A bestseller

Az írás és ezzel párhuzamosan az olvasás is meglehetősen intim gesztus. Bizonyos szempontból intimebb a szexualitásnál is, nem a nemi szervek hatolnak egymásba, hanem a gondolatok egymás fejébe. Félelmetes. Teljesen mindegy, hogy egy szöveg milyen mértékben fikció, mennyire önéletrajzi ihletésű, vagy különleges, mennyi munka van benne, mégiscsak valaki másnak a saját belső hangján született meg először, és mikor elolvasod, a te saját belső hangodon születik újjá.

Ezért van az, hogy amikor egy könyvet annyira a magaménak érzek, hogy nem röstellem ölelgetni és simogatni, akkor feltámadt bennem a vágy, hogy nekem személyesen találkozzam az írójával, mert meg kell neki mondanom, hogy… és itt jön a gond, mert mit is?

Van a híres idézet a Zabhegyezőből, amit olyan gyakran emlegetnek, azt hiszem, ugyanerről az érzésről szól. Úgyis ismered, de azért mindjárt meg is keresem, hogy világos legyen, miről beszélek:

Engem az ken a falhoz, mikor olyan a könyv, hogy az ember a végén azt szeretné, ha az író a haverja lenne, akit akkor hív fel, amikor akar.

Na ugye, hogy ismered. De nem lehet az írókat csak úgy felhívni. És ha találkozom is eggyel véletlenül, mit csinálhatnék? Ugorjak talán a nyakába? Mondjam meg neki, hogy imádom, és hogy ő a lelki társam? Nem rohanhatok le senkit ilyesmivel. Hogy is tehetném, amikor neki viszont fogalma sincs róla, hogy én ki vagyok, és valószínűleg nem is érdekli?

Valakivel átélsz néhány bensőséges, meghitt órát, és ezt semmiképp sincs módod viszonozni. A legtöbb, amit megtehetsz, feltéve, hogy olyan szerencséd van, hogy még él az író, akkor elmész egy dedikálásra, és szavak helyett ezzel a gesztussal mondod el, hogy “fontos nekem a te könyved annyira, hogy ideálljak eléd, és megkérjem, hogy írd bele a nevemet”.

(Egyébként próbáltad már, milyen érzés, amikor valaki más írja le a nevedet? Nagyon különleges, nagyon bizalmas pillanat, amikor valaki más keze formálja meg azt a szakrális írásjelet, ami téged jelent.)

Amúgy se tudnék semmi értelmes dolgot mondani számomra fontos íróknak. Még akkor se, hogyha lenne rá alkalmam. Számomra nem fontosaknak meg minek is mondanék bármit?

Olyan az egész, mint egy beteljesületlen szerelem. És talán nem is volna jó, ha beteljesülne. Ha barátom volna egy kedvenc íróm, nem tudnám többé életben tartani a fiktív, csak bennem létező lenyomatát.

Valószínűleg ezért is akartam már egészen kicsi koromban írni – nem író lenni (előtte postásnak készültem). Azt hiszem, soha nem voltak olyan öntelt gondolataim, hogy milyen remek és nagyszerű és csodálatos és világrengető regényeket tudnék írni. Egyszerűen csak arra vágytam, hogy adjak valami olyasmit másoknak, idegen embereknek, olvasóknak, amit én szoktam kapni íróktól, könyvektől. Arra vágytam, hogy valaki, akár ismeretlenül is szeressen úgy, ahogy én szeretem az én íróimat.

Ez elég szomorúan hangzik, ugye? Azért szeretnék könyveket írni, hogy valaki szeressen. Mondanám, hogy ennyire nem tragikus a helyzet, de nem vagyok benne biztos. Lehet, hogy igen.

Ha nagy leszek, könyveket akarok csinálni. Eddig csak fordítottam, és ha szépen tartom a határidőket és nem követek el nagyon ostoba hibákat, valószínűleg fogok is még. De igazából nem is ez a fontos. Ha már szerepem van abban, hogy egy könyv megszületik, akkor csaknem mindegy, hogy írtam, fordítottam, szerkesztettem, eredetivel egybevetettem, tördeltem vagy korrigáltam-e. Csináltam könyvet, és valamennyit törlesztettem a karmikus adósságomból.

Persze csak majdnem mindegy. Mert azért mégiscsak írni és megjelenni volna a legjobb.

De egyelőre nem fenyeget a veszély, hogy ez bekövetkezzen. A publikáláshoz ugyanis sokkal nagyobb bátorság kell, mint amennyi nekem van. Nem is érzem magam késznek arra, hogy az én belső hangomon született szavak valaki más belső hangján szülessenek újjá. Nem merek még idegenekkel ilyen bizalmas viszonyba kerülni. Talán, majd egyszer, ha nagy leszek. Ha majd egyszer sikerül olyasmit írnom, ami ennyire fontos lesz nekem, akkor úgyis elő fogok állni vele.

Addig meg írom azokat a történeteket, amiket szoktam, úgy, ahogyan szoktam. Olyan történeteket, amik érdekelnek, amikről szeretném tudni, hogy hová vezetnek. Olyan történeteket, amilyeneket tudok írni. Olyan történeteket, amiket komolyan is gondolok.

Az én történeteimet.

Magamnak.

A bejegyzés az Olvasás 7 hete
(elcsúsztatott egyéni verziójának)
keretében született.
Feldolgozott téma: IV/3. és egy kicsit V/4.

3 thoughts on “A bestseller

  1. Most éppen az van, hogy befejeztem egy könyvet, amelynek az írója történetesen valamilyen szinten a haverom. Voltunk egyszer együtt a Mamutban, Å‘ vörösbort ivott, én meg kofolát, és a műkorcsolyáról beszéltem neki, Å‘ meg érdeklÅ‘dve hallgatta. Aztán már elfelé menet elvágódtam a jégen (tripla axel), Å‘ meg tisztára megijedt, hogy “miattam töröd így össze magad”. Aztán bementünk még együtt a cégbe, és Å‘ felismerte a scheveningeni világítótornyot a képeslapon, ami ki van ragasztva az asztalom mellett (“Én Scheveningenben láttam elÅ‘ször a tengert!”).
    És most annyira, de annyira, de annyira tetszett a könyve. Mégsem mertem felhívni, vagy sms-t írni, vagy e-mailt írni.
    Szerinted kellene?

  2. Te jó ég, szerinted ezt nekem tudnom kéne? Fogalmam sincs. :)

    Annyira más valaki íróként és személyként… biztos mindenki szívesen hallja, hogy tetszik az írása, ez világos. De hogyan? Mit kell ilyenkor mondani? Mik a megfelelő szavak? Össze lehet-e ezt keverni az ismeretséggel?

    Brrr.

  3. Hát épp ez az. Mik a megfelelÅ‘ szavak? Én sem tudom…

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük