Vannak napok, amikor semmihez sincs kedvem. Vagy erőm.

Vannak napok, amikor úgy érzem, ha akarnék se tudnék kimozdulni a szobámból, pláne nem a lakásból. Persze amúgy sem akarok.

Vannak napok, amikor azt gondolom, hogy mi sem lenne jobb, mintha soha nem látnék többet embert, és nem hallanék emberi szót.

Vannak napok, amikor minden idegesít, mindentől türelmetlen leszek, holott nem is történik semmi.

Vannak napok, amikor a puszta gondolat is undorít, hogy egyek vagy igyak, vagy bármi olyasmit csináljak, amit általában az emberek a létfenntartás végett szoktak.

Vannak napok, amikor csak azt kérdezgetem magamtól, hogy mégis, mit gondoltam, és hogy juthatott eszembe.

Vannak napok, amikor csak döbbenten figyelem magam.

Mindenféle napok vannak. Ilyen napok, meg olyan napok, meg amolyan napok. Vannak olyan napok, amelyek nem elég, hogy ilyenek, ráadásul még olyanok, sőt, még amolyanok is. Vannak olyan időszakok, amikor egymást érik az ilyenek és az olyanok meg az amolyanok.

Vannak napok, amikor azt gondolom, hogy ehhez az egészhez annyira, de annyira nincs kedvem, és hogy nem kaphatnék-e inkább egy másik életet, ami még nincs annyira elcseszve, mint az enyém.

Pedig az enyémmel se lenne semmi baj, hogyha használnám valamire. Mondjuk élném, vagy valami.