Két Paul Simon van.

Az egyikük ma töltötte be a hetvenet, nem egészen tisztázott mértékben magyar származású, a nevéhez fűződik öt Simon & Garfunkel és tizenegy szólólemez. Az utóbbiak közül a leghíresebbet abban az évben adta ki, amikor születtem, a legutóbbit pedig idén tavasszal. Rendkívül hosszú karrierrel büszkélkedhet, tizenöt éves volt ugyanis, amikor először lett dala toplistás, és azóta egyetlen pillanatra sem állt meg. Folyton új lemezeket vett fel, új zenét írt, új irányokba indult. Meg is nősült néha, néhány másik alkalommal meg elvált. Ő a hivatalos, az univerzális Paul Simon.

Aztán itt van ez a másik Paul Simon: az enyém. Számtalan dologban hasonlít ugyan az előbbire, de közel sem azonos vele.

Az én Paul Simonom nem mindig hetvenéves. Van, hogy tizenöt, és van, hogy huszonöt, és van, hogy negyven. Amennyinek éppen szeretném. Ráadásul, ha nem is egyik napról a másikra, de a dolgok nagy léptékében nézve velem öregszik. Vannak olyan dolgai, amiket idővel kinövök, és vannak olyanok is, amikhez még nem nőttem fel. De mindig tud valami olyat mutatni, ami pont most szól pont nekem.

Az én Paul Simonom tanított meg angolul. És meglehet, hogy soha nem hasadt volna le belőle az “enyém”, mert soha nem lett volna ennyire fontos, ha angol az anyanyelvem, és nem tanulom meg tőle megérteni a zenéjét már akkor, amikor a szavait még nem értettem.

Az én Paul Simonom mindig okosan beszél, és mindig humoránál van, soha nem kel fel bal lábbal. Ő soha nem hordana össze olyan butaságokat, amiket a másik Paul Simon huszonéves korából származó interjúiban olvasok néha.

Az én Paul Simonom egyenesen a szemembe nézett a berlini koncert elején, mikor azt énekelte, hogy Dont’t cry baby, don’t cry és neki köszönhetően tudtam végül abbahagyni.

Az én Paul Simonom olyasmikre rávett már, amire soha senki más nem tudott volna. Kétszer utaztam el a kedvéért Németországba. Bármilyen óvatosan költöm is a pénzem, egy pillanatra sem haboztam soha, bármennyibe került is egy lemez vagy éppen koncertjegy.

Az én Paul Simonom gyógyított ki abból az őrült féltékenységből, ami mindannyiszor a hatalmába kerített Berlin előtt, ahányszor csak koncertet néztem felvételről, és mutatták a közönséget.

Az én Paul Simonom pontosan tudja, mennyire fontos ő az életemben. Nem kell neki elmagyaráznom, ami nagy szerencse, mert nem is volnék rá képes.

Az én Paul Simonom csak az enyém, és senki másé.

És akinek kellene egy, az legjobban teszi, ha megkeresi a magáét.