Amikor az év elején összefoglaltam, mi is történt velem tavaly, kénytelen voltam rádöbbenni – megjegyzem, igen kelletlenül -, hogy fogalmam sincs, mivel töltöttem hét hónapot az időszámításunk szerinti 2011. esztendőből. Azt tudtam, hogy nemes egyszerűséggel loptam a napot, egyiket a másik után, de nagyon rosszul éltem meg, hogy úgy vesztegettem el az időmet, hogy tényleg el is veszett.

Így esett, hogy január elsején beletúrtam a fiókomba – sok fiókom van, de most arra a fiókra gondolok, amelyiket alig lehet betolni, annyira tele van gyömöszölve üres füzetekkel. Kivettem belőle egy piros, kockás – négyzethálós – füzetet, és felírtam a borítójára, hogy 2012. Ebből, gondoltam, nagy baj nem lehet.

Végiggondoltam, mi minden történik az életemben, hogyan lehet a napjaim adatait kategóriákra bontani, és így tovább. Alig néhány nap elég volt, hogy kialakuljon egy elég jól kezelhető rendszer. Ma is aszerint könyvelem el a történéseket. Aggodalomra semmi ok, nem fogom részletekbe menően ismertetni az eredményeimet, ez a bejegyzés nem arról szól. Egyszerűen csak gondoltam, megemlítem, mert az első füzemnek néhány napja elérkeztem az utolsó oldalára, és megkezdtem a másodikat.

Nincsenek benne éppen őrülten titkos adatok, de azért egyáltalán nem örülnék, hogyha boldog-boldogtalan ezt olvasgatná – bár nem is tudom, mire menne vele. Nem éppen titkosírás, amivel jegyzetelek, de nem mindig írom le az összes betűt (néhányat csak odaképzelek), és ez meg tudja nehezíteni a szövegértést. Akárhogy is, a lényeg az, hogy kicsit elkezdtem elszámolni az időmmel, és ugyan közel sem hozott olyan radikális változást az életembe, mint amikor elkezdtem blogot írni, azért vannak olyan apróságok, amiket észreveszek. Ismételten megfigyeltem, hogy a dolgok puszta leírása megváltoztatja a dolgokhoz való viszonyomat.

Feljegyzem például, hogy mikor kelek és mikor fekszem. Nem az ébredést és az elalvást (ez utóbbit elég nehézkes is volna), hanem azt a pillanatot, amikor kikászálódom az ágyból, és azt, amikor bebújok. Teljesen egyszerű és ésszerű adat mind a kettő. És mégis, egészen más dolog délelőtt tizenegyig ágyban maradni, mint ezt le is írni. Hogy nézne már az ki? Teljesen mindegy, hogy rajtam kívül senki se látja: hogy nézne már az ki?

Van olyan szekciója is a táblázatomnak, amiben a tea- és tejfogyasztásomat jegyzem: a teák feloszlanak fekete, zöld, és pszeudoteákra, ez utóbbiak azok, amik egyes vélemények szerint teák, amennyiben leforrázott szárított növényekből készülnek, de teát nem láttak; a tejfélék csoportosíthatók forró csokira, kakaóra és turmixra. (Üres tejet nem iszom.) És egy dolog tudni, hogy a mértéktelen teafogyasztás káros, de egészen más dolog az ötödik vagy hatodik rovátkát is behúzni valahová. Hirtelen közel sem esik olyan jól.

Szigorú tételes felsorolásban jegyzem mindazt, amit megettem. Kissé liberális a módszer, mert nem számolok mennyiségeket (már csak az hiányzik), csupán azt, hogy hányszor ettem valamiből – és elkülönítem mindazt, amit ténylegesen étkezéskor ettem, és mi az, amit csak úgy, unalomból. (A joghurt például olyasmi, ami rendszeresen vándorol egyik oszlopból a másikba, hol itt tűnik fel, hol ott.) Láss csodát, négy hónap alatt egészen viharosan visszaesett a virsli- és az édességfogyasztásom. Még ilyet!

És még nem is említettem a pénzügyeimet. Felírom, hogy mire költöttem és mennyit. (Ugyanígy feltüntetem az esetleges bevételeimet is, csak abból momentán nincs valami sok. De ami van – még akkor is, ha a nagymamámtól kaptam pénzt a születésnapomra – az ott van.) És hirtelen már nem is olyan fontos megvenni azt bizonyos valamit, ami annyira kéne, mert teljesen hülyén érezném magam, ha fel kéne írnom. Itt fontosnak érzem újfent leszögezni, hogy a feljegyzéseimhez rajtam kívül senki sem fér hozzá. És mégis így működik.

Vannak még mindenféle más, többé-kevésbé érdektelen rovataim. Példának okáért feljegyzem, hogy melyik nap mekkora távolságot tettem meg (ha nem teszem ki a lábam itthonról, vagy csak a retekágyásig megyek el, az nullának számít), de azt nem számolom, hogy ebből mennyi volt gyalog, mennyi busszal, és így tovább, mert év elején úgy gondoltam, nem akarok csak azért gyalogolni valahová, hogy felírhassam (bár a mai eszemmel éppen nem értem, hogy az miért is volna baj), és mert csak az éves végegyenleg érdekel. Listám van arról is, hogy melyik nap kivel találkoztam, és kivel beszéltem telefonon.

Aztán van az “olvas” rovatom. Jó ideje nem olvasok annyit, amennyit szeretek – van is egy elméletem róla, majd ha egyszer nem lesz jobb dolgom, és nem felejtem el addigra, akkor kifejtem -, úgyhogy bevezettem a táblázatomba. És néhanapján azon kapom magam, hogy este csak azért olvasok még egy fél órát az ágyban, amikor már pedig olyan álmos vagyok, mint három másik, és inkább aludnék, hogy ne kelljen kinullázni azt a rubrikát. Annak ellenére, hogy semmi sem múlik rajta, mégis rossz kihúzni. Akkor már inkább olvasok alvás helyett. Legalább egy fél órát. Ne legyen már olyan sok a kinullázott nap.

De nem ezek az igazán trükkös részei az elszámolásnak, de nem ám! Az igazán trükkösek azok, amikért eredendően belekezdtem. A nagy kategóriák: a hasznos és a haszontalan nevűek. Hasznosnak minősül mindaz, ami… hasznos. Valami, amit nem szégyellenék bevallani egy idegennek, ha megkérdezné, mit csináltam aznap. Például dolgoztam. Vagy ilyesmi. Haszontalannak nem az minősül, ami nem hasznos, hanem mindaz, amit valami más helyett, az idő agyonütésére és naplopásra tettem.

Nem akarok túlságosan belemélyedni – kínos is volna -, de azt azért elmondom, hogy milliószor kellemetlenebb bevallani magamnak, hogy ma mi minden marhaságot csináltam, mint csinálni azt a bizonyos marhaságot, holott azért akkor is tudom, hogy “ezt most nagyon nem kéne”, amikor elindítom a Super Nintendo emulátort, és betöltöm a Super Mario Brothers nevezetű örökbecsű klasszikust. Azt nem tudom, mikor lesz elég ez a megkettőzött kellemetlenség ahhoz, hogy ez a statisztika is a virsli sorsára jusson és visszaessen, de azt szerencsére tudom, hogy a hasznos dolgok is hasonlóképpen működnek.

Ugyanis bármilyen örömteli dolog is teljesíteni valamit – a teljesség igénye nélkül: tekerni egy órát a szobabiciklin, lefordítani öt oldalt egy regényből, csokoládés kekszet sütni -, az is megtöbbszöröződik akkor, amikor leírom, és este úgy érezhetem, hogy az adott napom talán nem teljesen hiábavalóan telt el. Hogy akkor éppen nem egyszerűen kipiáltam egyet az életem megszámlálhatóan sok napja közül, hanem valamit kezdtem is vele.

Úgyhogy a konklúzió végül az, hogy szeretek játszani. Hogy úgy is mondhatnánk, hogy kidolgoztam egy jutalmazási-pontozási rendszert a mindennapi életemnek (lehet, hogy meghatározhatnám, mire hány XP jár, és akkor néha még szintet is léphetnék, és lehetne “level up” ünnep, illetve amikor “tápolni” akarok, akkor nem szörnyeket mennék ölni, hanem csinálnék valamit, ami sok XP-t ér), és ki tudja, miért, de mégis működik – na nem valami jól, pláne nem kiválóan. De mégis szembesítem magamat a napi mérlegemmel, és… nincs és. Nem tudom, mivel fejezhetném be ezt a mondatot, úgyhogy befejeztem három ponttal.

De úgy érzem, hogy ez egy jó dolog.

Volt nekem egyszer régen egy nagyon jó, barátságos Pelikán márkájú töltőtollam. Második osztályos voltam, amikor kaptam, akkor, amikor a tanító néni közölte, hogy eljött az idő, hogy megtanuljunk tollal írni. Pirosas bordó szára volt, fekete foglalata, és fémszínű kupakja. Biztos, hogy nem egy luxustoll volt, de azt gondolom, hogy egy jó középkategóriás, minőségi darab. Állítólag abszolút szabálytalanul fogom a tollat, ennek megfelelően borzalmasan koptattam ki a tollhegyet, soha senki más nem is tudott írni vele. Bár, ami azt illeti, elég barbár dolog is valaki más töltőtollát felkapni és írni vele. Az bizalmaskodás. Illetlenség.

Akárhogy is, mindezt nem véletlenül tettem mind múlt időbe. Borzalmasan rendetlen, szétszórt és hanyag gyerek voltam. Hihetetlen, mi mindent voltam képes elveszíteni. A legnagyobb részére nem is emlékszem, bár pont tegnap jutott eszembe hogy például az első angliai utazásom során a második vagy a harmadik napon sikerült megválnom a pénztárcámtól. És a tolltartók megőrzése sosem volt erősségem, így történhetett, hogy egyszer csak nyoma veszett az én régi, kedves Pelikán töltőtollamnak.

Gyanítom, hogy még mindig második osztályban, de ha nem, akkor harmadikban, vagy negyedikben. Az teljesen biztos, hogy alsóban.

Aztán az évek során mindenféle tollak megfordultak nálam. Golyóstollak nem. Azt nem szerettem soha. Azt rá kell nyomni a papírra, kapirgálni vele, a töltőtollal meg csak meg kell simítani, és a maga csöndes és diszkrét módján már nyomot is hagyott, gyönyörű, egyenletes nyomot. A golyóstollat, amikor még voltak elveim, nem is neveztem tollnak.

Többen hitték azt, hogy kalligráfiai hajlamaim vannak, holott nem. Nincs éppen ronda írásom (bár ismerek ezzel ellentétes véleményeket), de hogy nem kalligrafikus, az biztos. Egyszerűen a személyes preferenciám a töltőtoll, amiben ugyan gyakrabban kell patront cserélni, mint a golyóstollban, viszont mérhetetlenül jobb írni vele. Ráadásul a golyóstollak szinte mindig amolyan műanyag játékszerek, eldobhatók. Még amiben lehet is betétet cserélni, azokban sem szokás.

A könyvesbolti éveimben tudom, hogy többen megrökönyödéssel szemlélték a tollklinikámat, tudniillik begyűjtöttem azokat a tollakat, amiket a kollégák eltörtek, vagy csak használhatatlannak minősítettek és kidobásra szántak. Volt egy dobozom a pult jobboldali fiókjában, tele pótalkatrészekkel és tartalék tollbetétekkel. (Engem az rökönyített meg, hogy képesek lennének csak úgy kidobni a szemétbe egy tollat, aminek egyébként semmi baja, csak mondjuk kifogyott. Vagy letört a füle. Vagy elrepedt a gumírozása. Vagy elveszett az a kicsike fehér izé belőle, ami a gombot kapcsolja össze a betéttel. Vagy kinyúlt a rugója. Érted.) Volt két darab saját tollam is benn – egy zöld, amelyiket az első napomon raktam zsebre, és egy lila, amit kicsivel később -, és amikor eljöttem, mindkettőt el is hoztam magammal. Most is itt vannak az asztalomon, azokkal szoktam jegyzetelni. De vissza a távolabbi múltba.

Több alkalommal is kaptam ajándékba olyan bizarr, torpedóalakú, nagyon hosszú tollat, ami általában “Art pen” feliratos fekete kartondobozban lakik és nagyon furcsán, ferdén vágott hegye van. Utáltam őket. Nem tudtam bánni velük, és valahogy nem volt az igazi. Vettem egyszer ajándékba is egy kék tollat, farkasok voltak rajta, és az idővel visszaszármazott hozzám. Aztán volt egy nagyon csajos tollam is, pink volt és sárga, olcsó műanyag, alapvetően vacak, de egy darabig azzal kellett beérnem. Amikor tizenhárom éves korom körül beköszöntött a tarka tintapatronos korszakom (becsszóra, hamar kinőttem), akkor az lett a színes tollam.

Megengedhettem magamnak, hogy legyen egy színes is, mert valamikor a felső tagozatos éveim során egyszer csak besétált a Toll. Nem olyan márkás csoda, mint a régi Pelikán volt, és nem is egy minőségi darab. Valószínűleg egy párszáz forintos beruházás eredményeként került hozzám valamelyik tanévkezdéskor. Fehér és piros műanyag, mindene gömbölyű, a csíptetője a kupakról az első hetek során letört, arról nem is beszélve, hogy a kupak is berepedt, a hegye mentén kicsit ereszt, és mindig összetintázta az ujjamat… szóval mindent összevetve egyáltalán nem hangzik főnyereménynek, de mégis tökéletesen működött. Egy pillanat alatt összeszoktunk. A súlya, a mérete, az arányai, minden tökéletes rajta.

Szerettem írni vele. Nem úgy, ahogy ma szeretek, a klaviatúrát csapkodva, a szavakra koncentrálva. Szerettem a mechanikáját, nézni, hogyan hagy nyomot a toll a papíron, hogyan maradnak ott a tintacsíkok, szerettem figyelni, ahogyan megfogalmazódik egy gondolat a fejemben, és a kezem már írja is azokat a jeleket, amik rögzítik az örökkévalóságnak.

Ez a toll írta tele a naplóimat. Ez a toll végezte el velem a középiskolát, együtt is érettségiztünk. Ez a toll járt velem szakmai suliba, és az ő jegyzeteit fénymásolta le a fél évfolyam. Kitapasztaltam, hogy van az a bizonyos fajta tinta, amelyiket szeretem – az a kék, aminek van egy kicsi grafitszürke beütése, amelyik egyetlen másodperc töredékéig megül a papíron és csillan egyet, mielőtt megszáradna. Ötvenes zacskóban szoktam venni, és az akár egy egész tanévre elegendő volt. Nem is tudom, lehet-e még ilyesmit kapni, nem mintha szükségem volna rá: egy dobozom még mindig tele van velük. Rendszerint volt a tolltartómban tartalékpatron, egy-kettő, de néha elfeledkeztem róla, és ebédszünetben kellett elrohannom újat venni.

Mindent egybevetve szép viszony volt a miénk. Nem volt éppen lángoló szerelem, sokkal inkább amolyan magától értetődő szeretetkapcsolat, amennyiben soha nem mentünk sehová a másik nélkül. Pedig még zsebre vágni sem lehet, mert a kupakja nem tart valami erősen, és nagyon ronda tintafoltokat tud eredményezni.

Aztán… nos, mit szépítsem? Elfelejtettem. Elfelejtettem, hogy nekem elveim voltak, hogy én nem írok golyóstollal, mert megfájdul a csuklóm, mert az csúnya, mert az igénytelen. Elkezdtem dolgozni, és nem csak asztalnál kellett írni, hanem a levegőben is, ráadásul mindent gyorsan és rohanva. Nem volt rá alkalom, nem volt praktikus, nem volt szükséges. Valahogy úgy, ahogy az aláírásomból elvesztek betűk – eleinte az összeset leírtam, aztán elhagytam a keresztnevemet, aztán idővel a családnevem közbenső betűit is, és csak az első meg az utolsó maradt -, valahogy elkopott az évek során a tollam emléke is.

Persze, néha eszembe jutott. Olyankor elővettem, megtisztogattam, ugyanis ha a patronban volt tinta, az hosszú állás során kifolyik és beleszárad a tollba. Ilyenkor alaposan ki kell mosni és utána hosszasan rimánkodni, és végül nedves papír zsebkendőkkel és a friss patron nyomkodásával akár egy óra alatt is újra életet lehet lehelni a műszerbe. Ezt megtettem néha. Pár havonta, félévente, kétévente. Aztán… pontosan úgy járt, mint minden más az életemben, ami egyszer régen olyan fontos volt.

Tegnapelőtt este eszembe jutott. Nem is tudom, hogy miért, de írni akartam. Kézzel. Mindegy is, hogy mit, csak valamit, bármit. Szórakozottan beletúrtam a köcsögbe a tollak közé, és a szívem verése is elállt: nincs meg. Nincs meg a tollam. Nem mintha olyan gyakran használnám, vagy ilyesmi, de nincs meg. Nincs a helyén. Nincs ott, ahol számítottam rá. A költözésnél veszítettem volna el? Teljesen kétségbeestem, ami részint nevetséges, részint viszont abban a pillanatban mindennél fontosabbnak tűnt.

Fél óra elkeseredés után valami eszembe jutott, és végül megtaláltam egy másik, teljesen logikus helyen. Nekiláttam, hogy működésre bírjam, meglepően hamar sikerült. Nem kellett egy órán át súrolni, nagyjából öt percre volt csak szüksége. Mintha örült volna, hogy kézbe vettem. Kicsit olyasmi jelenet volt, mint amikor Harry Potter először veszi kézbe a pálcáját, amikor melegség járja át minden porcikáját meg ismerős bizsergés, és mindenütt aranyszín és vörös szikrák táncolnak.

Telefirkáltam egy füzetoldalt kacskaringókkal és virágokkal és teknősbékákkal és csigákkal (ezeket a dolgokat tudom rajzolni), de ez valahogy csak nem volt elég.

Írni akartam.

Írni akartam a tollammal.

És rájöttem, hogy nincs mit. Nincs mire használnom, nincs mit kezdenem vele, mert mindazt, ami a fejemben van, jobb, ha nem eresztem ki maradandó formában, és ettől az egész még szomorúbb lett, mint volt előtte.

Írni akartam, és rájöttem, hogy nincs írnivalóm.

Nincs mondanivalóm.

Nincs bennem semmi.

De mivel ez nem egy befordult és elkeseredett és világfájdalmas bejegyzés, ezért elmesélem, hogy felülemelkedtem az első nehézségeken, és – méltán a kamaszos lelkiállapothoz, amiben leledzem – leírtam három Paul Simon dalszöveget.