A lista

Az a helyzet, hogy van egy nagyon-nagyon-nagyon hosszú listám. Tényleg nagyon hosszú. Hónapok óta írom. Illetve, ez nem igaz. Évek óta írom, csak néha-néha annyira pokolba kívánom az egészet, hogy lehúzok róla mindent, és kész, volt lista, nincs lista. Mehetnek a sivatagba, ahonnan még élve senki sem került elő.

De a jelen állapotában olyan tételek is szerepelnek a listámon, amik sok-sok hónapja ott vannak már, sőt, olyanok is, na mondjuk nem sok, csak talán egy-kettő, amiket már egyszer lehúztam, de aztán mégis visszaírtam.

Nem akarok nagyon titokzatoskodni, ezért nem vezetem fel hosszasan és alaposan, kissé félreérthető és talányos módon, hogy miről is van szó. Egyszerűen elmondom. A blogírás az esetek egy részében egyáltalán nem spontán. Egy másik részében természetesen az, de a lustaságom és a józan eszem (ami a közvélekedéssel ellentétben létezik, csak ritkán jár be dolgozni) gyakorta útjába áll. Mindegy is.

A nem spontán része általában csupán annyira nem spontán, hogy vannak témáim, amikről olyan jó lenne írni egyszer. Amit végig akarok gondolni, amiről meg akarom mondani a nagy igazságokat, meg ilyesmi. Nem azért, mert arra várok, hogy hirtelen ötszázas napi látogatottságom legyen, ami egy röpke pillanat alatt felugrik napi kétezerre, és onnan már nincs visszaút, irány a világhír, és én legyek a magyar blogoszféra új megmondóembere. Inkább csak azért, mert szeretek végiggondolni dolgokat, szeretek rájönni, hogy mit is gondolok valójában, szeretek vitába szállni saját magammal, és szeretem mindezt írásban tenni meg.

Olyan is van, hogy foglalkoztat egy téma valamikor, és még mielőtt blogbejegyzés születhetne belőle, elpazarlom akkor, amikor legelőször találkozom valakivel, vagy írok neki egy levelet. Mire észbe kapnék, már ki is szállt. Lakatot kéne tenni a számra és a billentyűzetemre is, hogyha úgy adódik.

(Nyilván nem a szó szoros értelmében vett “pazarlásról” van szó ilyenkor. Egyszerűen csak megszoktam – volt rá időm -, hogy a blog az a hely, ahol az összegyűjtött merengéseim és hisztijeim jól kereshető formátumban bármikor fellelhetők. Ezt a gyűjteményes jelleget rontom el olyankor, amikor valamit valahová máshová írok le. Az pedig, hogy a szó elszáll, annyira igaz, hogy amit egyszer elmondtam, azt valószínűleg többet fel se tudom idézni, sőt, amikor valaki szembesít vele, mert ő viszont emlékszik, akkor meg szoktam döbbenni rajta. Gyakori mondatom, hogy “nos, igen, ez tényleg úgy hangzik, mintha valami olyasmi lenne, amit én szoktam mondani.”)

Akárhogy is, van egy listám. Egy nagyon hosszú listám. Sorakoznak rajta mindazok a témák, amikről nem egyszerűen jó lenne írni, hanem amiről akarok is írni valamikor, lehetőség szerint a közeli jövőben. Aztán ez a közeli jövő általában elévül, és vagy távoli jövő, vagy sohanapján kiskedden lesz belőle.

A referencia kedvéért ugyanezen a listán szerepelt a Csodák márpedig vannak című bejegyzés, ami valamikor tavaly májusban került fel oda, és októberre meg is született. Ezen a listán gyűltek az Olvasás 7 hete témái is. Eltöltött ott közel fél évet a Pottermore okozta csalódásomat fejtegető írás címe is. Most éppen nem jut eszembe más, ami nagyon sokat ült volna ott, bár minden bizonnyal van ilyen, nem is kevés, hiszen tíz év hosszú idő. Csakhogy azokat a tételeket, amiket soha nem írtam meg, százszámra sorolhatnám, már persze abban az esetben, ha még emlékeznék rájuk. No igen.

Igazából nem maradt kérdés más, csak annyi, hogy akkor miért is nem írom meg ezeket a dolgokat. Hiszen adott egy ötlet, adottak hozzá gondolatok (kivéve, hogyha mire odajutnék, már elfelejtem, hogy mit is akartam azzal a sokatmondó címmel, mert ilyen is van), és amennyi dolog történik velem, akár fel is dolgozhatnám őket. Csak éppen nem teszem. Míg egy spontán bejegyzésben, mint amilyen a mostani is, oda lyukadok ki végül, ahova csak akarok, egy előre megtervezettben vannak pontok, amiket érinteni szeretnék, állítások, amiket meg akarok erősíteni, meg ilyesmi. És ettől valahogy feladattá nő a blogírás, elvárásokat támasztok magammal szemben, és rosszul érzem magam, amikor végül nem egészen azt sikerül megírnom, amit szerettem volna, még ha nem is tudom pontosan, hogy mi volt az.

Hülye tervek.

Így fulladt kudarcba sok más ok mellett a néhai könyves blogom is. Akartam írni a könyveimről, de valahogy mégse tudtam kellőképp összeszedni magam ahhoz, hogy értelmes mondatokat, koherens gondolatokat közvetítsek, hogy megfeleljek annak a színvonalnak, amit elvárnék magamtól.

Gondolkoztam azon is, hogy esetleg bevezetek oldalt egy dobozt, ahol a “közeljövőben várható bejegyzések” címszóval sorakozhatna ez a listám, de azzal is több volna a gond, mint a haszon. Egyrészt minden valószínűség szerint nem érdekelne senkit, tehát az oldalhoz hozzáadott értéke konvergál a nullához. Egyébként is, vetették már a szememre, hogy a nyitóképernyőnek túl nagy részét képzi statikus tartalom. Másrészt saját magamra ezzel csupán még nagyobb terhet tennék, és még kevésbé lenne kedvem végiggondolni bármit is, mert tudnám, hogy esetleg fennáll az esélye, hogy valakit mégis érdekel, és számít rá, és kíváncsi, hogy miféle frappáns és eredeti és csodálatos gondolattal fogok előállni, pedig nem is. Gondolom lámpalázam lenne, vagy mi. Harmadrészt meg semmivel sem volna nagyobb feladat innen, egy szövegdobozból kitörölni tételeket, mint a saját, idegen szemek számára láthatatlan listámról, egyesegyedül csak annyiban különbözne, hogy hazugságnak érezném, no meg persze még nagyobb kudarcnak és megfutamodásnak, mint egyébként.

Most is napok óta (hetek óta? hónapok óta?) halogatok pár témát, olyasmiket, amik most lennének aktuálisak.

Persze olyan is van, hogy az első megírása után belelendülök, és folytatnám tovább, kidolgoznék egyszerre kettőt, hármat, akár négyet is. De olyankor meg azon szoktam fennakadni, hogy hogyan ütemezzem, melyiket tegyem előre a jövőbe, és mennyire messze, melyiket tegyem vissza a múltba, és mennyire messze, mit hova rejtsek el, és egyébként is, mi lesz, hogyha holnap eszembe jut valami sokkal érdekesebb és fontosabb és kurrensebb, de holnapra már beütemeztem valamit két hónappal ezelőtt… Előre- vagy visszadátumozni,  csak akkor szoktam és szeretek, hogyha valami konkrét naphoz kötődik, és valami oknál fogva elkészültem vele hamarabb, vagy pont nem értem rá aznap.

Nem mintha bármiféle szabály tiltaná, hogy egy nap több poszt szülessen, vagy hogy ha rendellenes működés következne be az ütemezésben, ne mozdíthatnék el valamit máshová, egyszerűen csak nem akarok belezavarodni. Nem szeretek arra gondolni, hogy műsorszolgáltató vagyok, aki mindig előáll valami új témával. Bár tulajdonképpen az vagyok, de ez megint másik kérdés. Illetve a jó ég tudja, hogy mi vagyok, de… izé.

Na jó, szóval leginkább egy izé vagyok, és kész.

Felvetés

Vannak időszakok, amikor csupa nagyon rövid, egy-két mondatos bejegyzést írok. Olyankor a linkek meg az egyéb izék borzasztó hosszan lenyúlnak a szöveg mellett, és teljesen hülyén néz ki az egész.

Máskor meg olyan időszakok vannak, amikor csupa hosszú, nyolc-tíz bekezdéses vagy még terjedelmesebb bejegyzést írok. Ilyenkor a linkek meg egyéb izék gyakorlatilag el is tűnnek a szöveg mellett, és teljesen hülyén néz ki az is.

Kíváncsi vagyok, képes lennék-e mindig a terjedelemre ügyelve írni, hogy a két hasáb hosszúsága valamiképp összhangban maradjon.

Talán menne. De hogy nincs hozzá kedvem, az is biztos.

He dies! He dies!

Öt évvel ezelőtt ilyenkor Londonban voltam. Hűvös este volt, fáztam is kicsit, de azért az utcán voltam, és saját magamat is meghazudtolva idegen emberekkel barátkoztam. Általában azokkal, akik előttem, és akik mögöttem álltak a sorban.

Sorban természetesen a Waterstones könyváruház előtt álltunk, mégpedig a Notting Hill környékén. Nagyjából este fél tizenegyig a Piccadillyn tanyáztam, ahol a nagy-nagy buli volt, és ahol több utcán át kanyargott a sor. Aztán felültem a metróra, és beálltam a nagyon rövid sorba a sokkal kisebb könyvesbolt mellett, ami közel volt a szállásomhoz.

A szállásomhoz, ahol egész éjszaka ingyen volt a forró tea és a kávé mindazoknak, akik elzarándokoltak érte a recepcióra. És ahol egész éjszaka ültek emberek, és ha valaki felszisszent vagy éppen felnevetett valamin, akkor tucatnyian kérdezték meg, hogy mi az, mi történt éppen, és hányadik oldalon.

Öt évvel ezelőtt – no jó, egy óra híján öt évvel ezelőtt – jelent meg a Harry Potter and the Deathly Hallows című könyv. Öt évvel ezelőtt – egy óra híján – zárult le egy korszak. Nem akarok – most még – arról értekezni, hogy mennyire fontos időszaka volt ez az életemnek, vagy hogy milyen volt a Harry Potter-generációban felnőni. Nem akarok – most még – arról sem értekezni, hogy milyen érzés ennyi év után újraolvasni a sorozatot, és rácsodálkozni dolgokra. Mindenre sor kerül a maga idejében.

Most csak azt szeretném elmesélni, hogy micsoda különleges pillanat volt ott állni néhány tucat ember között a hideg utcán Londonban egy öt évvel ezelőtti éjszakán, és ugyanarra várni. És hogy milyen felfoghatatlanul nagy dolog volt kinyitni fél egykor azt a könyvet az ágyam közepén kucorogva, és tudni, hogy most a világon sok-sok tízezer ember nyitotta ki ugyanezt a könyvet, és olvassa ugyanezeket a sorokat, mint én. Nem tudom, éreztem-e valaha is ennyire úgy, hogy része vagyok a világnak, része vagyok valami mérhetetlenül hatalmasnak. Valószínűleg nem. Emlékszem, hogy olyan izgatott voltam, hogy az első bekezdést, amikor Snape és Yaxley megjelennek a Malfoy Manor előtt, legalább hússzor el kellett olvasnom, mire elkezdtem felfogni, hogy mi is történik.

De a legélesebben arra emlékszem, hogyan árultak el az érzelmeim. Az első könyvet 1999 karácsonyán olvastam, és már akkor előálltam azzal az ötlettel, hogy Harry és Voldemort minden kötet végén egyszer szembeszállnak majd egymással, és az utolsó könyv végén sor kerül a nagy összecsapásra (eddig nem túl eredeti az elképzelés), és hogy a végén Harry meghal. Abban nem voltam biztos, hogy Voldemortnak vége lesz-e vagy sem, de gyanítottam, hogy igen. De úgy gondoltam, hogy Harry halála szükségszerű, elkerülhetetlen, és olyasmi, amit úgy igazán nem is bánok. Ezzel a gondolattal hitegettem magam egészen öt évvel ezelőttig.

Egy óra híján öt évvel ezelőtt, amikor kinyílt a könyvesbolt ajtaja, és az első emberek berohantak, aztán kirohantak a könyveikkel, megállt mellettünk az utcán egy taxi. A sofőr lehúzta az ablakot, és kikiabált, megkérdezte, hogy mi lett a vége. És nagy rémületemre az egyik fickó kinyitotta az utolsó oldalon, és Voldemorthoz méltó kacajt hallatott. Aztán olyan hangosan üvöltötte el magát, hogy még azok is hallották, akik előrelátón befogták a fülüket. Azt ordította: “He dies! He dies!”

Abban a pillanatban rájöttem, hogy egyáltalán nem bírnám elviselni, ha Harry odaveszne a végső összecsapás során. És arra is rájöttem, hogy ha így ér véget, akkor soha de soha nem fogok többet Harry Pottert olvasni. Olyan mélységes szomorúság telepedett meg a gyomromban, olyan csalódottság, és olyan mélységes becsapottság! Soha nem hittem volna, hogy ez bennem van.

Nem közvetlenül, de talán hárommal vagy néggyel előttem állt egy kislány, tíz-tizenkét év körüli, a mamája kezét szorongatta. Ő volt az egyik olyan, aki befogta a fülét. Amint rá tudta tenni a kezét egy könyvre, ő is kinyitotta a végénél, elömlött a mosoly az arcán, és izgatott, hangos suttogással újságolta az anyukájának, hogy “No! He lives! He lives!”

Az anyuka lepisszegte, de én csak nagyon boldog lettem és megkönnyebbültem, mert már tudtam, hogy a világon mégis minden rendben van, hogy minden pontosan úgy működik, ahogy kell, hogy a mítoszok beteljesednek, és hogy igenis elvárható, hogy egy mese jól végződjön.

He lives.

Csak ennyit akartam.

Ostoba történet

Történt, hogy már megint tönkretettem valamit ebben a melegben. Valamelyik évben a laptopom töltője volt, amire sikerült rácsuknom a fiókot, és elszakítanom a kábelt. Máskor meg nyilván valami más, amire már nem is emlékszem.

Ezúttal sikerült egy fél liter jéghideg almalével árasztanom el a billentyűzetemet. Nem örültem, de nem gondoltam volna, hogy megárthat. Ugyanezt a klaviatúrát öntöttem már le fél üveg körömlakk-lemosóval is, és az meg se kottyant neki.

Természetesen nincs szó ergonomikus vagy dizájner darabról. Teljesen egyszerű, olcsó változat, fekete és ezüstszínű, és iszonyatosan régi. Legalább négy-öt éve megvan már, legalább három regényfordítást és négy-öt NaNoWriMót végigcsinált már velem – a normális használaton felül. A belsejében jó eséllyel másfél macskára elegendő szőr van, és sokkal több morzsa, mint amennyire szívesen gondolnék. A betűk jelentős része éppen csak nagyon haloványan, jelzésértékűen látszik rajta, és minden gombja síkos és kifényesedett. Igazság szerint nem is emlékeztem rá, hogy eredendően matt lett volna.

Most azért emlékszem, mert meglepetésre a fél liter almalé (vagy talán a jégkockák) megártott. Furcsa jelenségek kezdtek történni, például egy véletlenszerűen megválasztott billentyű lenyomásával még két másik, a közelében sem levő karakter is bevitelre került. Így eredményezte például a ‘B’ bevitele a ‘b54’ karaktersort. Azok kedvéért, akiknek nincs kedve gondolkodni, elárulom, hogy az ilyesfajta működési zavar alaposan megnehezíti mondjuk a jelszavak megadását, arról nem is beszélve, hogy a backspace az enterrel akadt össze, a Home és a Delete a Sleep és a Power gombokkal, és a Shift a Tabbal.

Kedves felhasználók, az almalé veszélyes szubsztancia, és irodai környezetben kerülendő.

Nos, volt egy tartalék billentyűzetem eltéve még akkorról, amikor a gépemet kaptam (volt hozzá), de az nagyon nagy, ráadásul teljesen fekete, és nagyon zajos is. Állítólag amúgy is hangosan gépelek – meglehet -, de ez még engem is zavart.

Így esett, hogy a régi billentyűzetem gyártójának nevével és modellszámával (ezt a példányt megelőzően is ugyanilyen billentyűzetem volt, azt a K betű végelgyengülése következtében cseréltem le) elzarándokoltam ma egy elektronikai áruházba. Szerencsém volt, az adott készülék még létezik és kapható, ráadásul nem is őrülten drága. És tényleg nagyon hasonlít a régire.

De nem ugyanolyan.

Más betűtípussal vannak rányomtatva a dolgok. A betűknél annyira nem feltűnő – talán azért, mert a régin már nem látszottak -, de a feliratos gombokon igen. És a funkcióbillentyűk sorában nagyobb a betűméret. És a Windows gomb más alakú és másik logó van rajta. Ezek is zavarnak kicsit, de nem ez az igazi baj.

Az igazi baj az, hogy ez egy új billentyűzet. Még “kemények” a billentyűk, erősen meg kell ütni őket. És még nincs lekoptatva rendesen a mattítás a gombokról, szemcsések és olyan izé a felületük. Nem finom. Na persze finomabb, mint a pótlék, és legalább nem teljesen fekete, de nem az igazi.

Kíváncsi vagyok, mennyi időbe kerül majd ezt is kényelmesre koptatni. És arra is, hogy miért kell egy új klaviatúrának kényelmetlennek lennie.

Belátom, ennek a bejegyzésnek nem volt valami sok értelme. De muszáj. Koptatni kell, hogy előbb-utóbb jó legyen. És igyekezni, hogy ne görcsöljön be a jobb gyűrűsujjam, ami úgy tűnik egy ideje már, hogy a legkevésbé sem szabályos, négy-öt ujjas gépelésem leggyengébb láncszeme.

Szóval koptatok. Ti meg aludjatok jól.