Tudom, hogy mostanában közepesen érdekes bejegyzéseket szoktam írni. Ennek megvan a maga oka, csak mondjuk nem túl érdekes. Leginkább a szokásos: rossz kedvem van.

Nagyon leegyszerűsítve legalábbis így lehetne kifejteni. Kevésbé leegyszerűsítve pedig nem igazán szeretném, mert a sokéves tapasztalat azt mondja nekem hogy amennyiben el kívánok mélyedni az önnön nyomorom mindenféle mélységes bugyraiba, abból ébren töltött éjszakák és magányos bőgések lesznek, aminél kevés ostobább és haszontalanabb elfoglaltság van.

Kapásból, mi értelme olyankor sírni, amikor senki sem látja?

És nem, nem arra gondolok, ahogyan ez első olvasásra hangzik. Mohás Líviánál olvastam már pár éve, és mostanában olvasom majd újra, ha eljutok végre-valahára ahhoz a fejezethez, miszerint a sírás a csecsemőkorra visszavezethető problémamegoldási stratégia. Segélykiáltás, ami azt jelenti, hogy olyan nehézséggel találtam magam szemben, amit nem tudok egyedül megoldani, úgyhogy valaki azonnal jöjjön ide és segítsen. Ha nincs senki, aki segítsen, nincs sok értelme kiabálni érte.

Tudom, a hajamnál fogva kihúzni magam a mocsárból. Az volna a helyes eljárás. Tényleg tudom. Majd, ha nagy leszek.

Addig meg morgolódom a mindennapos marhaságokon, amik annyira jelentéktelenek, hogy még leírni sincs kedvem és türelmem őket, lévén még felzaklatott lelkiállapotomban is tudom, hogy nem ér az egész annyit.

A szokásos, mint mondottam volt. Vihar egy pohár vízben, hiszti a nagy semmin.