Az írás és ezzel párhuzamosan az olvasás is meglehetősen intim gesztus. Bizonyos szempontból intimebb a szexualitásnál is, nem a nemi szervek hatolnak egymásba, hanem a gondolatok egymás fejébe. Félelmetes. Teljesen mindegy, hogy egy szöveg milyen mértékben fikció, mennyire önéletrajzi ihletésű, vagy különleges, mennyi munka van benne, mégiscsak valaki másnak a saját belső hangján született meg először, és mikor elolvasod, a te saját belső hangodon születik újjá.

Ezért van az, hogy amikor egy könyvet annyira a magaménak érzek, hogy nem röstellem ölelgetni és simogatni, akkor feltámadt bennem a vágy, hogy nekem személyesen találkozzam az írójával, mert meg kell neki mondanom, hogy… és itt jön a gond, mert mit is?

Van a híres idézet a Zabhegyezőből, amit olyan gyakran emlegetnek, azt hiszem, ugyanerről az érzésről szól. Úgyis ismered, de azért mindjárt meg is keresem, hogy világos legyen, miről beszélek:

Engem az ken a falhoz, mikor olyan a könyv, hogy az ember a végén azt szeretné, ha az író a haverja lenne, akit akkor hív fel, amikor akar.

Na ugye, hogy ismered. De nem lehet az írókat csak úgy felhívni. És ha találkozom is eggyel véletlenül, mit csinálhatnék? Ugorjak talán a nyakába? Mondjam meg neki, hogy imádom, és hogy ő a lelki társam? Nem rohanhatok le senkit ilyesmivel. Hogy is tehetném, amikor neki viszont fogalma sincs róla, hogy én ki vagyok, és valószínűleg nem is érdekli?

Valakivel átélsz néhány bensőséges, meghitt órát, és ezt semmiképp sincs módod viszonozni. A legtöbb, amit megtehetsz, feltéve, hogy olyan szerencséd van, hogy még él az író, akkor elmész egy dedikálásra, és szavak helyett ezzel a gesztussal mondod el, hogy “fontos nekem a te könyved annyira, hogy ideálljak eléd, és megkérjem, hogy írd bele a nevemet”.

(Egyébként próbáltad már, milyen érzés, amikor valaki más írja le a nevedet? Nagyon különleges, nagyon bizalmas pillanat, amikor valaki más keze formálja meg azt a szakrális írásjelet, ami téged jelent.)

Amúgy se tudnék semmi értelmes dolgot mondani számomra fontos íróknak. Még akkor se, hogyha lenne rá alkalmam. Számomra nem fontosaknak meg minek is mondanék bármit?

Olyan az egész, mint egy beteljesületlen szerelem. És talán nem is volna jó, ha beteljesülne. Ha barátom volna egy kedvenc íróm, nem tudnám többé életben tartani a fiktív, csak bennem létező lenyomatát.

Valószínűleg ezért is akartam már egészen kicsi koromban írni – nem író lenni (előtte postásnak készültem). Azt hiszem, soha nem voltak olyan öntelt gondolataim, hogy milyen remek és nagyszerű és csodálatos és világrengető regényeket tudnék írni. Egyszerűen csak arra vágytam, hogy adjak valami olyasmit másoknak, idegen embereknek, olvasóknak, amit én szoktam kapni íróktól, könyvektől. Arra vágytam, hogy valaki, akár ismeretlenül is szeressen úgy, ahogy én szeretem az én íróimat.

Ez elég szomorúan hangzik, ugye? Azért szeretnék könyveket írni, hogy valaki szeressen. Mondanám, hogy ennyire nem tragikus a helyzet, de nem vagyok benne biztos. Lehet, hogy igen.

Ha nagy leszek, könyveket akarok csinálni. Eddig csak fordítottam, és ha szépen tartom a határidőket és nem követek el nagyon ostoba hibákat, valószínűleg fogok is még. De igazából nem is ez a fontos. Ha már szerepem van abban, hogy egy könyv megszületik, akkor csaknem mindegy, hogy írtam, fordítottam, szerkesztettem, eredetivel egybevetettem, tördeltem vagy korrigáltam-e. Csináltam könyvet, és valamennyit törlesztettem a karmikus adósságomból.

Persze csak majdnem mindegy. Mert azért mégiscsak írni és megjelenni volna a legjobb.

De egyelőre nem fenyeget a veszély, hogy ez bekövetkezzen. A publikáláshoz ugyanis sokkal nagyobb bátorság kell, mint amennyi nekem van. Nem is érzem magam késznek arra, hogy az én belső hangomon született szavak valaki más belső hangján szülessenek újjá. Nem merek még idegenekkel ilyen bizalmas viszonyba kerülni. Talán, majd egyszer, ha nagy leszek. Ha majd egyszer sikerül olyasmit írnom, ami ennyire fontos lesz nekem, akkor úgyis elő fogok állni vele.

Addig meg írom azokat a történeteket, amiket szoktam, úgy, ahogyan szoktam. Olyan történeteket, amik érdekelnek, amikről szeretném tudni, hogy hová vezetnek. Olyan történeteket, amilyeneket tudok írni. Olyan történeteket, amiket komolyan is gondolok.

Az én történeteimet.

Magamnak.

A bejegyzés az Olvasás 7 hete
(elcsúsztatott egyéni verziójának)
keretében született.
Feldolgozott téma: IV/3. és egy kicsit V/4.

Amikor először – valós időben – futott Az olvasás 7 hete rendezvénysorozat, számtalan méltatást olvashattunk a Molyról. És valóban, az előnyeit borzasztóan könnyű felsorolni, annyira evidens a legtöbb.

Amióta otthagytam a könyvesboltot (ez a fordulat kezd kicsit unalmas lenni) már nem látom minden nap, hogy mik az új könyvek, és nem is tudok azonnal lecsapni minden újdonságra, eldugni belőle egy példányt a titkos polcra, aztán szépen egyesével hazahordani őket elolvasni. Amikor beadtam a felmondásomat, gyanítottam, hogy ez lesz a legnehezebben emészthető veszteség; ez volt az oka annak, hogy sokkal tovább maradtam azon a munkahelyen, mint kellett volna. Közel másfél év kellett, hogy beletörődjek, és már ne érezzem égető hiányát. Belépett ugyanis a Moly a képbe – na nem mostanában, a másfél év elteltével, de hát mindenhez idő kell.

A boltban jártam néha úgy, hogy csak sétáltam fel-alá a polcok között és siránkoztam, hogy “mit olvassak, mit olvassak”, mert valahogy az volt az érzésem, hogy már igazán mindent olvastam. Ez persze abszurdum egy közel húszezer címet tartó boltban, de az bizony előfordult, hogy az ifjúsági és a kicsit szórakoztatóbb szépirodalom, sőt, a könnyen emészthető tudományos könyvek között nem nagyon maradt már olyan, ami érdekelt. Persze végül mindig felkaptam valamit, aminek amúgy nem adtam volna esélyt, és volt, hogy nagy felfedezéseket tettem ilyenkor.

És a Moly bizony egészen más. Ott soha nem éreztem még azt, hogy elfogytak a könyvek, csak azt, hogy olyan felfoghatatlanul sok van, aminek az elolvasására egy élet sem volna elég. Ráadásul itt vannak a másik molyok, akik között többnek adok a véleményére, és megtehetem, hogy hátradőlök és rájuk bízom a gondolkodást. Ők kiválasztják a könyveket, én pedig ballagok a nyomukban.

Ráadásul rengeteg ember – akarom mondani moly – van jelen. Többségük csak csöndben, olvas, jelöl, nézeget, keres. Olyanokat is tudok, akik csak azután nézik meg az adott könyvet, miután befejezték az olvasását. De hiába vannak ők többségben, még így is túláradóan sok az olyan, aki beszél. Aki egész álló nap könyvekről, olvasásról, olvasottakról beszél, regényekből idéz és így tovább. A nap minden órájában.

És ez jó dolog.

Vagyis akár jó is lehetne, mert azt hiszem, hogy ugyanebben rejlik a Moly hatalmas veszélye is. Az csak a kisebbik baj, hogy ugyanúgy, ahogy a Facebook vagy az online játékok, lehetőséget ad az embernek, hogy bármennyi időt eltöltsön a semmivel anélkül, hogy akár egy pillanatig is unatkozna.

A nagyobb baj az, hogy a Moly segítségével egy pillanat alatt akár százakkal meg lehet ismerkedni. Adott esetben többekkel, mint amennyivel a valóságban találkozunk. Az olvasó ember alapvetően hiszi, hogy aki olvas, rossz ember nem lehet, és akinek hasonló ízlése van, mint neki, az nyilván jó barát is. (Ennek az állításnak a valóságtartalmát most inkább ne firtassuk.) Elég hozzá egy-két hét, és máris nyakig lehet ülni a Moly pezsgő világában, ahol nincs semmi más, csak a könyvek. A Moly bolygó szinte kizárólag könyvek körül forog. És eljön a pillanat, amikor már magad is elhiszed, hogy az élet nem szól másról, csak arról, hogy olvassunk, aztán kiválasszuk a következő könyvet, amit olvashatunk, és elolvassuk azt is. Ez az élet pedig nagyon barátságos és biztonságos és közeli és élhető. Jó ebben a világban élni. Csakhogy van egy nagy baj vele: hazugság.

Ez persze egyáltalán nem a Moly hibája eredendően. Ez csak a Moly működésének és használatának a velejárója. Egy szubkultúra hobbiját olyan piedesztálra tudja emelni, hogy a világ ezen a hobbin kívül eső része elveszíti a jelentőségét.

Hiszen harmincezer moly nem tévedhet, nem igaz?

Amúgy lenyűgözőnek találom, hogy harmincezer ember jelen van egy magyar nyelvű könyves közösségi portálon. Ebből persze nem mindenki aktív, sőt vannak, akik a regisztráció után be se jelentkeznek többet. De mindenképpen van köztünk néhány ezer olyan ember, aki, mint én is, szeret ebbe a biztonságos álomvilágba menekülni. És ezt már inkább tartom aggasztónak, mint lenyűgözőnek.

Aztán persze meglehet, hogy csak magamból kiindulva általánosítottam. Amely esetben inkább mások aggódjanak értem.

A bejegyzés az Olvasás 7 hete
(elcsúsztatott egyéni verziójának) keretében született.
Feldolgozott téma: IV/4.