Nagyon szeretnék ám írni. Jót tenne a lelkemnek. Nem hiszem, hogy megártana, ha végiggondolnék egyes dolgokat, és a végiggondolásnak rendszerint igen jó módja a blogírás.

Ha túl sok érdekes nem is történik velem mostanában (vagy egyáltalán, az elmúlt években), azért vannak mindenféle témáim és gondolataim. Ezek közül egy csomó fel is van írva, többé-kevésbé végiggondolva, és így tovább.

De valahogy türelmem nincs. Erőm. Kitartásom. Lelkesedésem. Valahogy soha nem sikerül átlendülni az “akarom” állapotába a “szeretném, ha akarnám” fázisából.

Mondanám, hogy majd, talán, amikor nagy leszek, de lassan el kell fogadnom, hogy már nagy vagyok. Hogy valamikor az elmúlt hónapokban egyszerre eltelt az a sok év, amiket valahogy út közben nem vettem észre, és most hirtelenjében rám nehezedett az egész súlya.

Mi a csodát csinálok? Itt vagyok (ma)holnap huszonhat évesen, és azon gondolkozom, hogy most már talán tényleg el kellene kezdeni főiskolára járni, vagy talán jó lenne, hogyha most már elkezdenék igazából is dolgozni és pénzt keresni, hogy otthonteremtést és önálló életet kellene akarnom, és ehhez képest ugyanott vesztegelek, ahol tartottam, mikor frissen érettségizve kisétáltam a gimnáziumból.

Persze, tanultam mindenfélét, dolgoztam is néhány évet, kerestem az utamat, rájöttem egynémely fontos dologra, és amúgy is későn érő alkat vagyok, amint ez már többször kiderült – még akkor is, hogyha egész kiskoromban annyiszor hallottam, hogy olyan koraérett vagyok – és időre volt szükségem, amíg találtam egy olyan irányt, amerre el mertem / merek / talán el merek majd indulni.

Igazság szerint még mindig alapvetően gyáva vagyok és lusta, ami, köztünk legyen szólva, nem a legjobb kombináció.

Ennek köszönhető, hogy ki tudja, mióta – tíz éve, nyolc éve, öt éve, húsz éve? – parkolok a leállósávban. Valamiképp azt várom, hogy a világ addig megálljon, a dolgok változatlan formájukban megvárják, amíg megtalálom, hová is illeszkedhetnék be a világ folyásába, de ezen várakozásomban rendszerint csalatkoznom kell. Állandóság helyett azt láthatom, hogyan húznak el mellettem a többiek. Eleinte csak a rokonok és a nálam idősebb barátok voltak, aztán feltűntek és eltűntek a kortársaim, és mostanra eljutottam odáig, hogy a nálamnál adott esetben jelentősen fiatalabb ismerősök. Mindenki sorban elszelel valamilyen jövő felé, valamilyen irányba, én pedig csak vesztegelek itt, sajnálom magam, és fogalmam sincs, mihez kezdjek.

Pedig tudom, hogy a valami mindig több a semminél. Hogy a bármilyen elmozdulás is többet ér a mozdulatlanságnál. És ismerem a történeteket a fiatalkori kudarcokról és hogy a küzdelmek erősítenek meg, és az összes többi frázist. De a helyzet az, hogy szó sincs küzdelmekről. Sokkal inkább reszkető várakozásról, hogy egy Külső Hatalom, és Okosabb Lény megmondja végre, mi a teendő, nehogy nekem kelljen kockáztatnom. Kicsit úgy, mint a régi jó számítógépes játékoknál, amikor az 576 KiloByte magazin meg a PC Guru leközölték a hozzájuk tartozó végigjátszást, és az ember tudta, hogy ha azt követi, akkor győzni fog, mert mások már kipróbálták a saját bőrükön, és az elkövetett hibákból okulva megfogalmazták a helyes útvonalat.

És mindamellett, hogy szeretném, ha akarnék mozdulni, ez még bizony nem akarás. És amíg akarás nincs, semmi sincs.

Addig csak önsajnálat van és vesztegelés. Meg a fejfájás a közelgő fronttól, ami nyilvánvalóan a legjobbat hozza ki belőlem.