Vannak dolgok, amiket rendszeresen bevallok. Aztán vannak másik dolgok, amiket rendszeresen be szeretnék vallani, és mégsem teszem. Márpedig néha igencsak hasznos volna megvallani egyes dolgokat, mert aggasztanak, nyomasztanak, és így tovább. Következzék hát egy komoly vallomás: mostanában nem olvasok.

Nyilván van, aki szerint ez a kijelentés egyenesen nevetséges. Aki évente száz könyvet olvas, vagy ha nem annyit, hát akkor kilencvenet, az hogy állíthat olyasmit, hogy nem olvas? Milyen idióta elmélet ez már megint?

Nem idióta, becsszóra. Vagy ha mégis, hát nem rosszabb, mint általában. És nem is elmélet, sokkal inkább tapasztalat.

Ráadásul azt is fontos leszögeznem, hogy ez nem mérhető számszerűen. Köze sincs az elolvasott könyvek, vagy oldalak, vagy akármik számához. Egyszerűen a belső könyves fogyasztásmérőm leolvasásakor elszámolom a mennyiséget (ami alapján megállapítható volna a következő évi átalány, már ha ennek a párhuzamnak volna bármi értelme), és a leolvasás egyenlege háromféle lehet: elmaradás, nulla és túlfizetés, azaz nem olvasok eleget, vagy éppen rendben vagyok, vagy túl sokat olvasok. De ennél konkrétabban nem tudok számszerűsíteni, már csak azért sem, mert annyi minden mástól függ.

Teszem azt, ha van egy nappali állásom, akkor az olvasásra fordítható időm hetente nagyjából negyven órával csökken. Amikor fordítok éppen, akkor nagyon nehezemre esik bármilyen más történettel foglalkozni, mint amin dolgozom éppen. Hasonlóképpen novemberben is csak megzavar, hogyha más jár a fejemben, mint aminek kellene. Ezen tényezők függvényében állapítható meg, hogy mennyi szabadidőm marad, amit akár olvasással is tölthetek. Ha mégis nagyon számszerűsíteni akarnám, akkor ennek az “olvasásképes” időnek és a ténylegesen elolvasott mennyiségnek a hányadosát kellene számítani, és ezt valamilyen mértékben súlyozni a lelkiállapotommal. Nyilván őrülten egzakt eredményeket lehetne így kapni, de most ennek a képletnek a megállapítására mégsem vállalkozom.

Legyen elég annyi, hogy a komoly visszaesés arra az időszakra tehető, amikor tavaly nyáron otthagytam a munkahelyemet. Nem is annyira azért, mert megszűnt a bolti kölcsönzés, sokkal inkább azért, mert hirtelenjében nem mentem sehová. Valahogy az évek során a közlekedés és az olvasás összefonódott, és kezdett egyet jelenteni. Amint felszálltam a buszra, elővettem a könyvemet, és amíg meg nem érkeztem a munkahelyemre, olvastam. És hazafelé is – felszálltam a metróra, és olvastam hazáig, sőt, ha nagyon izgalmas volt a könyvem, akkor egész éjszaka folytattam. Azzal, hogy napi két és fél óra utazást megspóroltam, hirtelen elveszítettem napi két és fél óra olvasást is. Itthon valahogy sokkal kevésbé olvasok, mint a buszon. Vajon miért?

Nem szűnt meg teljesen az a rém egészséges szokásom, hogy elkezdek kora este olvasni egy könyvet, és nem teszem le addig, amíg a végére érek, de már közel sem olyan számottevő, mint volt négy-öt éve. Előfordul, van rá precedens, volt már az idén is, tavaly is, legalább két-két alkalommal, de már távolról sem minden hónapban. Ennek az egyik oka az, hogy már nem bírom olyan jól az éjszakázást, mint régen. Hülye dolog azt mondani, hogy öregszem, de hát öregszem. Egyrészt kell az alvás, másrészt ritkábban hoz ennyire lázba egy-egy regény, főleg, amikor már amúgy is kevesebbet olvasok.

Lassan már nem is marad más, mint a klasszikus “elalvás előtt az ágyban” és a sokak által megvetett “fürdőkádban órákon át” modellek, és egyik sem ér valami sokat. Pedig van egy nagyon jó fotelom is ám, abban is remekül lehetne olvasni. Csak valahogy nem szoktam. És ez a fotel-helyzet lehet a megoldás egyik kulcsa. Mert persze jó magyarázat az olvasásra szánt idő csökkenése, az olvasást kizáró tényezők, és az olvasás helyszíneinek és módozatainak leszűkülése, alapvetően mégis valami másnak kell a gondot okoznia. Hiszen másom sincs, csak időm, hónapok óta nem fordítok (pedig kéne), és van egy remek olvasófotelom is. Így aztán, bár ezek a változók mind indokoltak és igazak, azt javallom, nézzünk kicsit mélyebbre.

Egyszer volt már korábban hasonló olvasói válságom, ami nagyjából gimnázium harmadik-negyedik évfolyamára és a szakmai iskola egy évére tehető. Akkoriban majdhogynem el is felejtettem, hogy én tulajdonképpen szeretek olvasni. Ez elég ijesztően hangzik, de így volt. Na persze, voltak olyan alkalmak, mondjuk tripla lyukasórában, amikor két órában nem volt faktom a harmadikban pedig nem jártam tesire, beromboltam a könyvtárba, felmarkoltam két-három díványpárnát, bebújtam egy sor végébe a radiátorhoz, lekaptam valamit a polcról és végigolvastam. Vagy mondjuk a feléig, aztán következő héten a másik felét. De jellemzően nem kölcsönöztem, és… nem is nagyon tudom, mi történt velem akkoriban. Kicsit kiszerettem az irodalomból, és bizton állíthatom, hogy az olvasási hiátus volt azokban az években a legkisebb gondom.

A mai eszemmel azt gondolom, hogy az egy tranzitív fázisom volt, akkoriban már kinőttem a pöttyös könyvekből és a minden jóra fordul meseregényekből, és így tovább, de még nem értem meg azokra a kicsit komolyabb témákat feszegető, néha ifjúsági, néha nem ifjúsági regényekre, amiket az azóta eltelt években olvastam. (Igen, érzelmileg elég későn érő típus vagyok, tudok róla.)

Könnyen lehet, hogy ez a mostani időszak sem más. Ezeket a jaj-de-nagyon-komoly-vagyok és a megoldjuk-a-világ-összes-nagy-dolgait könyveket egy kicsit már unom. Még most is szeretek elég sok ifjúsági könyvet és szerzőt, de most már nem megy le a minden a torkomon. Csakhogy nem nagyon találok helyette a nekem való műfajokat. A krimi nem érdekel, a horrort, thrillert nem bírom, a romantikától falnak megyek, a fantasytól kiütéseket kapok, még ha vannak is kivételek, és sci-fiből bőven elég évente egy-két darab. A vicces könyveket nagyon sokszor nem találom viccesnek. A szórakoztató irodalom ezzel nagyjából ki is van lőve. A szépirodalmat meg sokszor nem érem fel ésszel, állandó hiányérzetem van attól, hogy ebben van valami, amit én nem értek, és aminek az ismeretében ez biztos nagyon jó volna. A legtöbb író nem olyan tisztességes, mint Vonnegut, aki partnernek tekinti az olvasóját, és nem vizsgáztatja, hogy felfogta-e ezt a sok összetett, bonyolult izét. Én nem fogom fel az összetett és bonyolult izéket, nem ismerem fel az áthallásokat, és idegesít, ha nem tudom, mi történik (vagy ha tudom, hogy nem történik semmi).

Tudományos művek terén meg eléggé behatárolt az ízlésem és az érdeklődésem, és szakismeretem nem lévén semmiféle jelentős témában, abból is csak a népszerű ismeretterjesztők jöhetnek szóba, amik azért nagyrészt igen sekélyesek, már amikor nem egyenesen baromságok. Aztán például a sarkkutatókról egyáltalán nem lehet télen, hidegben olvasni, hiszen az Antarktisz leírásától még a nyári negyven fokban is kiráz a hideg. Pszichológiából többnyire egy-két vékonyka könyvet tudok csak lenyomni egyszerre, utána valami más kell. A halál-mánia is időszakosan tör rám, egy-két hónapig nagyon intenzíven, aztán akár évekig nem foglalkozom a témával.

A vége, akárhogy számolom is, egyszerűen az, hogy mostanában semmi sem jó. Az ifjúsági túl bugyuta, a magas irodalom túl magas, a türelmem pedig nagyon kevés. Csak sétálok fel-alá a polcom előtt, és egyszerűen semmihez sincs kedvem, semmi sem érdekel, semmi sem jó éppen. Néha azt gondolom, hogy talán újraolvasom ezt vagy azt (Harry Pottert, a teljes Vonnegut-életművet, a Csodaidőket, a Boyfriend Listet, Laura Ingalls Wildert, és így tovább), de akkor meg mindig rájövök, hogy ilyen nagyszabású vállalásokba nem a vizsgaidőszak közepén kellene belevágnom, így aztán ennek sem állok neki.

Csak remélni tudom, hogy idővel most is enyhül majd ez a kínlódás, hogy majd megint jobb lesz, ahogy akkor, évekkel ezelőtt is helyre tudtam állni. Jó volna tudni, akkor mi történt, hogy zökkentem vissza a könyveim közé, mert most nagyon magányosan vagyok így nélkülük. A tulajdon gondolataim között nem olyan kellemes lenni.

Talán egyszerűen csak el kellene kezdeni olvasni – akármit -, és az segítene. Elkapna újra a gépszíj. De nem tudom, működne-e, és jelenleg képtelen vagyok kipróbálni is.

Úgyhogy egy darabig még kínlódom. És reménykedem.

A bejegyzés az Olvasás 7 hete (elcsúsztatott egyéni verziójának)
keretében született.
Feldolgozott téma: VII/1-3.

Leírtam már egyszer-kétszer, de leírom most újra, mert a bölcselkedésből soha sem elég: nem egészen vagyok meggyőződve az iskolai irodalom- és olvasásoktatás elsődleges és kiemelt fontosságáról. Tessék, kimondtam.

Még mielőtt nagy tömegek követelnék ezüsttálcán a fejemet, hadd magyarázzam meg.

Odáig, hogy mindenkinek meg kell tanulnia írni és olvasni, mert mindkettő létfontosságú készség a huszonegyedik században, teljességgel világos. Jó szövegértésre mindenkinek szüksége van, hogyha el akar igazodni a világban, meg akarja érteni a környezetét, és ő is meg akarja értetni magát másokkal. Ehhez szükség van a szövegek felépítésének és a nyelv alapvető struktúráinak az ismeretére, és tisztában kell lenni azzal, hogy mi mit jelent. A tanulmányoknak és a munkának teljesen egyértelmű, hogy jelentős alapeleme az írástudás, de ennél is fontosabb, hogy a személyes létben, az emberi kapcsolatokban is nélkülözhetetlen. Aki nem tudja kimondani, hogy mit gondol, az előbb-utóbb becsavarodik – sőt, aki nem bírja megfelelő mértékben az anyanyelvét, az világosan gondolkodni sem képes, hiszen a gondolkodás alapvetően nyelvi jellegű.

Csakhogy az iskolában az olvasási készség és a nyelv ismerete tiszta tudománya mellé belezsúfolnak mindenféle oda nem teljesen illő koncepciót, például az irodalom értését, az irodalmi kánon megismerését, és ami számomra még ennél is döbbenetesebb, az olvasás élvezetének a propagálását.

Álljunk meg itt egy pillanatra! Azt várjuk az iskolába bekerülő gyerektől, hogy ne egyszerűen megtanulja az olvasást, hanem élvezze is azt? Miért? Az olvasni tudás szükséges velejárója volna, hogy az olvasó örömét lelje benne? Talán bizony aki egyszer megtanult jól olvasni, az attól kezdve elkerülhetetlenül lelkes könyvmollyá válik?

Ismerek olyan embereket, akik különösebb nehézségek nélkül képesek hibátlanul összeadni és kivonni többjegyű számokat, és közben egyetlen pillanatig nem élvezik a számolást. És soha nem találkoztam olyan matematikatanárral, aki az élvezetet megkövetelte volna. Vannak, akik szeretnek számolni, és vannak, akik nem, és ez, szerencsére, csaknem semmiféle összefüggésben nincs azzal, hogy ki milyen szinten képes rá. Legfeljebb annyi valószínű, hogy aki nem tud összeadni, annak nem okoz örömet a próbálkozás, de ebből még nem következik az, hogy amennyiben ezt a személy megtanulna jól számolni, hirtelen élvezni is kezdené.

Ehhez képest nagyon arrogáns felfogás az, hogy a gyerekeket az iskolában meg kell tanítani arra, hogy élvezzék a fikció olvasását. Miből gondoljuk, hogy a szórakoztatási célú olvasás mindenkinek való? Valóban feladata volna egy tanítónak megszerettetni az olvasást? Ez nekem bizony sántít. A technikát meg lehet tanítani, de az érzelmek tanítása azért  elég trükkös feladat.

Számát se tudom, hányszor találkoztam már a kézenfekvő váddal, hogy a kötelező olvasmányok rosszak, mert nem szerettetik meg a gyerekekkel az olvasást. Talán tényleg rosszak, de ha igen, akkor sem ezért. Szerintem ha ténylegesen gyakorlati olvasást, szövegértést és szövegalkotást akarunk tanítani az iskolában, akkor valódi szövegeket kell olvastatni. Nem azt mondom, hogy űzzük ki a meséket az alsó tagozatból, szó sincs róla, de ha már lehet választani, ne csak irodalmi szövegekkel legyenek tele az olvasókönyvek! Legyen egy érdekes olvasmány a Mount Everest megmászásáról, aztán a Hubble űrtávcsőről, legyen egy másik arról, hogyan beszélnek egymással a delfinek, és egy az egyiptomi múmiákról. Az adatok legyenek pontosak, de ne túl részletesek, a terjedelmük lehetőség szerint rövid. Először tanulják meg a gyerekek az órarendjüket olvasni, és tanulják meg értelmezni a vasúti menetrendet, a tévéműsort és a térképet is.

És közben egy pillanatra sem szabad elfeledkezni arról, hogy ahogy a zenét is értheti jól és élvezheti kottát olvasni nem tudó személy (hiszen a muzsikus “felolvassa” azt számára), azt gondolom, hogy az irodalom értésének képességét sem szabad az írástudáshoz kötni.  Egy történet befogadására és szimbólumainak visszafejtésére az írástudatlan ember is képes lehet.

Akkor, és csak akkor lehet továbblépni, és elkülöníteni a tantárgyakat, amikor már sikerült elsajátítani az olvasott szöveg maximális megértését. Ettől kezdve egyenértékű a biológia a történelemmel, a kémia az angollal, a fizika az irodalommal. És ugyanúgy, mint minden más tantárgy esetében, irodalomból is meg tanulni, hogy hogyan és mi alapján értelmezendő az olvasott szöveg.

De hogy az irodalmat hogyan kellene tanítani, azt bizony már nem tudom. Örök vita – és nem kívánok benne állást foglalni -, hogy mi a fontosabb, a klasszikus irodalmi kincs átadása, vagy az olvasóvá nevelés. Merthogy szomorú tény, de a kettő nem megy együtt. Relatíve kevés olyan tizenkét-tizenhárom éves kamasz szaladgál az országban, akinek örömet fog szerezni a Kőszívű ember fiai (legfeljebb maradandó élményt, de nem feltétlenül a kellemes fajtából), és még kevesebb olyan hét-nyolc éves gyerek, aki a Kincskereső kisködmönt olvasva döbben rá, hogy olvasni jó. Másrészt nem valószínű, hogy valaki az iskolából kikerülve, magától rágja át magát az Egri csillagokon, viszont kedvtelésből még olvashat sok mást, ha majd felnőtt lesz, és amikor nem kell majd olvasottsági felméréseken számot adnia valamennyi apró és jelentéktelen részletről, és nem kell gondosan dokumentálnia egy olvasónaplóban, hogy melyik fejezet miről szól.

Kis kitérő: lehetne vajon olyan olvasónaplót előírni, ami nem borzalmas gyereknek, szülőnek (aki éjfél és fél kettő között próbál emlékezetből összebarkácsolni valamit az ivadékának) és a tanárnak? Nem tartom kizártnak. Ha nem azt kellene leírni, hogy melyik fejezet miről szól, hanem azt, hogy “ma ennyit olvastam és ezt gondolom, és erről ez jutott eszembe, és lerajzolom azt a jelenetet”, az például megtámogatja az olvasottakról való gondolkozást, ami hasznos. De ehhez már sokkal komolyabb és fejlettebb kritikai készség szükségeltetik, mint amilyen a legtöbb kisiskolásnak van. Akárhogy is, kell lennie megoldásnak, akár olyannak is, ami túlmutat a “helyes válaszok” rendszerén. (Melyik gyerek merné azt írni egy feladatlapra, amelyiken megkérdezik a véleményét, hogy nem tetszett neki a Légy jó mindhalálig? Nem sok. Pontosan tudják, hogy az elvárt és sugalmazott válasz az, hogy mivel ez egy értékes könyv, ezért szeretni kell.)

Egy ideális világban persze az iskolának nem kellene mással foglalkoznia, csak az irodalmi kinccsel, mert az olvasás kedvéért való olvasást mindenki elsajátítaná az oktatás keretein kívül. Mindenki, akinek van rá hajlandósága. Mert azt állítani, hogy a művelt és intelligens ember szükségképpen olvasó ember is, nem helyénvaló. Nem mindenki szeret filmeket nézni, zenét hallgatni, számtani műveleteket végezni, főzni, rajzolni, múzeumba járni, táncolni, sőt, még olyan emberek is vannak, akiket nem nyűgöz le a műkorcsolya. Teljesen helyénvaló, hogy olyan is legyen, aki nem olvas, pedig tudna, csak nincs hozzá türelme, nem érdeklik a kitalált világok, nem köti le a lélekelemzés, vagy egyszerűen csak nem az ő asztala, és jobban szereti valami mással tölteni az idejét.

Olvasni – számomra – fantasztikus dolog, és nehezen tudom elképzelni, hogy ne olvassak. Nagyon rosszul élném meg, hogyha életem hátralévő részét a könyveim nélkül kellene töltenem. De azt nem hiszem, hogy ez volna a világon a legnagyszerűbb, legértékesebb és univerzálisan legkiválóbb szabadidős tevékenység.

És ne mondja nekem senki, hogy az olvasás az irodalmi értékek befogadásáról szól. Az esetek döntő többségében az egyszeri ember nem a kiemelkedően értékes és jelentős irodalmi műveket olvassa, hanem a többé-kevésbé könnyen emészthető többé-kevésbé ponyvát. Képmutatás volna bármi mást állítani.

Ezúton azt indítványozom tehát, hogy mutassunk némi megértést a nem olvasók iránt.

A bejegyzés az Olvasás 7 hete
(elcsúsztatott egyéni verziójának)
keretében született.
Feldolgozott téma: VI/4.

Nem szoktam novellákat olvasni. Meg is mondom, miért, de ez hosszú lesz, mert nem erősségem a lényegre törés. Sokkal könnyebb valamit hosszan és alaposan elmagyarázni, kisebb-nagyobb kitérőket tenni, és a végén reménykedni a nagy hatásfokú megértésben, mint megragadni a szarvánál és úgy odavágni, hogy csak úgy csattan.

Jó novellát sokkal nehezebb írni, mint jó regényt. Fel kell benne építeni egy működképes világot, bemutatni hiteles szereplőket és mindennek tetejébe még egy érdekes történetet is, aminek aztán lesz egy megoldása – és mindezt néhány oldalban. Erre kevés író képes, és így az egyszeri olvasó sok gyenge novellával találkozik.

Ráadásul ezek a fránya novellák abszolút obskúrus helyeken férhetők csak hozzá, mint mondjuk novelláskötetekben, meg esetleg irodalmi magazinokban, amik viszont tele vannak versekkel is, és a versekkel nekem fenntartásaim vannak, de erről majd máskor. És ha véletlen mégis találkoznék jó novellával, akkor meg ott az a komoly hátulütője, hogy mire beleélem magam, már vége is. És amikor egy történetnek vége, akkor szusszanni kell egyet, várni egy kicsit, amíg minden leülepszik odabenn.

Ezért is alkalmatlan egy novelláskötet közlekedés közbeni olvasásra: minden egyes novella után bámuljak ki az ablakon pár megállón keresztül? Időpazarlás. Novellát olvasni csak úgy lehet, hogy el van téve takarékba, és amikor van pár percem, olvasok belőle. Vagy elalvás előtt az ágyban, amolyan esti meseként.

Szóval a novella nem praktikus. Nehéz műfaj, nem bocsátja meg a hibákat, és nem is kellemes kizökkenni egy fiktív világból nem sokkal azután, hogy megérkeztem.

Ezt a sok okosságot onnan tudom, hogy volt egy év, nevezetesen 2009, amikor rengeteg novellát olvastam, valószínűleg többet, mint életem többi éve alatt együttvéve, körülbelül négyszázötvenet, azt hiszem.

Az az év sok szempontból nem volt különösebben érdekes, nem is emlékszem sokra belőle. Valószínűleg akkor tetőzött a mániás olvasásom, mert végeredményben több mint kétszáz könyvet olvastam tizenegy hónap alatt (novemberben nem olvasok). Azt biztosan tudom, hogy összeolvastam mindenfélét, amit egyébként nem szoktam, vagy korábban nem volt szokásom. És nem is volt éppen kellemetlen tapasztalat. Találtam mindenféle gyöngyszemeket. Meg találtam mindenféle teljesen zavarba ejtő dolgokat is, amikor csak ülök bambán, kérdezvén, hogy “na ez meg mi volt?” Mert sokszor, bármennyire igyekszem is, nem értem, hogy mire megy ki az írás, nem jövök rá, hogy tényleg nincs benne csattanó, vagy csak én vagyok olyan műveletlen vagy éppen ostoba, hogy nem ismertem fel.

Azt hihetném, hogy ez a felgyorsult világ kedvez a novelláknak, amikor már nincs türelmünk egy egész regényt elolvasni, hanem legyen legfeljebb tíz oldal, és adjon ugyanakkora katarzist. És talán ez a trend használ a novellaírók képességeinek is. Lehet, hogy általánosságban így is van, de azt gondolom, hogy nekem nem való.

Most a főiskolás időszakban volt alkalmam megfigyelni, hogy mennyire nehezemre esik röviden és hatékonyan kifejezni magam. Egyetlen százötven szavas forrásból gond nélkül képeztem három és fél oldal szöveget, de egyetlen oldalba belesűríteni mindazt, amit a megismerés Arisztotelész szerinti fokozatairól tudok, komoly kihívás. Szerintem soha életemben nem szenvedtem még annyira, mint mikor a norvég pályázatra legfeljebb 6000 leütésben kellett értekeznem Amundsenről. Amikor a létező legtömörebben összefoglaltam mindazt, amit gondolok, 9500 után kicsivel értem a végére. Aztán megvágtam. Olyan is lett.

Lehet, hogy egyszerűen így működik az agyam, jobban szereti a részleteket. Nem a túl sok részletet, de a fontos részleteket. Azt gondolom, hogy Mark Twain egyáltalán nem beszélt butaságot, amikor valami olyasmit írt egy barátjának, hogy most nincs ideje rövid levelet írni, ír tehát egy hosszút.

De mielőtt bárki a torkomnak ugrana, egyetlen pillanatig nem állítok olyasmit, hogy a regény jobb műfaj volna a novellánál. Sőt! Ha már valamit rangsorba állítok, azt mondom, hogy a novellát sokkal nehezebb jól megírni, és sokszor sokkal nehezebb olvasni és megérteni is. És azt is mondom, hogy olvastam nagyon sok jó novellát már életemben, ami rendesen padlóra küldött. De mindeközben azt is mondom, hogy nekem, mint nem kiemelkedően képzett irodalomértőnek, élvezetből és nem pedig hozzáértésből olvasónak kényelmesebb a regény.

A regény esélyt ad rá, hogy fél óránál, óránál hosszabb ideig éljek valaki más elméjében, hogy akár napokat töltsek fiktív ismerősök között kitalált helyszíneken, egy alternatív valóság történéseiben. Az idő – a terjedelemmel párhuzamosan – egyszerűen olyan fontos tényező, hogy nem hagyhatom ki a számításból. Két regény között is kell persze egy szusszanásnyi szünetet tartani, de az időarányosan mégiscsak kevesebb, mint egy novelláskötet tíz-tizenöt-húsz novellája között szusszanni egyet-egyet.

A bejegyzés az Olvasás 7 hete
(elcsúsztatott egyéni verziójának)
keretében született.
Feldolgozott téma: VI/3.