Az úgy volt, hogy tegnap délután meghívott valaki vacsorázni. Ez a valaki egyébként egy nagyon régi barát, és egy nagyon jó ember, és ezt fontos megjegyeznem még akkor is, hogyha jelen elbeszélés szempontjából ezen tények egyikének sincs semmi jelentősége. Annak sokkal inkább van, hogy mindenféle őrségi dolgokról beszélgetünk. De tényleg.

Igen, vagyok már annyira öreg, hogy legyenek ősrégi emlékeim. Vicces módon valahogy érettségi és szakmai suli után egy csomó ideig tizenkilenc éves maradtam, aztán valamikor tavaly nyáron egyszerre eltelt úgy négy-öt év, és aztán télen még a maradék kettő-három, és felzárkóztam a valósághoz, de ez most megint nem fontos.

A fontos sokkal inkább az, hogy mindenféle olyasmi is felelevenítődött, amiről talán nem is beszéltünk konkrétan, de a fejemben összekapcsolódott, és egész álló nap zakatolt a fogaskerekek között, miközben feküdtem az ágyon, vagy ültem a fotelomban, vagy csak úgy bámultam ki a fejemből. És a következőre jutottam:

(És ez már tényleg az, ami fontos.)

Eddigi életem során mindig akadtak mindenféle olyan figurák az életemben – többnyire nálam idősebb emberek, tanárok, kollégák, de adott esetben akár formális ismeretség nélküli barátok is -, akiket valamilyen szempontból mentornak tekintettem (sőt, tekintek ma is). És ezek az emberek vagy láttak bennem valamit akkor is, amikor én nem láttam magamban semmit, vagy egyszerűen készek voltak elfogadni azt a sok szeretetet, csodálatot és ragaszkodást, amivel fordulni tudtam hozzájuk. Nagyon keményen tudok dolgozni azért, hogy valaki szeressen – még ha nem is mindig sikerül hozzá a megfelelő eszközöket és módozatokat választanom.

Mindez nagyon szép és jó és csaknem tökéletes is volna, ha nem érezném folyton-folyvást úgy, hogy ezeket az embereket én kihasználom. Hogy olyan sokat kapok tőlük, miközben nem tudok nyújtani cserébe semmit, csupán a levakarhatatlan ragaszkodásomat, ami könnyen lehet (sőt, csaknem valószínű), hogy inkább teher, mint ajándék. Ettől pedig egyrészt szégyenkezem, másrészt pedig sajnálom őket.

(Gyakran érzem azt, hogy “túl sok” belőlem, még saját magamnak is túl sok, nemhogy valaki másnak, akire kéretlenül zúdítom rá magam! Micsoda önző dolog ez, micsoda gyermekded viselkedés! Pfuj! Csak azért, mert nekem kitölti az életemet a saját kínom – és hidd el, ha mondom, hogy nekem mindig van saját kínom, ha éppen nincs, akkor is kitalálok valamit -, hogyan várhatnám el, hogy másnak is ez legyen a legfontosabb?)

És pláne sajnáltam őket olyankor, amikor győzködni kezdtek, hogy ez egyáltalán nem (olyan nagy) teher, hogy érdemes velem foglalkozni, hogy szórakoztatom őket, vagy kedvelnek, vagy hasznos befektetésnek látják a rám fordított és velem töltött időt vagy akármi; szerencsétlenek még hazudni is kényszerülnek, hogy ne érezzem magam rosszul, amiért ilyen piócatermészetem van.

(Hogy miért nem tudom ezt soha elhinni, és hogy mennyire nem menő dolog önmagunk értéktelennek tartása, abba ne menjünk bele. Én is tudok róla. És sokszor, sok szempontból egyáltalán nem tartom magam értéktelennek. De ez most megint nem fontos.)

Múlt éjjel és ma azonban egy vadonatúj felismerés született meg bennem, és bármilyen banálisnak tűnik is, és könnyen lehet, hogy rajtam kívül már mindenki réges-régen rájött már, azért most mégis megosztom a nagyérdeművel.

Arra jöttem rá, hogy ezek az emberek közel sem olyan nagy mártírok, mint gondoltam. Szó sincs róla, hogy hősiesen, fogukat összeszorítva állták volna ki a képemben rájuk mért szenvedéseket! Bizony, ők is kivették ebből a részüket – és ezt onnan tudom, hogy voltak olyanok is, akikből lehetett volna hasonlóan fontos személy az életemben, de akik nem hagyták magukat, akik el tudtak hárítani (amiért persze cserébe örök időkre utáltam őket, de egyrészt ez nem hinném, hogy különösebben fájlalnák, arról nem is beszélve, hogy másrészt pedig úgy kell nekik), azaz valószínűleg kell, hogy legyen működő stratégia a magamfajták lekoptatására.

Arra jöttem még rá, hogy az is lehet, hogy valaki hízelgőnek vagy ha annál nagyobb jellem, akkor is kedvesnek tartja, és akár még jól is eshet neki, ha felnézek rá, ha hozzá fordulok a panaszaimmal, és így tovább. Hogy a nehézségek mellett, amiket az elviselésem kétségkívül okoz, talán valami jót tudok mégis nyújtani én is cserébe. Arányaiban nyilván közel sem annyit, mint amennyit én kapok. De mégis. Valamit.

Talán a ragaszkodásom – hiszen másom nincs nagyon – is tud érték lenni.

És hirtelenjében, ha meg nem is szabadultam némi évtizedes bűntudattól és szégyenkezéstől, egy kicsit mégis meglazultak ezek a mélyen beivódott bűntudat-darabkák, és egy egészen picikét megkönnyebbültem.

Lehet, hogy nem én tettem mártírrá embereket, hanem egyszerűen ők voltak hajlandók felvállalni egy idő- és energiaigényes (ám valamennyire hálás) feladatot, amire valamilyen nyakatekert metanyelvi módon felkértem  őket.

És ettől egy kicsit most jó nekem.

Na jó, annyira nem is kicsit.

(Ó jaj, mennyi zárójel.)

Az úgy volt, hogy amíg vártam, hogy felmelegedjen a mikróban a dobozos tej az instant forró csokihoz (tudom, sokszorosan egészségtelen, na és), támadt egy ötletem. Nem árulom el, hogy mi volt az, mert nem is igazán fontos, és mert elég hülye vagyok, hogy egyáltalán eszembe jutott.

Arra jutottam, hogy ezt a problémát bizony valami szép kis egyenlettel meg lehetne oldani, és forró csokit feledve visszamásztam az asztalomhoz, papírt és ceruzát ragadtam, és nekiálltam írni. Egyenleteket, igen, nem kell így nézni rám. Szóval próbáltam felírni a megfelelő képletet, de csak nem akart összejönni. Határozottan éreztem, hogy valami itt nem jó. Valami fontosat elfelejtettem, túl sok a változóm, de ha visszafejtem a változóimat, akkor meg nem jön ki…

Átfutott a fejemen, hogy ha mondjuk megpróbálnám néhány konkrét adattal kiszámolni, akkor talán közelebb kerülnék a megoldáshoz, de azért az mégiscsak ciki, logikából kellene rájönni, mert az az elegáns.

Egy fél forró csokival később rájöttem, hogy amit ki akartam számolni, olyan nincs, és hogy ez egy marhaság. Azért nem tudok egyenletet felírni akárhány paraméterrel sem, mert mindenképpen két olyan dolgot akartam egyenlővé tenni, amik soha az életben nem lesznek egyenlők.

És most elég hülyének érzem magam, mégpedig azért, mert alapvetően jól számoltam. Többször említettem már, hogy szeretek általános iskolás matekpéldákat megoldani, mert mindig van egy katarzis, amikor pontosan tudom, hogy most a jó megoldásra találtam rá. Egy jól működő, zárt rendszerben, megismerhető szabályokat követve kell egy felvetésre megoldást találni. Egy példában tudom, hogy minden szükséges adat meg kell, hogy legyen adva, és hogy ha eleget számolok, akkor a végére eredményre fogok jutni.

Ez az érzés hiányzott múlt félévben a logika beadandómnál, ahol fogalmam se volt róla, hogy most mit is csinálok, csinálok-e valamit egyáltalán, és ugyan követtem a jegyzet utasításait, és valószínűleg nem is csináltam rosszul, mert végül jelessel zártam a tárgyat, nem kaptam meg azt az érzést, amiért szeretek számolni.

És akkor most meg ez.

Ideje lenne megnézni az ezévi középiskolai felvételi feladatsorokat. Hátha az segít helyrebillenteni a lelkemet. Vagy pont ellenkezőleg, még jobban leépíti, ki tudja?

Valahogy soha senki nem szeret korán kelni. Akárhány embert megkérdezek, mindenki inkább aludna sokáig. Lehet, hogy egyszerűen az ismeretségi körömmel nem stimmel valami, torz a mintavétel, ezt nem tudhatom.

Pedig megvannak a maga jól körülírható előnyei a korán kelésnek. Na nem az 5 óra előtti időpontokra gondolok, amik egyértelműen embertelennek minősülnek, és még az 5 és 6 óra közé eső időpontok is csak kifejezetten ritkán fogadhatók el, mondjuk valami utazás vagy fontos esemény miatt.

De a reggel 6, fél 7, 7 óra körüli időpontokban történő ágyból kimászásnak van egy nagyon kellemes folyománya, miszerint szabadon rá lehet csodálkozni, hogy “nahát, már tök régen felkeltem, és még mindig olyan korán van!” Ehhez képest ha az ember sokáig aludt, akkor nincs nagyon más választása, mint elkeseredetten észlelni, hogy “basszus, még csak most keltem, és máris olyan késő van!”

Amíg a második verzió azt sugallja, hogy már úgyis késő, a mai napnak lőttek, minden mindegy, az első arra sarkall, hogy kezdj valamit azzal a sok időddel, amid még mindig van a mai napból. Nem mindegy. Nagyon nem.

És tudom, szeretünk sokáig fennmaradni. Én is szeretek, alapvetően legalábbis. Vagy szerettem régen, amikor még nem voltam ilyen rigolyás öreglány. De tulajdonképpen mi is jó a sokáig ébrenlétben? Mert én este fél tízkor már nagyon fáradt vagyok, és a puszta ébrenlét kedvéért nem feküdni le igencsak ostoba dolog. (Ennek ellenére megteszem, nem is ritkán, de nem is vonom kétségbe önnön ostobaságomat.) És a fáradság mértékében nagyon kevéssé játszik csak közre az, hogy hasznos vagy haszontalan napot tudhatok magam mögött: estére így is, úgy is elfáradok.

(Hogy a fáradtság aztán nem szükségképpen járul hozzá a könnyebb elalváshoz, meg hogy bármennyire is álmos vagyok, amíg a macskámat nem sikerült begyűjteni a kertből, addig nem alszom, jelen pillanatban mellékes tényezők.)

Szóval annak ellenére, hogy nagyon tud fájni, amikor az ébresztő 06:08-kor, 06:28-kor vagy 06:58-kor megszólal (Miért, talán nem tudtad, hogy csak 8-asra végződő időpontokban lehet felkelni? És hogy az 5:58 nem jó helyettesítése a 6 órának, mert az még 6 óra előtt van, ami lélektanilag borzalmas, ezért kell helyette a 06:08-at használni?), azért alapvetően hiszek a reggel felkelésben a délelőtt vagy késő délelőtt vagy délben vagy kora délután felkelés ellenében.

Ez nem volt valami érdekes, ugye? Annyi baj legyen.