Többször utaltam már rá, úgyhogy talán nem árulok el nagy titkot, ha újfent megvallom, hogy bár már három évnél is régebben költöztünk be, még mindig nem csomagoltunk ki mindent (és ez valószínűleg így is fog maradni, hiszen amire három év alatt nem volt szükség, arra könnyen lehet, hogy már nem is lesz), és a padláson, az udvari bódékban és D.B. szobájában tornyokban állnak a dobozok. Olyasmik vannak rájuk írva, hogy kacatok, és hogy vacakok, meg esetleg az is, hogy izék. Lényegében tényleg azok.

Na persze nagy ritkán eszembe jut, hogy meg kellene keresni ezt vagy azt, mert teljesen biztosan emlékszem rá, hogy nekem egy ilyen-olyan-amolyan izém volt, és meg kéne találni. Egy darabig ez egészen jó hatásfokkal működött is, egészen addig, amíg tavaly nyáron a család egyes férfitagjai – nem mondunk neveket – át nem pakolták az összes dobozt, és már semmi sem ott van, ahol megszoktam. Azóta viszont csaknem reménytelen.

Mostanában épp befőttesüvegből lámpást készítős időszakomat élem (részletek később, vagy esetleg soha), és felrémlett előttem, hogy világfájdalomtól és/vagy szerelemtől túlcsorduló éveimben hatalmas készlet gyertyát halmoztam fel. Még azt is tudom, hogy volt két hullámkartonból hajtogatott kis fiókos szekrénykém, és az egyiknek az egyik fiókja volt tele velük. Gondoltam, milyen jó is lenne azt megtalálni, azok a gyertyácskák sokkal tovább bírnák, mint a teamécsesek, de még mindig beférnének az üvegembe.

Természetesen, ahogy az ilyen alkalmakkor lenni szokott, nem találtam meg egyetlenegyet sem. De az a helyzet, hogy amikor az ember valami egészen mást keres, akkor valami egészen mást is talál.

Ezúttal rábukkantam azokra a ceruzaelem méretű akkumulátorokra – három szettre – és a két töltő közül az egyikre, amely készségeket még kezdő fotós koromban vásároltam össze, amikor nem is csináltam mást, csak fényképeztem egész álló nap. Ezeket az akkukat mintegy másfél éve ígértem oda a nagymamámnak, aki rendszeresen panaszkodik, hogy este bekapcsolva felejti a kisrádióját, elalszik rajta, és reggelre lemerül benne az elem. Majd kipróbálom, és ha működőképesek, elviszem neki az egészet.

Egy másik bizarr lelet: találtam egy fém süteményes dobozt, tele régi szemüvegekkel. Biztos, hogy nincs ott az összes, mert a legelsőre élesen emlékszem, és az nincs közte. Nyolc darabot számoltam össze, de voltak mindenféle részletek is a dobozka alján. A picike csavarhúzómat mondjuk nem találtam benne, de élénken felrémlett bennem az időszak, amikor még nem voltak ilyen strapabírók a keretek, és úton-útfélen szétesett az egész kóceráj. Emlékszem egy olyan alkalomra, amikor a Blaha Lujza téren térdeltem a négyes-hatos villamos megállójában, és vaksin tapogatóztam az aszfalton, hogy legalább a kiesett lencsét megtaláljam (a csavarról álmodni sem mertem), merthogy látni nem láttam, hogy hová lett. És arra is emlékszem, hogy rengeteg ember állt körülöttem, délutáni csúcsforgalom volt, és mindenki úgy tett, mintha nem venné észre, hogy milyen szorult helyzetben vagyok, kivéve, amelyik igen, és harsányan kiröhögött.

De találtam valami még sokkal meglepőbbet is. Amikor tavaly januárban járt nálunk egy igazán kedves betörő, aki amellett, hogy minden készpénztől és ékszertől megszabadított – pedig egyikből sem tartottunk valami sokat -, felforgatta a fehérneműs fiókomat, továbbá még kiszolgálta magát a hűtőből, és elvitte az utolsó két túrórudit is, nagyjából végérvényesen letettem mindenről, amim valaha is volt. Kicsit gondot is okozott összeszámolni, amikor jöttek a rendőrök, hiszen egyfolytában ékszereket hordok, ha valaki nem tudná, egyszerűen az a fajta lány vagyok, akin mindig csillog valami nemesfém. Akkor hozzávetőleg felsoroltam mindent, amit fel tudtam idézni, nem mintha számított volna bármit is, de a rendőrök illedelmesen listába szedték valamennyit.

Beleértve azt a nagyon különös eltűnő-feltűnő kis aranykeresztet, amit nagyon sokszor kaptam már meg. Ez egy igen érdekes dolog, az apukám váltig állítja, hogy azt a keresztelőm alkalmából vette, de én meg biztos vagyok benne, hogy azt akkor nem kaptam meg. (Nyolcéves voltam, akár emlékezhetnék is.) De azt tudom, hogy kamaszkoromban legalább három-négy alkalommal odaajándékozta nekem, mindig újabb és újabb indokokkal, többnyire azzal, hogy a bérmálkozásomra szánta, ami sajnos soha nem történt meg, de most már odaadja. Aztán láss csodát, egy-két héten, esetleg hónapon belül eltűnt, és idővel újra megkaptam ajándékba. Soha nem volt rajtam, egyrészt azért, mert nagyon finom, vékony láncon lóg, és az ilyesmit én hajlamos vagyok elszakítani, másrészt pedig azért, mert nem szeretnék keresztet hordani a nyakamban.

Amikor legutóbb ellenőriztem, megvolt, a nem olyan sok többi ékszerem között, sötétkék bársonydobozkában. Mivel minden más ékszernek lába kelt tavaly januárban, biztosra vettem, hogy ennek is.

Nem csigázom tovább a kedélyeket, természetesen az egyik költözéskori szakadozott kartondoboz alján lapult, a sötétkék bársonydoboza nélkül, pucér nejlontasakban. Gondolkoztam egy darabig, hogy mihez kezdjek vele, hagyjam-e ott, békében, vagy tegyem be a dobozba a helyére.

Nem árulom el, mihez kezdtem vele, mert nem is fontos. És egyébként is – ez a kis kereszt üldöz engem. (Ez az én keresztem, bocsánat.) Újra meg újra felbukkan, ami természetesen azzal is jár, hogy időnként eltűnik, de sebaj. Hiszen ami ennyire ragaszkodik hozzám, az úgyis velem fog maradni.

De az azért érdekelne, hogy hol van az a fióknyi ötcentis gyertyácska. Persze nyilván meg fogom találni azokat is, ha egyszer valami egészen mást keresek.