, a fordítóiskolát, a munkákat és a NaNoWriMót.

Izgi lesz. Lassacskán bekapcsolom a biztonsági övemet.

Hogyan lettem mégis…

Közzétéve Szerző:
2

Az én történeteim mindig úgy kezdődnek, hogy “az úgy volt” és folytatódnak valami teljesen abszurd ellentmondással. Például, ha megkérdezik, hogyan kezdtem fordítani, a válaszom a következő: “Az úgy volt, hogy mikor hetedik osztályban újraosztották az angolcsoportokat az iskolában és az erősebbikbe kerültem ugyan, de nálam húzták meg a ponthatárt, én voltam a leggyengébb a társaságban.” Aztán persze folytatódik a mese, és lassacskán kiderül, hogyan bontakozott ki ebből a valószínűtlen helyzetből a nem kevésbé valószínűtlen jelen.

Hogy végül mégis kikötök (talán) a felsőoktatásban, hasonlóképpen zavarba ejtő történet, annyiban különbözik csak a fentitől, hogy még magam sem értem az összefüggéseket, talán csak évek múlva bontakoznak ki, vagy még akkor sem.

Az ugyanis úgy volt, hogy szilárdan elhatároztam, én márpedig nem megyek egyetemre, nem akarok diplomát. Ha úgyis mindenkinek van, nekem bizony nem kell. Egyébként is, nagyon jólesik megbotránkoztatni régi tanárokat, mikor megkérdezik, mit végeztem, és megmondom, hogy én aztán semmit. Öregnek is érzem már magam ahhoz, hogy iskolába járjak, órákat hallgassak, készüljek, okos, érdeklődő képet vágjak, vizsgázzak, adminisztráljak és ügyet intézzek. Játsszon ilyesmit az, aki akar.

Az meg már csak a hab a tortán, hogy január-februárban, amikor rendszerint jelentkezni kell, olyan pocsék hangulatom szokott lenni és annyira utálom a világot, hogy felőlem aztán nyugodtan megdögölhet mindenki, diplomás és nem diplomás egyaránt.

Aztán idén nyár végén valami másként történt. Nem februárban, hanem augusztusban: idén annak is lehetett pótfelvételizni, aki a rendes eljárásban nem jelentkezett sehová. Hoppá! És még a hangok is megszólaltak (tudod, ugyanazok a hangok, amik másfél évvel ezelőtt azt mondták, hogy nyugodtan hagyjam csak ott a munkahelyemet, majd találok valami sokkal jobbat; azok a hangok, amikre akkor is érdemes volt hallgatnom, hiszen majdnem igazuk lett), hogy most, vagy soha. És ebből a két változatból, mint rendszerint, ezúttal is kicsit jobbnak tűnt a most, mint a soha.

Közrejátszott az is, hogy létezik a távoktatás. Nem kell iskolába járni. Tanulni persze kell, de azt lehet itthonról, nyugiban, magamban. Nem kell emberek közé menni. Ez mindenképp jelentős előny. És az sem elhanyagolható szempont, hogy ez a verzió létezik könyvtárszakon is. Igen, úgy tűnik, hogy ha nagy leszek, könyvtáros (végzettségű) leszek.

Tegye fel a kezét mindenki, aki nincs meglepve. És tegye fel a kezét az is, aki az előző bekezdés olvastán valami olyasmit gondolt, hogy “Bizony, mindig is tudtam én, hogy a poggi előbb vagy utóbb könyvtárosnak fog állni, lévén ez az egyetlen logikus út a számára”. Köszönöm. Most pedig mindazok, akiknek fenn van a keze, legyenek szívesek beszámolni róla, hogyha ők ennyire okosak, akkor az elmúlt években miért is nem szóltak nekem is a jövőmet érintő tudásukról.

Persze még semmi sem biztos. Semmi sem dőlt el, legfeljebb annyi, hogy holnap hajnalban elutazom Egerbe, és meghallgatom, mit tudnak mondani nekem. Jócskán vannak fenntartásaim. Kicsit drága zsákbamacska ez így: kiadok félévente látatlanban egy kisebb vagyont valamire, és igazából senki sem tudja megmondani, hogy mire. Úgyhogy ha nagyon nem tetszik az egész, nem iratkozom be. Az aggályaim nem hagynák.

De – mert itt jön a de – nem ez a valószínű. Ugyanis feléledt bennem a makacs kisördög, aki csakazértis megmutatja. Ő az, aki sikítani tud, mikor az egyetemista ismerősök siránkoznak az iskolai feladatok mennyiségén és határidején, és akik másról se bírnak beszélni, csak a tanulmányaikról és arról, hogy milyen lehetetlen dolog is ez, és miért nekik a legrosszabb a világon. Ő az, aki meg akarja mutatni, hogyan kell nem siránkozni. (Ő, és nem én.)

Ő mondja azt is, hogy nálam sokkal kevésbé okos embereknek is van diplomájuk, és akkor ugyan nekem miért ne lehetne? Ő tartja észben azt is, hogy ha nem is nyitja meg előttem új világok kapuját egy esetleges diploma, legalább nem csapja az orromra azokat az ajtókat, amiket viszont néha szoktak. És az is ő, aki azt kérdezi, hogy “Ugyan már, mennyire lehet nehéz?” Ő vette meg a vonatjegyeket és ő foglalta le a szállást is.

Én a magam részéről leginkább lapítanék. Egyes-egyedül azért engedem a működni a kisördögöt, mert így kaphatok három év haladékot. Három évet, amíg nem kell agyalnom, hogy ki vagyok én, mihez kezdjek, mire vagyok jó. Három év, amíg fel vagyok mentve a pályaválasztási pánik alól. Három olyan év, ami az életem során jobb időpontban helyezkedik el, mintha érettségi utánra ütemeztem volna: most egy kicsit több az eszem, mint akkor volt.

És hogy végül mi lesz belőle? Ördög tudja. Majd referálok.

Cinikus kor

Közzétéve Szerző:
Válasz

Még mindig a Kincskeresőn gondolkozom. Meg persze mindenféle máson is. És a Kincskeresőről meg a mindenféle másról egy – szerintem – elég érdekes következtetésre jutottam irodalomról, művészetekről, meg ilyesmiről.

Arra jutottam, hogy ha valaki olyan egyenesen kimondja, mint Móra, hogy “A szeretet az élet”, akkor arra egyszerűen elhúzzuk a szánkat. Mert ez olyan giccs. Nem mellesleg lerágott csont. Tiszta nyál. Mindenki tudja, és már unalmas. Nagy szavakba burkolt nagy lufi, és a többi.

Pedig valószínűleg igaz, de ezt ma már egyszerűen nem lehet így mondani.

Ma már ha valaki arról akar könyvet írni, hogy a szeretet és a hűség és a jóság milyen fontos dolog, és hogy a szeretteink halála olyasmi, ami felborítja az életünket, akkor kénytelen egy Harry Pottert írni, hét kötetben és sokezer oldalban elrejtve-elcsöpögtetve az utalásokat.

És hasonló a helyzet, mikor korai, hatvanas évek-beli Simon & Garfunkel lemezeket hallgatok. Olyan kamaszos, olyan naiv, olyan hippi. (A hippikre majd visszatérek.) Halál, öngyilkosság, szabadság, művészet, és így tovább. A Sounds of Silence nagyon szép, és hallani rajta, hogy 1963 körül komolyan is gondolták, mikor énekelték, de azért a próféta, aki visszavezeti a népet a helyes útra, olyan képzet, amit ma már megmosolygunk. Csupa nagy, komoly, jelentős, világmegváltó gondolat.

1969-ben készült egy Simon & Garfunkel dokumentumfilm, a Songs of America, a Bridge over troubled water jubileumi kiadásával jelent meg DVD-n. 27, talán 28 évesek, alig idősebbek, mint én most, és kritizálják a fennálló társadalmi rendet, megváltják a világot, és nagyon mélyen, elvontan filozofálnak.

Én pedig elnézően mosolygok rajtuk, ami, ahogy belegondolok, nagyon utálatos dolog tőlem.

Persze lehet, hogy nem a kor a hibás, amiben élünk. Lehet, hogy csak én nőttem ki a kamaszkori idealizmusomból, és az én cinikus korom jött el, és ezt vetítem ki az egész világra.

Akármi legyen is az igazság, nehezen tudnám elképzelni, hogy ma is lehetnének hippik. Hogy ma még akadna olyan ember, aki komolyan hinné, hogy virágokkal és szeretettel el lehet érni a világbékét, hogy ha nagy tömegben kivonulnak az utcára, akkor azzal foglalkozni fog bárki is. Vagy akár olyan, aki elhinné (és fel merné adni a kényelmes kispolgári életét), hogy ki lehet vonulni a társadalomból. (Hiszen még Bergernek is haza kellett menni a szüleihez, hogy pénzt szerezzen az óvadékra! Pedig ha valaki, hát Berger aztán igazán komolyan gondolta, mégsem tudott függetlenül élni és feloldódni a világmindenségben.)

Nem tudom, mi a tanulság. Nem tudok válaszokat, csak azt gondoltam, hogy ez egy érdekes kérdés, és érdemes felvetni. Csak egy kicsit unalmas már, hogy felvetek érdekes kérdéseket, és nem adok rájuk válaszokat: ha könyv volnék, utálnám ezért magamat.

Külső és belső szövegek

Közzétéve Szerző:
Válasz

Szeretném tudni, hogy ez a megkülönböztetés tényleg létezik-e, vagy csak az én fejemben van értelme. Elmesélem, mire gondolok:

Egy ideje foglalkozom már az emlékeimmel és leginkább persze azok hiányával. Merthogy nagyon sok minden nyomtalanul eltűnt. Emlékszem a szavakra, de nem emlékszem már magára az esetre. Emlékszem rájuk, mert annyiszor meséltem őket, vagy mert annyiszor emlékeztettek rá. És teljesen mindegy, mi is az adott eset, nem marad több belőlük a szavaknál, és nagy ritkán egy érzelem-foszlánynál.

De emlékszem arra, amit olvastam, és sokszor arra is emlékszem, hogy mikor és hol olvastam az adott regényt. Felismerem a történeteket, és ahányszor kezembe kerül például a Téli szünidő (Arthur Ransome), annyiszor ugrik be, hogy a zöld Seattal voltunk nyaralni, talán Abaligeten, és a rossz oldalon ültem a hátsó ülésen, nem ott, ahol szoktam, meleg volt, esett az eső, és nekem vacogott a fogam, ahogy Dick és Dorothea mentek az északi sarkra.

Vagy épp ma emlegette fel D.B., hogy valamelyik gyerekkönyvben volt egy nem annyira politikailag korrekt mese, amikor egy fekete fiút fehérré változtattak, és azonnal rá tudtam vágni, hogy ez Doktor Dolittle volt és Beppo herceg, aki nagyon szeretett tündérmeséket olvasni, és mikor megkereste Csipkerózsikát és felébresztette a csókjával, akkor az egyáltalán nem örült, és Beppo idővel kiókumulálta, hogy azért, mert a mesében fehér a herceg.

És mikor igazságtalan bánásmódban volt részem a boltban, rendszeresen felemlegettem a házmester macskáját a Kököjszi és Bobojszából. És tudom, hogy az Álarcosbált (Szabó Magda) tizenhárom évesen olvastam, szilveszterkor Görögországban (ez egy hosszú történet, és nem annyira érdekes), és arra sokkal élesebben emlékszem, mint arra, amit láttunk. Azt tudom, hogy cigánylánynak öltözött a jelmezbálban, hogy a nő levette a kesztyűjét, hogy a papa fényképész volt, hogy a mamáját a keresztnevén emlegette, és így tovább.

És ma sincs ez másként, még ha annyira nem is kiélezett a helyzet, mint volt gyerekkorom olvasmányaival. Ma is feltűnik, hogyha egy idézet mintha kissé pontatlan volna. Vagy hogy ezt a mondatot én már olvastam valahol. (Pl: Ló a fürdőkádban – G. Szabó Juditnál és Douglas Adamsnél is előfordul.)

Azt hihetné a gyanútlan szemlélő, hogy egyszerűen a szövegekre jobban emlékszem, mint a történésekre, és kész. Igen ám, de ez sem igaz!

Mert a saját írásaimat – blogot és fikciót egyaránt – és a saját fordításaimat egyáltalán nem ismerem föl. Talán azért, mert kicsit más tudatállapotban vagyok olyankor, mikor írok, vagy talán azért, mert olyan régóta alakulnak bennem a szövegek, hogy nem is tudom már, mikképpen születtek meg. De mikor tavasszal újra elolvastam a Magányos fákat, néhány helyen meg tudott lepni a cselekmény. Jé, tényleg, itt ez történik. Milyen okos is voltam! Eszembe se jutott volna, pedig tök logikus! De a fordításaimból is előbukkannak néha olyan szavak, amiket azt hittem, hogy nem is ismerek.

Nem tudom, mi a magyarázata. És mielőtt elkezdtem volna leírni, ennél sokkal érdekesebbnek is tűnt. De most már persze mindegy. Itt marad mindenki okulására.

Kincset keresett, aztán mit talált

Közzétéve Szerző:
Válasz

Először is azt kell leszögeznem, hogy hihetetlenül morcos vagyok a vén Küsmödire. Hogy lehet valaki ilyen? Hogy lehet elenni a beteg gyerek elől minden kaját? És akkor a beteg gyerek apja csak ül és röhög az egészen, milyen dolog már ez? Ezen teljesen felhúztam magam, falhoz tudtam volna csapni a könyvet, már ha lett volna fal a közelben. És ha ez a méreg nem volna elég, hát felrémlett bennem még az a réges-régi méreg is, tizennyolc évvel ezelőttről, mikor legutóbb nekifutottam a Kincskereső kisködmönnek.

Kötelező olvasmány volt második osztályban, az első kötelezőnk, és egyben az első, amit nem olvastam el. (Volt még néhány, bár általános iskolában nem olyan sok, ott szinte mindent elolvastam. Ezen felül még a Tüskevárral és az Egri csillagokkal vagyok adós, és mindkettőt tervezem bepótolni. Egyszer.) Még arra is emlékszem, hogy hol hagytam abba: ott, hogy meghal az apja. Előttem is ismeretlen oknál fogva azt hittem, hogy az ott egy József Attila-vers, de akárki írta is, a versen nem jutottam túl. Az egyszerűen túl sok volt, nem is értettem, de azt meg aztán végképp nem értettem, hogy került oda egy vers a könyv közepére.

(Még évekkel később sem olvastam el a verseket a regényekben. Egyszerűen átugrottam őket, a Florentinében éppen úgy, mint Adrian Mole naplóiban.)

Félbemaradt. És haragudtam is a könyvre, egyrészt mert olyan szörnyen szomorú volt (meg nehéz is, de ezt csak a mai eszemmel tudom, a második osztály előtti nyáron ezt nem tudtam), és mert nem bírtam haladni vele, pedig addigra azért már elég ügyes, lelkes olvasó voltam. A haragom pedig egy pár évvel ezelőttig tartott, amikor elkezdtem kicsit szégyenkezni, és felmerült bennem, hogy talán adhatnék neki egy esélyt.

Hát, most adtam. És még csak nem is bántam meg igazán.

Nem akarom bántani se Móra Ferencet, se Gergőt, se a Kincskereső kisködmönt. Nem is bírnám. Olyan érzés volna, mint megrugdosni egy kiskutyát: helytelen. Értem, hogy miért fontos, miért személyes, miért szép könyv. És egy kis részem szeretni is akarja, csak a nagyobbik részem nem engedi neki. Akárhogy is, semmiképp sem hagyott hidegen.

De hogy lehet ennyi szörnyűséget, szegénységet, nyomorúságot belezsúfolni egy könyvbe? És hogy lehet egy ilyen nehézkes elbeszélésű, nyelvében és tartalmában is nehéz könyvet hét- vagy nyolcéves gyerekeknek előírni?

Tapasztaltam ilyet már korábban is, mikor olvasás közben egyszer csak ráismerek olyan szavakra vagy akár mondatokra, amiket akkor régen nem értettem. Ez a könyv teli volt ilyenekkel, persze nyilván csak addig, amíg legutóbbi alkalommal eljutottam. (De ilyen volt Bálint Ágnes Madárfürdője is, amiben egy helyütt azt írja, hogy a vasút egykor kenyeret adott, most meg fenyegető rém, és emlékszem, mennyit agyaltam rajta, hogyan adott kenyeret a vasút. Nem volt ott pékség, vonaton kellett hozni a kenyeret? Kinyúlt egy nagy kéz a vagonból, és kiszórta?)

Aztán egyszer csak az jutott eszembe, hogy nagyon hasonlít a kezdő nyelvtanuló idegen nyelven olvasása ezekhez a korai olvasmányokhoz. Amikor csak olvasol kitartóan, és valami képzeted van róla, miről is szól a történet, ha nem is érted pontosan. És a gyerekekben megvan – vagy legalábbis bennem megvolt – az ehhez szükséges állhatatosság, rejtvényfejtési vágy, hogy akkor is olvas tovább, amikor nem egészen világos, miről is van szó.

Nagyon hasonló élmény volt a mostani újraolvasáshoz, amikor az angol Chamber of Secrets után megjelent magyarul Harry Potter és a titkok kamrája, és hirtelen megvilágosodtak addig homályos pontok (például hogy Ginny igazából nem Slytherin örököse).

Eredendően kirohanást akartam intézni a korosztálynak nem megfelelő szövegek kötelező olvasmánnyá emelése ellen, míg fel nem ismertem ezt a hasonlóságot. Ha viszont ugyanaz a rendíthetetlen előrehaladás szükséges az idegen nyelv tanulásakor, mint az olvasás kezdeti szakaszaiban, akkor talán mégsem olyan rossz ötlet a képességeiknél kicsivel nehezebb szövegeket olvastatni a gyerekekkel, hadd tanuljanak meg minél többet megérteni belőle. Hadd szokja! Abból talán még soha senki nem tanult, hogy csupa olyasmivel próbálkozik, ami már könnyen megy neki.

De azért, ha én tanító néni lennék, lehet hogy várnék mondjuk negyedik osztályig Gergővel.