Ma délután rendes plázacicához illőn elzarándokoltam a lakhelyemhez legközelebb eső plázába – leginkább azért, mert ott lehet a legközelebb élelmiszereket beszerezni, de ez most nem tartozik szorosan a témához – és a mindent átható plázazörejek fölött meghallottam valamit. A pláza valamennyi hangszórójából ez szólt, még ha az alapzaj el is tompította kissé.

Ez a valami annyira meglepő volt, hogy megálltam a sodródó embertömeg közepén, és füleltem. Valami ilyesmi futott át a fejemen:

Ezt a gitárt én ismerem. De az nem lehet. Pedig ez az. De ez nem lehet. És mégis megszólalásig olyan. Mi a csoda lehet ez? Ki lopta el ezt a gitárszólamot?

Eltökélt szándékom volt, hogy meghallgatom és megjegyzek valamennyit a szövegből, hogy aztán meg tudjam keresni, mi ez, ki plagizált, és egyáltalán, mi a fene volt ez. Mielőtt messzemenő következtetéseket vonnánk le, elárulom, hogy ez a sok gondolat mintegy négy és fél másodpercet vett igénybe. Utána ugyanis akkora csönd lett a fejemben, mint talán még soha.

Basszus, de ez az! Ez tényleg az!

Nem egyszerűen Paul Simon szólt a plázában (ilyesmi néha még a kereskedelmi rádiókon is előfordul, igaz többnyire valami legalább negyven évvel ezelőtti számot ásnak elő a Simon & Garfunkel érából.) De ez újdonatúj, ez a címadó dal az új lemezről, tavaly tavaszról.

Annyira szürreális volt az egész, hogy ilyen nincs is a világon.

So beautiful or so what.

 (Indeed.)