Gondban vagyok egyes dolgokkal, ami természetesen nem újdonság.

Annyira nem az, hogy már nagyon régen, még az IRC-s időkben, amikor minden egyes csatinak volt saját adatlapja, rajta a törzstagok arcképcsarnokával, és egy alkalommal nem én, hanem maga a weboldal szerkesztője adta meg helyettem az adataimat, ami tulajdonképpen hízelgő. Vagy hízelgő is lehetne, mert a hobbi rovatba az került végül feltüntetésre, hogy “apró dolgokból hatalmas problémák készítése”, ami igaz ugyan, de azért mégsem olyasmi, amit magamtól mondtam volna. (Bár nem tudom, mit mondtam volna magamtól, de ez most más kérdés.)

Ez persze csak kitérő volt. A lényegre törés, mint tudjuk, nem tartozik az erősségeim közé.

Szóval, adott ez a dolog, az a bizonyos, ami gondot okoz nekem. Azt gondolom, nem sokak előtt ismeretlen a Bakancslista koncepciója (nyilván láttátok az ugyanilyen című filmet is), de mindazok kedvéért, akik nem teljesen biztosak benne, elárulom: a Bakancslista azon dolgok listája, amelyeket valaki meg akar tenni, még mielőtt feldobja a bakancsot. (Nem mintha túl sok mindent tehetne miután feldobta.) Szóval az egyszeri ember összeszedi, hogy milyen tervei is vannak fennmaradó éveire, és aztán megkísérli ezeket rendre valóra is váltani.

Láttam a filmet. Hosszú hónapokat töltöttem egy ilyen listás könyv társaságában. Bőven volt alkalmam, hogy összeírjam én is, mit akarok kezdeni magammal, de valahogy mostanáig nem volt hozzá igazán kedvem. Most még kedvem is van, de csak nem megy. Nem igazán.

És el is árulom, hogy miért nem. Azért, mert rossz dolgokat akarok. Olyasmiket, amiket nem lehet teljesíteni, és nem lehet mérni sem. Egyrészt munkál bennem a hiúság vagy büszkeség vagy megfelelési kényszer, nevezzük akárhogy, a lényege az, hogy olyan dolgokra akarok vágyni, amikre úgy érzem, hogy vágynom kellene, mert azok a helyes és értelmes és becsülendő vágyak. Másrészt pedig egyáltalán nem konkrétak. Beszorultam valahová az ígéretek és a fogadalmak közé.

Úgy látom egyébként, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Találtam egy weblapot, amelyik arra szakosodott, hogy az emberek bakancslistáit összegyűjtse, azt tanulmányozom most már néhány napja. Nagyon sokan nyúlnak mellé a tételeikkel.

Hogyan lehet eldönteni, hogy sikerült-e teljesíteni azt a nagyon általános célkitűzést, miszerint “jobb ember leszek”? Amikor éppen véghezvittünk egy nagylelkű cselekedetet? És ha legközelebb kicsinyesek vagyunk, akkor elveszítjük a teljesítést? Vagy vegyik a másik legnépszerűbbet: “lefogyok”. Igen ám, de mennyit? És mihez képest? Mennyi időre? És ha visszajön belőle valamennyi? Na ugye. “Egészségesebben fogok étkezni.” Ködös az egész. Ráadásul ezek szerintem nem is igazán vágyak. Ezek remények.

Aztán van egy másik nagy csoport, az önnevelésé. “Minden nap edzek.” Igazán? És meddig? A világ végeztéig? És ha egy nap kimarad, akkor már soha többet nem lehet teljesíteni ezt a tervet, és totális vereséget szenvedtünk? Nem az a célja eredendően egy ilyen listának, hogy rendre mindent elérjünk, amit szeretnénk? “Minden nap éjfél előtt fogok lefeküdni”, ugyanez pepitában. “Naponta csak egyszer lépek be a facebookra.” Fokozzam még? Ez csupán önsanyargató szabályrendszereket fektet le, amik már megint inkább csak remények, amennyiben jó lenne, hogyha meg tudnám valósítani őket, de alapvetően tudom, hogy esélytelen. Bátor, eltökélt, nagyszabású, de esélytelen.

Persze, meg lehet tenni, hogy konkretizáljuk ezeket a terveket. Lefogyok öt kilót. Egy hétig nem kapok azonnal idegrohamot, ha valaki szól hozzám. Egy hónapig nem eszem se csokit se sült krumplit. Két hétig gyalog megyek fel az emeletre. Egész szeptemberben éjfél előtt megyek aludni. Két hétig napi fél órára szorítom vissza a facebook használatát. Nem hangzik mindegyik olyan kicsinyesnek? Olyan gyerekesnek és komolytalannak? Nincs benne egy ilyenben az az (egyébként jogos) feltételezés, hogy egy ilyen fogadalom hosszú távon, pláne a végtelenségig úgyis tarthatatlan?

Nagyjából másfél órája állok már itt ezzel a bejegyzéssel, mert nagyon nem akar oda kanyarodni, amerre terveztem, és bár sok dolgot kihúztam belőle, átfogalmaztam, és egyes bekezdéseknek nekifutottam újra meg újra, csak nem sikerül közelebb jutnom ahhoz, amit mondani akartam. Valahogy a felvezetések csak félrevisznek, a sok körülményeskedés után nem tudok úgy csapni le, ahogy szeretnék.

A következőt szerettem volna eredendően: arra jöttem rá az elmúlt napokban, hogy szinte csak olyasmit szeretnék magamtól, amit nem lehet teljesíteni, vagy ha véletlen lehet is, akkor sem tudnám észrevenni, hogyha sikerült. És beláttam, hogy ez baj. Azért baj, mert ezzel voltaképpen kizárom azt a lehetőséget, hogy elégedett lehessek magammal, hogy hátradőlhessek azzal a tudattal, hogy akartam valamit, tettem érte, és most sikerült – azaz pont arra lesz alkalmatlan a bakancslistám, ami a célja volna: élni egy kicsit, mielőtt meghalok. (És készen állok bevallani, hogy az elmúlt időszakban mindent csináltam, csak nem éltem. Ezzel az erővel halott is lehettem volna.) Ehelyett lehetetlen küldetések közé akarom zárni magam, mintha nem tenné ezt meg úgyis milliónyi másik személy és intézmény.

Úgyhogy nincs mit tenni, felül kell emelkednem azon a kellemetlen érzésen, hogy méltatlan dolog olyasmire vágyni, ami mérhető és elérhető és adott esetben még örömmel is tölt el: nem méltatlan. Az időm véges, folyamatosan telik, és túl sokat vesztegettem már el belőle az elmúlt évek során azzal, hogy reménykedtem benne, hogy ha nem nézek oda, és nem figyelek, akkor talán megáll.

Nem állt meg. És amíg nem néztem oda, hirtelen elmúltam tizenkilenc éves, és mégsem léptem sehová. Szétfeszít a türelmetlenség, hogy napokon belül valami történni fog végre. Rettegek, hogyne. De izgatott is vagyok. Még nem forr körülöttem az élet, de már fortyog, készen áll rá, hogy akcióba lépjen és elinduljon.

Mostanában valami nagyon hasonlót mondanak a hangok, mint két és fél évvel ezelőtt. Azt mondják, hogy most vagy soha, és csak úgy, mint két és fél évvel ezelőtt, most is úgy látom, hogy inkább most, mint soha.

Valaki megnyomott a lejátszómon egy gombot: sokáig azt hittem, hogy a megállítás volt, de nem, csak a némítás. És most kezemben a távirányító, és készen vagyok rá, hogy visszategyem a hangot az életemre. És mire ez bekövetkezik, lesz egy listám, ami segít továbbmenni olyankor, amikor készülnék megállni és feladni, egy listám, ami segít eldönteni, hogy mi fontos és mi nem fontos, egy listám, ami irányt mutat olyankor, amikor eltévednék.