Néha annyira szeretném alaposan kisírni magam. Nem mintha bármi érdemleges történt volna, bármi kétségbeejtő, vagy elkeserítő, vagy rendellenes, vagy ilyesmi. Egyszerűen csak megnyitni a csapot, és kicsit kiengedni minden rosszat, ami odabenn van. Nem tudom, honnan és miért jön, de előbb-utóbb felhalmozódik, és sokszor akkor is rám tud törni a sírhatnék, amikor tíz perccel korábban még igazán nagyon jól éreztem magam, jó társaságban voltam, vagy ilyesmi.
De aztán a végén soha nem lesz belőle semmi, mert minden túlságosan kicsi és súlytalan, nem tudok kitalálni semmit, amiért érdemes lenne sírni. Méltatlan kis marhaságokat tudok csak felhozni, amikről még én is érzem, hogy nem az igazi.
Úgyhogy csak halmozódom és szétfeszülök belülről, miközben semmi, de semmi, de semmi, de semmi…
Néha szoktam Ãgy lenni.
Ezen általában az segÃt, ha fogyasztok némi alkoholt – és akkor nem szégyellem, hogy apróságok meg magam miatt sÃrok, és megvan úgymond a karbantartási csapmegengedés :)
De mondjuk mostanában az a nagyobb feladat, hogy hogyan zárjam el azt a csapot jó szorosan, mert valahogy mintha csöpögne… Kicsit már unom, ideje megszerelni.