2012. augusztus hónap bejegyzései

Mindennapos

Közzétéve Szerző:
4

Kedves leendő elsős, ötödikes és kilencedikes iskolások! Ezúton szeretném kifejezni együttérzésemet – nagyon csúnyán kitoltak Veletek. Értem én, ahogy nyilván Ti is értitek, hogy a mindennapos testmozgás koncepciója jó és nemes, helyeselendő elképzelés. De a mindennapos iskolai testnevelés nem más, mint kiszúrás, mégpedig orbitális méretű. Nagyon sajnállak Benneteket.

Nagyon sok minden működik nagyon rosszul az iskolákban – és ez nem politikai állásfoglalás, mielőtt bárki is ilyesmit olvasna bele, mert az iskolákban nagyon régóta működik nagyon sok minden rosszul -, a készségtárgyak környékén mindenképpen. Talán csak nem ismerek elég gyereket, de tény, hogy nem hallottam még olyan óvodásról, amelyik ne szeretett volna énekelni, rajzolni, táncolni, ugrálni, szaladgálni. (Olyanról természetesen hallottam már, aki nem szeret szerepelni, és ezek bármelyikét csak megbízható, ismert és szeretett emberek előtt teszi, de nem ez a lényeg.) Ellenben az iskolások között túlnyomó többségben vannak az olyanok, akik ki nem állhatják a tesit, és a rajzot meg az éneket csak azért nem, mert az pihenős óra.

Elegendő hozzá egy-két év iskolai nevelés, hogy kiöljék a gyerekekből a mozgás és az alkotás örömét. Ennek nyilván sok köze van az ahhoz, hogy a gyerek ahogy egyre értelmesebb lesz, fel tudja mérni, hogy az ő rajza nem egészen olyan, mint a padszomszédjáé, hogy ő nem tud olyan jól énekelni, mint az a másik, és pláne nem tud olyan gyorsan futni és magasra ugrani, mint egy harmadik. De szerintem még ennél is több köze van az osztályzáshoz.

Egyedül abban lehet csak különbséget felfedezni, hogy amíg a testnevelésből hetente öt órát írnak elő, addig nem is tudom, hogy maradt-e még a tantervben művészeti oktatás egyáltalán. Talán heti egy, vagy kétheti egy órában? Értem egyébként ezt a különbségtételt: rajzolás, éneklés, és bármiféle művészet nélkül még lehet – legalábbis testben – egészséges életet élni (a lelki egészség meg általában nem szempont), de rendszeres mozgás nélkül egyenes út vezet az elhízáshoz, érrendszeri betegségekhez, magas vérnyomáshoz, meg az összes többihez, amelyek mindegyike, mint tudjuk, mifelénk népbetegség.

Csakhogy szerintem teljesen elhibázott az egész koncepció.

Egyrészt el se tudom képzelni, honnan szereznek az iskolák annyi tornatermet és öltözőt, meg persze annyi testnevelő tanárt, amennyit ez a döntés megkíván, bár elvileg négy év múlva fog csak minden osztályt érinteni. Hány év alatt képeznek ki egy testnevelő tanárt? Négynél több, vagy kevesebb? Amennyiben igaz a hír, hogy tanárképzés tényleg csak mesterszakon történik, akkor bizony több lesz az négy évnél.

(Egyébiránt, ha jól értelmezem, a gépírás azért nem került be a tantervbe, bármilyen hasznos készség legyen is, mert megengedhetetlen, hogy a gyerekek ne tanuljanak meg kézzel írni – bár fogalmam se volt róla, hogy ez a kettő kölcsönösen kizárná egymást – , és mert nincs hozzá megfelelő mennyiségű képzett tanár. Még szerencse, hogy a testnevelést illetően ez az akadály nem merült fel.)

Másrészt a szülőkre is további terheket ró ez az egész. Nem tartom elképzelhetőnek, hogy egy gyerek heti öt nap ugyanazt a tornaruhát izzadja össze – ehhez legalább kettő, de inkább három készlet kell. Egy elsős kislány mindjárt három tornadresszel indulhat neki a tanévkezdésnek, végső soron jelentéktelen beruházási tétel ez az évnek ebben a szakában. (Egyébként mire jó az a tornadressz? Szerintem az ég világon minden kislány utálja. Ott az állandó kínlódás, hogy kilóg-e alóla a bugyi vagy sem, cikiznek miatta a fiúk, amúgy is idétlenül néz ki, és az ember lánya csak húzgálja folyamatosan és sír tornanadrág után.)

Harmadrészt pedig, egészen egyszerűen az iskolai testnevelésórák borzalmasak. Kilenc év alatt legalább öt tornatanárom volt, és mindegyikük borzalmas órákat tartott, ami talán nem reprezentatív minta, de akkor is gyanús. (Annyira borzalmasakat, hogy kilencedik után egyszerűen bojkottáltam az egészet, és nem jártam be.) Megtehetném, hogy általánosítok, de nincs sok teteje. Elmesélem inkább, hogy én hogyan éltem meg a testnevelést a közoktatásban, és mindazoknak, akik rendelkeznek némi fantáziával, könnyedén sikerülni fog párhuzamot vonni a saját élményeikkel, vagy nagyjából bárki máséval.

Szeretném leszögezni, hogy nem arról van szó, hogy lusta disznó lennék, vagy lettem volna. Óvodás koromban, mint mindenki más, én is imádtam szaladgálni, mászókázni, fejjel lefelé lógni, hintázni, fára mászni, meg az összes többit. Rengeteget hisztiztem ajtókeretre szerelhető hinta – rúd – gyűrűért, amilyen az unokatesóimnak volt, de soha nem kaptam. Jártam óvodás tornára, és bár fogalmam sincs, hogy mit csináltunk ott, azt tudom, hogy élveztem. És az iskola után is eljártam egy darabig zenés gimnasztika nevű órára, sőt, egy pár hónapig aerobikra is, mielőtt közbeszólt volna a munkabeosztásom. Mostanában is tekerem hetente négy-öt reggel a szobabiciklit. Rengeteget gyalogolok, és  szeretek kirándulni is.

Szóval akár lehetett volna jó is a testnevelés. És lehet, hogy az első években jó is volt, azt nem tudom, mert arra csak haloványan emlékszem. Arra viszont már nagyon is élesen, hogy felsőre már nagyon unalmas és kiábrándító lett. Futunk, csinálunk valami unalmasat és kényelmetlent, aztán a végén jutalomból játszhatunk valami labdázós vacakot, többnyire partizánt. Utálok futni, mindig is utáltam. Felhívnám a figyelmet, hogy szaladgálni egészen más dolog, mint futni: az ember azért szaladgál, hogy hamar odaérjen, ahol valamit akar csinálni. A futás ellenben az a fura dolog, hogy az ember rohangál körbe-körbe, és közben kiköpi a tüdejét, és hallgatja, hogy szidják, mert rosszul csinálja, de sose mutatják meg vagy magyarázzák el, hogy hogyan kellene jól.

Nagyon utáltam továbbá a labdajátékok valamennyi formáját. Talán a foci volt a legrosszabb, olyan hülye érzés volt, hogy úgy kell tenni, mintha nem lenne kezem, nem láttam át, hogy mi történik, ráadásul állandóan jöttek szembe a többiek, meg ilyenek, és ha véletlenül kaptam is labdát, mindig azonnal elvették tőlem, nem mintha tudtam volna, hogy mihez is kezdjek vele. De minden egyes játék egyformán rossz volt abból a szempontból, hogy mindig végig kellett szenvedni a csapatválasztást. Először elkel az az öt-hat ember, aki ér is valamit, aztán van a középmezőny, akiknek nem kell még aggódniuk, hogy ők maradnak utolsónak, és utána az alja, akinek kell. Tudom, hogy meghökkentő újdonság lesz ez mindenki számára, de borzasztó megalázó dolog mindig az utolsó három között lenni, és tudni, hogy teljesen értéktelen vagy, és emiatt utálnak is – és nemcsak a tornateremben, hanem mindenhol máshol is, mert az ilyen rangsorképző rítusok nem helyhez kötöttek.

Volt ezernyi dolog, amit szerettem csinálni, és amiben nem voltam teljesen reménytelenül pocsék. Tudtam ugrókötelezni. Remekül bántam a bordásfallal. A talajtorna és a svédszekrény is a barátaim voltak. Gimiben egyetlen alkalommal hozták be a felemás korlátot, de akkor az is tetszett. De ezek valahogy nem számítottak, mert évente két hetet se töltöttünk velük, és mindenki láthatta, hogy ezek egyike sem fontos, csak a futás és a labdázás, ami minden órán van. (Azt egyébként nem tudom, mennyi hasznos mozgás van abban, hogy egész órán sorban állunk, amíg mindenki egyetlenegyszer ugrik egyet a homokozóba, vagy egyetlenegy sorozatot dob a kislabdákkal.)

Aztán amikor sportnap volt, akkor (és csak akkor) kihozták a tornaszertárból a soha nem használt tollas- és pingpong-ütőket, meg olyankor be lehetett vinni a görkorcsolyát, és korizni a főiskola focipályáján, de ilyesmiről órán aztán szó se lehetett. Az kéne még csak! Ki foglalkozna akkor a medicinlabda emelgetésével, a kislabdák elhajigálásával meg a fekvőtámaszokkal és felülésekkel?

Itt ragadom meg az alkalmat, hogy megemlékezzek azokról a tanárokról, akik azzal kezdték az órát, hogy mindenki tegye le a szemüvegét. Vicces ötlet. És mit gondolnak, majd tapintás után kitalálom, hol vannak a falak, és elképzelem, hogy milyen gyakorlatot mutattak éppen be? Hasonlóképp volt ez abban az egy félévben második osztályban, amikor kéthetente jártunk úszni. (Ami így első számolásra megközelítőleg öt alkalom lehetett.) Szemüvegben nem lehet úszni, mondták akkor a tanárok, szerintem meg vakon nem lehet úszni, mondtam én, és mindig sírás lett a vége. Azt is megértem, hogy vízből kitartott fejjel úszni nem olyan egészséges a nyaknak, de mibe került volna az osztály három szemüveges gyerekét megtanítani háton úszni? (És egyébként láttam az Olimpián, hogy öttusában érmet nyerni is lehet szemüvegben, szóval nehogy már egy általános iskolai tornaórát ne lehetne így végigcsinálni.)

És mibe kerülne egyébként a gyerekek teljesítményét saját magához mérni, és nem egymáshoz vagy valami elképzelt sztenderdhez (és ha már muszáj osztályozni, akkor inkább az alapján)? Ha egyszerűen bevezetjük, hogy a tornazsákban is legyen egy füzet, amibe fel lehet jegyezni, hogy melyik nap miből hogyan teljesített a gyermek, és a következő órán megpróbálhatja azt felülmúlni? Az is nagy öröm ám – jobbnak lenni ma, mint amilyen tegnap voltam! Nem azért biciklizek reggelenként a tévé előtt, mint a megveszekedett, mert el akarom érni a korosztályomra vonatkozó átlagot, hanem azért, mert mikor befejezem, felvezetem a grafikonomra, és láthatom, hogy mennyivel voltam gyorsabb vagy hatékonyabb, mint legutóbb. Úszni sem azért készülök eljárni amint lesz diákigazolványom, hogy bármiféle szabványnak megfeleljek, hanem azért, mert valamelyik nyáron szeretném átúszni a Balatont, és nem vagyok annyira naiv, hogy azt higgyem, menni fog felkészülés nélkül is.

És mibe kerülne azt mondani, ahelyett hogy “jobbra át, balra kanyarodással futás indul”, azt mondani, hogy “gyerekek, bemelegítés: aki akar, induljon el futni, a többiek közben ugrókötelezzenek”? És mondjuk az a formabontó ötlet milyen lenne, hogyha futás közben lehetne zenét hallgatni? Nekem ez se csinálna kedvet hozzá, de biztos vagyok benne, hogy lenne, akinek igen.

De nyilván buta ötlet volna arra szoktatni az iskolásokat, hogy mozogni, sportolni szórakoztató és nem szükségképpen megalázó, félelmetes és fájdalmas. Érdekes módon gimiben működött, hogy a fiúk minden tesiórán fociztak, csak a lányoknak kellett a sok érdektelen hülyeséget csinálni. És D.B.-éknél is úgy működött, hogy aki bejárt a nulladik órákban is, (ők is fociztak és néha pingpongoztak), az automatikusan megkapta az ötöst, és kész. (Hiszen csöppet sem volt kellemetlen élmény, amikor a kitűnő bizonyítványomat elrondította egy közepes tornából.)

És ha már itt van az a heti öt testnevelésóra a szerencsétlen elsősöknek, ötödikeseknek és kilencedikeseknek, akkor mibe kerülne nem minden nap ugyanazt a sablonra épülő órát tartani meg nekik? Mi lenne, ha néha elvinnék őket úszni? Télen korcsolyázni, ősszel és tavasszal kirándulni? Teniszezni? És nem kényszeríteni mindenkire mindig ugyanazt?

És pontosan itt van a baj, hogy ez mind kerülne valamibe: egészen pontosan kicsi gondolkodásba, kicsi erőfeszítésbe, kicsi jóindulatba, kicsi odafigyelésbe. Felismerni azt, hogy nem minden gyerek – nem minden ember – egyforma, más adottságaik és más érdeklődésük van, más az alkatuk, a habitusuk, és nem ugyanabban lelik örömüket. Ahogy az angol nagyon érzékletesen mondja, nem jó mindenkire ugyanaz a méret. Szerintem pont erre a belátásra lenne szükség ahhoz, hogy a mindennapos testnevelés ne legyen kontraproduktív, azaz ne utáltassa meg az emberekkel a sportolást még jobban, mint a heti két-három óra tette.

És ez lesz az, ami nem fog megtörténni. És ez az, amiért nagyon sajnálom az eljövendő elsősöket, ötödikeseket és kilencedikeseket. Mert nagyon alaposan kitoltak velük.

Rendszerint

Közzétéve Szerző:
Válasz

A jó beszélgetéseknek egyik biztos jele, hogyha egy bizonyos mondat előfordul benne. Ha nagyon jó beszélgetésről van szó, akkor többször is megismétlődik. Bár a szórendje nem kötött, de ez a bizonyos mondat többnyire nagyon hasonlít arra, hogy “nem baj, majd elmegyek a következővel, mondd csak.”

A Bölcsek Köve

Közzétéve Szerző:
8

Eredendően csak azt terveztem, hogy újraolvasom az egész sorozatot. Volt, hogy csak eldöntöttem, volt, hogy megígértem magamnak, volt, hogy megvesztegettem magam vele. De leginkább csak újra akartam olvasni a komplett Harry Pottert, mert sok-sok éve nem tettem már, és – bár ezt akkor még nem tudtam – kezdtem alaposan el is felejteni. Ó, nem a történetet, a főbb csomópontok megvannak a fejemben, és talán meg is maradnak most már örökre. Másféle dolgok voltak azok, amikről elfeledkeztem, és amikre ha emlékszem, talán kevésbé habozok.

Ugyanis mégsem kezdtem neki, még akkor sem, amikor már meg kellett volna tartani az ígéreteimet. Hogy miért? Mert féltem, hogy mi lesz velem akkor, hogyha már nem tetszik, hogyha elmúlt, hogyha kinőttem, és hogyha most egyszer és mindenkorra megölöm az agyamban a Harry Potter központot, és értelmét veszti az a hét és fél év az életemből, amikor olyan őrülten fontos volt, és esetleg kénytelen leszek rádöbbenni, hogy az a valami, ami akkor az egész világgal összekapcsolt, igazából… humbug.

Egyedüli állandó csak egy volt: a tervben soha nem szerepelt, hogy blogot fogok írni az újraolvasásról, sem menet közben, sem akkor, hogyha vége az egésznek.

Most valahogy mégis úgy alakult, hogy kedvem lett hozzá. Az olvasáshoz és az íráshoz is. Talán azért, mert szeptember végén jön az új Rowling regény. Talán másért. Talán azért, mert próbálom újra felfedezni az örömöt, amit az olvasás jelentett nekem. Talán azért, mert visszavágyom Potterlandbe.

Végeredményben nem lesz ez se mélyreható elemzés, se ismertető. Csupán olvasónapló, véletlenszerű gondolatok, és olyasmi, ami közben eszembe jut. Nyilvánvalóan lesznek spoilerek nemcsak az aktuális kötetre, hanem a teljes sorozatra vonatkozólag is. És könnyen lehet, hogy össze-vissza fogom keverni a magyar és az angol neveket. És még az is lehet, hogy az első könyv után már nem is akarok majd írni a többiről.

Harry Potter and the Philosopher's Stone

A Harryvel közös történetünk 1999 karácsonyára nyúlik vissza, amikor megkaptam ajándékba az első könyvet, ami akkoriban jelent meg magyarul, és ami akkoriban a legkevésbé sem érdekelt. Láttam a hirdetéseket, tudtam, hogy sorozat lesz, varázslós meg ilyesmi, és ez egyáltalán nem az én világom, szóval kösz, de nem kösz. Aztán csak megkaptam ajándékba, és mert udvarias és jól nevelt gyerek voltam (annyira azért nem), nekiláttam olvasni, ott, a karácsonyfa alatt fekve, a tarka izzók fényénél. És véletlenül nem sikerült abbahagynom. Ó, néha megálltam, például amikor kimentem a konyhába megtölteni a tányéromat mézeskaláccsal. Vagy amikor már kényelmetlen volt a szőnyegen, és kimentem a konyhaasztalhoz, ahol mégiscsak közelebb voltak a mézeskalácsos dobozok. Aztán valamikor le is feküdtem, és ágyban olvastam tovább, egészen hajnalig. Az utolsó oldalig. Aztán aludtam. És mikor reggel fölébredtem, elkezdtem újra az elejéről, és elolvastam újra. És megint újra. És a téli szünetből hátralevő nagyjából tíz napban folyamatosan újra.

Fontosnak tartom leszögezni, hogy előtte is olvastam, mégpedig rengeteget. De volt valami abban a rút zöld könyvben, ami nagyon mélyen megragadott, és különleges volt és csodálatos, és olyasmi, ami semmi máshoz hasonlított, amivel valaha is találkoztam korábban – és soha nem tudtam megmondani, mi is ez a valami.

Nos, a teljesség igénye nélkül álljon itt egy lista azon dolgokról, amikre most az újraolvasás közben csodálkoztam rá, és amiket már többé-kevésbé elfelejtettem, és amik adott esetben fantasztikusak is:

1. Ez a könyv irtózatosan vicces, mégpedig úgy vicces, ahogy én szeretem a vicceset. Nem erőlködős, nem minden mondatba belezsúfol egy poént vicces, hanem sziporkázóan szellemes. Vagy valami ilyesmi. Nem emlékeztem rá, hogy ilyen jókat nevetgéltem volna rajta régebben, talán azért, mert túlságosan is lefoglalt a történet ahhoz, hogy észrevegyem. De nagyon vicces.

2. Harry abszolút vagány kiskölyök! Kis nyeszlett, nyomorult tökmagnak emlékeztem rá, és egyáltalán nem az. Olyan bátran szájal vissza Dursleyéknek, hogy öröm olvasni. Tetszik nekem, nagyon jó szövege van. És sokáig nem értettem ezt az egész Gryffindoros bátorságos témát sem, na de ha az éjszaka közepén betöri az ajtót egy csapzott óriás, össze-vissza beszél, és utána azt mondja, hogy menjél vele… hát, ahhoz kell némi bátorság, sőt, vakmerőség, hogy engedelmeskedjél neki.

3. Nagyon okosan van megírva az egész regény. Kapásból az első fejezet, amelyik Vernon Dursleyt követi, annyira érzékletes, hogy kénytelen vagyok szimpatizálni vele, és átérezni a rettegését, hogy mi lesz akkor, hogyha a fura rokonok véletlenül felbukkannának a küszöbön. A fura rokonok minél messzebb vannak, annál jobbak, ezt bárki beláthatja.

4. Kifejezetten tetszik, ahogy épít arra, hogy az ember nem csak egyszer olvassa el se azt a bizonyos könyvet, se a sorozatot. Számít az újraolvasókra. Nyilván vannak azok az apróságok, amik azért már feltűntek korábban is, például hogy Sirius Black adta kölcsön Hagridnak a motorkerékpárt, vagy hogy Hagridot eltanácsolták az iskolából, vagy hogy Cornelius Fudge egy idióta. De vannak másik dolgok, amik csak most tűntek fel először. Például amikor ülnek a vonaton, és Fred és George bejelentik, hogy elmennek megnézni Lee Jordan óriás tarantuláját, Ron csak motyog valamit maga elé – és itt eddig mindig tudomásul vettem, hogy Ron zavarban van, és egyáltalán, szeretné, ha békén hagynák végre. De nem erről van szó, hanem arról, hogy Ron ki nem állhatja a pókokat! És a karácsonyi fejezetben? Amikor az ikrek meghógolyózzák Voldemortot? Ott le kellett tennem a könyvet, és szélesen vigyorognom, és az egekig magasztalni Rowlingot, amiért ilyen poénokat el mer sütni. Persze, a Weasley ikrek most éppen azért kerültek büntetésbe, mert megbűvöltek néhány hógolyót, hogy hátulról sorozza meg Quirrell professzor turbánját. Milyen elegánsan feltűnésmentes húzás!

5. Neville sem tévedésből került a bátrak közé a Gryffindorba: hát nem nekiment egymaga annak a két monstrumnak, Crabbe-nek és Goyle-nak? Imádom azt a gyereket, és erről az epizódról mégis megfeledkeztem. Arra emlékeztem, hogy megpróbálja megállítani azt a három idiótát, amikor elindulnak Bölcsek Kövére vadászni (amit ha békén hagynának, akkor soha nem lenne semmi gond, mert Quirrellmort egyedül nem tudná kiszedni a tükörből), de erre nem. Neville is kemény gyerek, bizony.

6. Snape tényleg iszonyú tetű. Talán a sok kevésbé remek fanfiction tehet róla, hogy erről elfeledkeztem. Kicsinyes, rosszindulatú, hirtelen haragú, igazságtalan, indulatos. Tényleg semmi jót nem lehet elmondani róla. Remekül van ő is megrajzolva, na. Egyáltalán nem csoda, hogy a gyerekek gyárilag is rá gyanakszanak, mint gonoszra. Hiszen ez egy mesekönyv, nem? A gyerekek rájönnek, hogy ki a gonosz, és leleplezik, megállítják, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak, nem igaz?

7. És ez igazán egyedi, vagy legalábbis egyedi volt a kilencvenes évek végén: a gyerekek rosszul fejtik meg a rejtélyt, rossz emberre gyanakszanak, és butaságot csinálnak. Ezen tudom, hogy nagyon meg voltam lepődve már elsőre is, mert olvastam már korábban klasszikus krimit, és ott tudtam, hogy törni kell a fejem, hogy mi a titkos megoldás, de egy gyerekregénynél minek törném a fejem ilyesmin? Ez komoly újdonság volt, jeleket hagyni el a könyvben, olyan jeleket, amik akár csak öt-hat évvel, három-négy könyvvel később nyernek csak értelmet. Zseniális.

8. Hagrid nagyon jól nyomja a non-verbális mágiát. Nyilván rá van szorulva, hiszen elvileg nem szabad varázsolni, és bőven volt ideje jól megtanulni (vagy csak nagyon halkan suttog), de ezt azért alapvetően nem  néztem volna ki belőle. Nem egészen az az alkat, aki képes befogni a száját :)

9. Van itt valami, amit nem értek. Amikor beállnak a sakkpályára, Ron mi a csodáért nem választja a királyt? A királyt nem ütik le, vagy ha mégis, akkor úgyis mindegy, mert veszett a játszma. De ha nem magát, akkor legalább valamelyik másikat beállíthatta volna oda, nem? És közben én nem tudok sakkozni, Ron meg igen.

10. Az egész akadálypálya, ami a Bölcsek Kövéhez vezet, úgy van felépítve, hogy át lehessen jutni rajta. Azt hinné az ember, hogy amikor valami ennyire veszélyes, és ennyire meg kell védelmezni, akkor a terv az, hogy ne lehessen hozzájutni. Ehhez képest a szárnyas kulcsoknál több seprű is ki van helyezve, pedig ha nem lennének seprűk, akkor sokkal nagyobb biztonságban lenne az a hülye kő. És a bájitalok, amik átvisznek a tűzön? Azok újratermelődnek? Vagy Quirrell szándékosan hagyott egy kortyot arra az esetre, ha valaki utána jönne? Dumbledore elég pontosan tudja, legalábbis ebben a könyvben tudja, hogy mit művelnek ezek hárman. És hagyja. Miért hagyja? Hosszú távon terve volt, hogy a Követ megsemmisítsék, és Flamel barátja elpatkoljon? Az a Flamel, aki már 600 évig elég ügyesen meg tudta őrizni a Követ. Népszerű elmélet, hogy oda akarta csalni Voldit az iskolába, de ugyan miért? Nyilván belátja, hogy elkerülhetetlen, hogy Voldi előbb-utóbb visszatérjen, és akkor már inkább legyünk túl rajta hamar? Szóval ez nekem fura.

11. És azt a tendenciát figyelitek, hogy az első könyvben hárman indultak a gonosz ellen, a másodikban és a harmadikban már csak ketten-ketten, és a negyedikre Harry annyira felnőtt, hogy egyedül néz szembe mindennel. És az ötödikben? Az ötödikben meg már van annyira felnőtt, hogy megtanulta, nem tud egyedül elérni mindent, és ezért magával visz egy egész nagy csapatot. Ezt se vettem eddig észre…

Nos, nagyjából így. Az olvasás befejeztével elkövettem azt a hibát, hogy megnéztem a filmet. (Kár volt.) Látványosnak látványos éppen, de nem tudom, hogy ez volt-e annyira fontos, hogy maga a film ennyire üres legyen. Egyedül annyit tudok mondani védelmére, hogy a három gyerek nagyon kicsi, és nagyon cuki. És filmen sokkal inkább érzékelem, hogy mennyire kicsi is egy tíz-tizenegy éves kölyök. (Nagyon.) De ez a film, hát, ez bizony kár volt.

Előbb-utóbb majd jelentkezem a második könyvvel.

(A második film megnézésére még mindig nem tudtam rászánni magam, – a harmadikról nem is beszélve, bár az egészen jónak rémlik a mezőnyben – pedig már vagy egy hónapja befejeztem az olvasását. Az egyébként jelenleg, mint oldalt a mellékelt ábrán is látható, a Goblet of Fire elejénél akadt meg. Már éppen elkezdődött volna a kviddics világkupa döntője, amikor rádöbbentem, hogy ez az egész, ami most jön, a halálfalókkal, Viktor Krummal, bállal és tusával és láthatatlan gonosz emberekkel, nem igazán hoz lázba. De azért majd folytatom. A negyedik és ötödik könyv soha nem volt igazán kedves nekem.)