2012. május hónap bejegyzései

A TED-ről és a flash mobokról

Közzétéve Szerző:
Válasz

Nagyon kevés dolog érdekel mostanában. Vagy köt le. Vagy érint meg. Vagy ilyesmi. Tényleg nagyon kevés. Valamiképp minden olyan semmilyen, értelmetlen, kisszerű és súlytalan. A világ csak megy tovább, és nem történik semmi. Este lemegy a nap és reggel felkel újra, a növények nőnek, az emberek öregszenek, radikális változás nem történik. Pitiáner az egész mindenség, és ennek fölötte állok.

De van két dolog, ami mégis közel tudott férkőzni hozzám. Egyik sem új találat, mindkettőről tudok már egy ideje, de mostanra lett fontos.

Az egyik a TED. Azt hittem, már tényleg mindenki ismeri, de aztán sorozatban akadtam olyan emberekre az ismeretségi körömben, akikről biztosra vettem, hogy függők, akik még csak nem is hallottak róla, úgyhogy pár mondatban elmesélem. Nem tudom pontosan, miféle szervezet, vagy miféle emberek ezek, de már sok-sok éve azzal foglalkoznak, hogy összetrombitálnak mindenféle területről olyan szakembereket, szakértőket és beszélőket, akik hatalmas konferenciák keretében elmesélik, hogy ők mit csinálnak, ez miért fontos, és hogyan változtatja meg az ő munkájuk vagy az ő szemléletük a világot. Ezeket a beszédeket lehet megtekinteni a weblapon, és az angolt nem beszélők kedvéért rengeteg videó elérhető magyar felirattal is (egyre több, az önkéntes fordítók folyamatosan dolgoznak az ügyön). A terjedelmük rendszerint 20 perc körül van, azaz annyi, amennyit a modern ember is képes koncentrálni, és a témáknak olyan széles a spektruma, hogy mindenki találhat kedvére valót.

Mindenesetre csak a vicc kedvéért álljon itt az egyik kedvencem – és ez rövid is, nincs három perc. Messze nem ez a leginspirálóbb, de tényleg rövid. (A teljes méretre váltó gomb ott van a jobb felső sarokban, csak nem egészen látszik.)

A teljesség igénye nélkül még sorakozzék itt néhány másik kedvencem, egy a kreativitásról, egy másik a rendetlenségről, egy harmadik az oktatásról és egy negyedik nagyszerű és különleges és meglepő darab a boldogság és a döntések összefüggéseiről.

A másik a flash mobok intézménye. A flash mob (kissé suta magyar megfelelője a villámcsődület) a saját, egyáltalán nem szabatos definícióm szerint azt jelenti, hogy sok ember észrevétlenül megjelenik valahol, aztán valamilyen jelre egyszerre valami többé-kevésbé bizarr tevékenységbe kezd, amit néhány perc elteltével abbahagy és továbbáll, mintha mi sem történt volna. Erre is álljon itt egy gyönyörű példa:

…és egy másik is (igen, tudom, hogy ez egy reklám, de akkor is tökéletes):

És most már tényleg nincs más hátra, minthogy eláruljam, miért pakoltam tele videókkal ezt a bejegyzést. Elmondom, de rövidre fogom, mert nagyon személyesnek és egyúttal nagyon fontosnak is érzem. Ezek a videók valami szokatlan melegséggel töltenek el, megindítanak és megérintenek, úgy, ahogy mostanában semmi sem képes.

Mert van bennük valami, ami homlokegyenest szembemegy mindazzal, amit az életről gondolok és tapasztalok minden áldott nap; olyasmiket, hogy az élet mennyire unalmas, hogy csupa olyasmit csinálok, ami igazából a legkevésbé sem érdekel és nem fontos számomra, hogy minden vagy szomorú vagy jelentéktelen, hogy a dolgok csak következnek egymás után, de nem vezetnek sehová.

Társadalmi igazságtalanság

Közzétéve Szerző:
3

Ha fekszel az ágyban, és a macskád odajön melléd, akkor hatalmas kegyet gyakorolt, és a minimum, amit tehetsz, hogy hálád jeléül legalább dédelgeted, simogatod és dicséred. Legalább.

Ha a macskád fekszik az ágyban, és te odamégy mellé, akkor nagyon tolakodó magatartást tanúsítasz, és kihágásodat a legjobb esetben is karmolással, fújással, sértődéssel és a hasfaladról történő elrugaszkodással fogja jutalmazni. A legjobb esetben.

Mert az igazság nem leledz az földön.

A nyár, a nyár

Közzétéve Szerző:
Válasz

Olyan jó, hogy itt a szép idő, meg az összes többi, bár igaz, ami igaz, hogy így estefelé már egyre nehezebben bírok megmaradni odabenn. És láss csodát, idén megint rájöttem arra, amit minden évben elfelejtek, aztán minden évben újra rájövök, miszerint van ez a jó kis hinta a teraszon, ott van mellette egy remek ablakpárkány, ami kiválóan alkalmas poharak és/vagy tányérok tárolására, fél méterre onnan a konnektor, ami egyes kivénhedt netbookoknak létfontosságú, és mindennek tetejébe valami nagyon halovány w-ifi jel is kikúszik néha, bár nem mondhatnám, hogy stabil – és hogy ez a hely voltaképpen ideális arra, hogy kivonuljak kicsit, ha nem is a természetbe, de ki. Éppen csak annyira, hogy kicsikét máshol érezzem magam.

Szóval úgy találtam, hogy megérett az idő az első idei teraszon ücsörgős estére, lefekvéshez készülődő madarak hallgatására, elgondolkozásra, blogírásra, ilyesmire. És most, hogy itt ülök, és az abnormálisan picike billentyűzeten próbálom kifejezni magam, valahogy minden olyan békés. Sötétedik, hűvösödik, csöndesedik, és ez a sok fokozatos megnyugvás olyan finom. Otthonos.

Ez az a pillanat, amikor az iskolások elkezdik szagolni a közelgő nyári szünetet, felgyulladnak a kis lámpácskák, amik azt jelzik, hogy hamarosan valami nagyon jó fog történni, és ettől még a magamfajta nemiskolások is kicsit jobban érzik magukat a bőrükben, mint egyébként.

Néha kicsit nevetségesnek találom, hogy milyen jelentős hatást tud gyakorolni rám az időjárás, vagy akár csak a napszakok váltakozása. De olyankor emlékeztetem magam, hogy tulajdonképpen nincs ebben semmi megmagyarázhatatlan, hiszen test is vagyok, nem csak lélek, anyag, nem csak fogalom, és hogy az anyagi részem is az enyém, nem csupán egy gépezet, ami arra szolgál, hogy a tudatomat hurcolja egyik helyről a másikra.

Rádöbbentem, hogy létezem. Azt hiszem, ez a mai frenetikus felismerésem, és talán ez az a furcsa érzés is, amiért szeretek kiülni esténként a teraszra hintázni.