Amikor lecseréltem a gépemet – tavaly márciusban – egyúttal a 120 GB merevlemezt is lecseréltem 30-ra. Igen, tudom, hogy vannak olyanok, akik ezt fordítva tennék, meg hogy a mai világban már a 120 is nagyon kevésnek számít, és hogy senki se vásároljon számítógépet, amiben nincs legalább 400 GB merevlemez. (Az idézet ugyan nem szó szerinti, de valahogy nagyon hasonlóképpen szerepelt a Számítógépes Architektúrák, röviden SzAr tantárgyam jegyzetében.)

Nos, ez mind mellékes is, csak azért említem, mert így két napig írtam mindenféle DVD-ket (amik közül talán hármat szoktam elővenni, azokat is csak néhány havonta, tehát nagyon nyilván fontos lenne, hogyha a gépemen állnának), és csak azt hagytam meg azonnal elérhetőnek, amire folyamatosan szükségem van: a tárhelyigényes dolgok közül ezek mindig az elmúlt egy év fotói (azokat csak akkor archiválom, amikor már megtöltenek egy DVD-t), és a C:\Music\Paul Simon könyvtár. A többi zenére egyszerűen nincs folyamatosan szükség. (Bár ez egyébként nem teljesen igaz. Van Harper Simon és Simon & Garfunkel könyvtáram is.)

(Pszt, még Paul Simont se hallgatok minden nap.)

Nos, most az a meglepetés történt, hogy a Winamp hirtelen felindulásból elkezdett játszani egy számot, amiről az első hang után pontosan tudtam, hogy ez bizony abszolút nem Paul Simon, hanem Beatles, még közelebbről a Let It Be. És az első gondolatom nem ám az, hogy “De jó, milyen régen nem hallottam már”, hanem az, hogy “Ez meg hogy került ide? Ez nem Paul Simon hanem Paul McCartney!”

Már ugrottam volna, hogy ezt azonnal elléptetem, és vajon ki tört be a gépembe és miért, amikor nagyjából két sor után kiderült, hogy ez a “The double Paul – Simon & McCartney” turnéról való felvétel, és mégsem történt semmiféle ármánykodás.

Nem tudom, nevessek-e, vagy essek inkább kétségbe.

Egyébként Paul – az én Paulom – állítólag azért írta a Bridge Over Troubled Watert, mert akart egy saját Let It Be-t, egy nagy balladát, amit mindenki felismer. De egészen döbbenetes, hogy bármilyen szép is a Let It Be, milyen olcsónak és egyszerűnek tűnik már a Bridge mellett is, az elmúlt negyven évben született dalokról nem is beszélve.

Ez nyilván már csak személyes preferencia kérdése is. De azért csak úgy van, hogy ha az ember füle már ráállt arra a zenei komplexitásra, gazdagságra és szövegi igényességre, amit Paul Simontól kap, akkor már nagyon kevés az olyan popzene, ami még utána is megüti a mércét.

Hasonlóképpen, mint hogyha valaki végigjátszotta a Chrono Triggert, akkor már a legtöbb SNES RPG-játék (talán a Final Fantasy VI-tól eltekintve) halálosan unalmas és érdektelen.