Az úgy volt, hogy tegnap délután meghívott valaki vacsorázni. Ez a valaki egyébként egy nagyon régi barát, és egy nagyon jó ember, és ezt fontos megjegyeznem még akkor is, hogyha jelen elbeszélés szempontjából ezen tények egyikének sincs semmi jelentősége. Annak sokkal inkább van, hogy mindenféle őrségi dolgokról beszélgetünk. De tényleg.

Igen, vagyok már annyira öreg, hogy legyenek ősrégi emlékeim. Vicces módon valahogy érettségi és szakmai suli után egy csomó ideig tizenkilenc éves maradtam, aztán valamikor tavaly nyáron egyszerre eltelt úgy négy-öt év, és aztán télen még a maradék kettő-három, és felzárkóztam a valósághoz, de ez most megint nem fontos.

A fontos sokkal inkább az, hogy mindenféle olyasmi is felelevenítődött, amiről talán nem is beszéltünk konkrétan, de a fejemben összekapcsolódott, és egész álló nap zakatolt a fogaskerekek között, miközben feküdtem az ágyon, vagy ültem a fotelomban, vagy csak úgy bámultam ki a fejemből. És a következőre jutottam:

(És ez már tényleg az, ami fontos.)

Eddigi életem során mindig akadtak mindenféle olyan figurák az életemben – többnyire nálam idősebb emberek, tanárok, kollégák, de adott esetben akár formális ismeretség nélküli barátok is -, akiket valamilyen szempontból mentornak tekintettem (sőt, tekintek ma is). És ezek az emberek vagy láttak bennem valamit akkor is, amikor én nem láttam magamban semmit, vagy egyszerűen készek voltak elfogadni azt a sok szeretetet, csodálatot és ragaszkodást, amivel fordulni tudtam hozzájuk. Nagyon keményen tudok dolgozni azért, hogy valaki szeressen – még ha nem is mindig sikerül hozzá a megfelelő eszközöket és módozatokat választanom.

Mindez nagyon szép és jó és csaknem tökéletes is volna, ha nem érezném folyton-folyvást úgy, hogy ezeket az embereket én kihasználom. Hogy olyan sokat kapok tőlük, miközben nem tudok nyújtani cserébe semmit, csupán a levakarhatatlan ragaszkodásomat, ami könnyen lehet (sőt, csaknem valószínű), hogy inkább teher, mint ajándék. Ettől pedig egyrészt szégyenkezem, másrészt pedig sajnálom őket.

(Gyakran érzem azt, hogy “túl sok” belőlem, még saját magamnak is túl sok, nemhogy valaki másnak, akire kéretlenül zúdítom rá magam! Micsoda önző dolog ez, micsoda gyermekded viselkedés! Pfuj! Csak azért, mert nekem kitölti az életemet a saját kínom – és hidd el, ha mondom, hogy nekem mindig van saját kínom, ha éppen nincs, akkor is kitalálok valamit -, hogyan várhatnám el, hogy másnak is ez legyen a legfontosabb?)

És pláne sajnáltam őket olyankor, amikor győzködni kezdtek, hogy ez egyáltalán nem (olyan nagy) teher, hogy érdemes velem foglalkozni, hogy szórakoztatom őket, vagy kedvelnek, vagy hasznos befektetésnek látják a rám fordított és velem töltött időt vagy akármi; szerencsétlenek még hazudni is kényszerülnek, hogy ne érezzem magam rosszul, amiért ilyen piócatermészetem van.

(Hogy miért nem tudom ezt soha elhinni, és hogy mennyire nem menő dolog önmagunk értéktelennek tartása, abba ne menjünk bele. Én is tudok róla. És sokszor, sok szempontból egyáltalán nem tartom magam értéktelennek. De ez most megint nem fontos.)

Múlt éjjel és ma azonban egy vadonatúj felismerés született meg bennem, és bármilyen banálisnak tűnik is, és könnyen lehet, hogy rajtam kívül már mindenki réges-régen rájött már, azért most mégis megosztom a nagyérdeművel.

Arra jöttem rá, hogy ezek az emberek közel sem olyan nagy mártírok, mint gondoltam. Szó sincs róla, hogy hősiesen, fogukat összeszorítva állták volna ki a képemben rájuk mért szenvedéseket! Bizony, ők is kivették ebből a részüket – és ezt onnan tudom, hogy voltak olyanok is, akikből lehetett volna hasonlóan fontos személy az életemben, de akik nem hagyták magukat, akik el tudtak hárítani (amiért persze cserébe örök időkre utáltam őket, de egyrészt ez nem hinném, hogy különösebben fájlalnák, arról nem is beszélve, hogy másrészt pedig úgy kell nekik), azaz valószínűleg kell, hogy legyen működő stratégia a magamfajták lekoptatására.

Arra jöttem még rá, hogy az is lehet, hogy valaki hízelgőnek vagy ha annál nagyobb jellem, akkor is kedvesnek tartja, és akár még jól is eshet neki, ha felnézek rá, ha hozzá fordulok a panaszaimmal, és így tovább. Hogy a nehézségek mellett, amiket az elviselésem kétségkívül okoz, talán valami jót tudok mégis nyújtani én is cserébe. Arányaiban nyilván közel sem annyit, mint amennyit én kapok. De mégis. Valamit.

Talán a ragaszkodásom – hiszen másom nincs nagyon – is tud érték lenni.

És hirtelenjében, ha meg nem is szabadultam némi évtizedes bűntudattól és szégyenkezéstől, egy kicsit mégis meglazultak ezek a mélyen beivódott bűntudat-darabkák, és egy egészen picikét megkönnyebbültem.

Lehet, hogy nem én tettem mártírrá embereket, hanem egyszerűen ők voltak hajlandók felvállalni egy idő- és energiaigényes (ám valamennyire hálás) feladatot, amire valamilyen nyakatekert metanyelvi módon felkértem  őket.

És ettől egy kicsit most jó nekem.

Na jó, annyira nem is kicsit.

(Ó jaj, mennyi zárójel.)