Igazából ezzel kellett volna talán kezdenem – de túl fontosnak tűnt, vagy talán túl magától értetődőnek, talán csak túl nehezen mérhetőnek. Talán teljesíthetetlennek? Nem tudom. De cél, sőt, nemcsak cél, hanem terv is. És az ilyesminek nem árt, hogyha írásba van fektetve. Szóval:
Alzheimer- és vastagbélrák-megelőzés, hatékony diéta, narancsbőr-eltávolítás, fogbeültetés és mellnagyobbítás jutányos áron. Mégis, minek néz engem a facebook?
Rövidke történet következik, hogy emellett legalább tanulságos-e, azt bizony nem tudom.
Elmentem a boltba venni kenyeret meg narancslevet meg csokoládét, és egy nagyon árulkodó párbeszédnek voltam fültanúja potom negyvenedmagammal egyetemben, mert nem volt éppen visszafogott a szóváltás hangereje. Nem tudom pontosan, hogy mi történt, mert az elejét csak hallottam, és nem láttam.
Az biztos, hogy a szereposztás a következőképpen festett:
A civil ruhás férfi sejtésem szerint elkezdett kirángatni egy cipót a kocsi aljából, de ebben nem lehetek biztos. Azt sem tudhatom pontosan, hogy erre mit válaszolt az egyenruhás hölgy, mert ő nem volt hangos.
– Maga csak ne legyen velem agresszív! – üvöltött a férfi. – Maga ne agresszívoskodjon velem! – Itt kis szünet következett. – Maga csak itt dolgozik, maga senki!
Az egy dolog, hogy az egész jelenetben mindösszesen egyvalaki volt agresszív, és az nem a bolt alkalmazottja volt. Az egy teljesen másik dolog, hogy a férfi kísérője egyetlen szóval sem próbálta lecsillapítani az üvöltő embert. Az pedig a harmadik, hogy senkinek sem – ahogy természetesen nekem sem – volt mersze szóvá tenni, hogy senki sem “senki”.
De nagyon dühös lettem. Dühös lettem a nyomorult éhbérért robotoló dolgozóért, és mindazokért a volt kollégáimért, akik még mindig ezt tűrik el minden áldott nap, és dühös lettem kicsit magamért is, mert…
Mert aki szolgáltatásban dolgozik, és kénytelen minden nap emberekkel foglalkozni (kiszolgálni őket), és emellett nincs semmiféle erőfölényben (mint például egy hivatalban, iskolában, rendőrségen), az minden áldott nap azt tűri el, hogy senkinek titulálják, még akkor is, ha sokszor nem mondják ki ennyire konkrétan.
Az a humanoid entitás a pénztárgép mögött? A pult mögött? A szék mellett? A polcok között? Automata. Mi más?
És mélységesen felháborít, amikor valaki szóvá meri tenni nekem, hogy nem akarok többet szolgáltatásban vagy éppen kereskedelemben dolgozni. Soha. Nem szeretném, ha valaha is újra ki kellene állnom, hogy keresztülnéznek és -tipornak rajtam: és nem csak a véges sok számú kolléga és főnök és vezető, hanem ezrével minden nap. Nem szeretném, ha valaha is újra ki kellene állnom azt az agressziót és lekezelést, ami az ilyen munkakörökben mindennapos. És ha olyasvalaki, aki ezt egyetlen napig nem próbálta meg, vagy legjobb esetben esetleg eltöltött két-három napot diákként egy üzletben lesajnáló megjegyzést tesz arra, akinek ettől betelt a hócipője, az szégyellje össze magát, de alaposan.
Ha csak odáig el tudna jutni a társadalom, hogy aki kihozza a kenyeret a pékműhelyből, az nem senki, nem automata, hanem egy valódi emberi lény, hogy ha valakivel véletlenül barátságtalan egy eladó, akkor eszébe jutna hogy a saját munkájában ő is elkövetett már kisebb-nagyobb hibákat, máris jobb hely lenne a világ.
De addig is, akinek van annyi agya a fejében, az legalább jusson el odáig, hogy felismeri: azok a szörnyűséges, nagyrészt műanyag céges egyenruhákba bújtatott emberek hétköznapi hősök, akik a hét minden napján, a nap csaknem minden órájában – hiszen alkalmazkodniuk kell mindenki más munkaidejéhez, nemdebár? – elviselik az agresszív és ostoba embereket.
És aki még nem töltött el 11 órát a pénztárgép mögött, és nem készített el közben 600 nyugtát, vagy nem dolgozott telefonos ügyfélszolgálaton, az ne merészeljen ellentmondani. Vagy próbálja ki maga mondjuk egy-két hónapra. (Akik meg már kipróbálták, úgyis tudják.)
Az emberek borzasztóak. Komolyan. Nem azért, mert mizantróp vagyok, vagy antiszociális. Semmi bajom nem volt az emberekkel, mielőtt éveket dolgoztam volna egy plázában. Egyszerűen az emberek nagy tömegben borzasztóak. Zajosak. Mindent akarnak és mindent azonnal. Ingerlékenyek. Fensőbbségesek és lekezelők. Borzasztóak.
És nem kell rohanni megmagyarázni, hogy nem mindenki ilyen, ezt én is tudom. Ez elég nagy szerencse, mert különben a szolgáltatási szektor kollektív öngyilkosságot követett volna el, a többiek pedig mindannyian elpusztultak volna vagy éhen, vagy egy piszkos telefonkagylótól indult vírusfertőzés következtében.
Szóval nem, nem minden ember borzalmas, ezt még én is tudom. De az az ember, akinek valami problémája van, és az az ember, aki valamit akar, az már sokkal valószínűbb, hogy az, és vannak olyanok is, akik problémától függetlenül is azok. És a sok ember – nos, sok ember mindig elviselhetetlen.
Szóval köszönöm, de nem kívánok többet se szolgáltatásban, se kereskedelemben dolgozni. Még könyvesboltban sem, köszönöm szépen, abból is elég volt. Sokkal jobban szeretem a könyveket az embereknél. Már csak azért is, mert egy könyv, még egy rossz könyv sem mondja nekem azt, hogy senki vagyok.
Van itt valami, amit feltétlenül és sürgősen, még a mai napon meg kell, hogy tárgyaljak a nagyérdeművel. Némiképp talán magától értetődő, némiképp viszont talán nem kevéssé ostobának vagy egyenesen elvakultnak tűnő koncepcióról van szó. Meg persze más dolgokról is.
Például egy hölgyről.
És egy könyvről is.
Egy könyvről, amit ez a bizonyos hölgy írt.
Egy könyvről, ami holnap fog megjelenni, és amire, ha a szállítmányozóvállalatok is úgy gondolják, már jövő hét elején, ha nem úgy gondolják, akkor az azután következő hét elején én is rátehetem a mancsomat.
Egy könyvről, amit ha megkaparintok, minden mást félre fogok dobni, lett légyen az bármennyire is érdekes, fontos, releváns vagy sürgős.
Hogy mi az a bizonyos könyv? Ugyan kérem, ne legyünk értetlenek. Természetesen az alábbi.
És a helyzet vele a következő: nem tudom pontosan, hogy miről fog szólni. Nem ismerem a csavarjait, nem ismerem a szereplőit, nem ismerem a történet kimenetelét. Nem tudok mást, mint azt, hogy ez a bizonyos hölgy már több alkalommal írt olyasmit, ami lenyűgözött – és nem is kicsit. Ez a hölgy és az ő munkássága hatalmas befolyással volt az életem eddigi alakulására is, ismeretségeket, tudást, kalandokat és számtalan mást köszönhetek neki.
Ezért viseltetek iránta és az új könyve iránt is feltétlen bizalommal. Ezért rendeltem meg már hónapokkal ezelőtt, ezért jegyeztem fel a naptáramba a megjelenés napját, és rajzoltam körbe olyan rózsaszín szívecskékkel, mint Hermione Lockhart óráit. Teljesen mindegy, hogy végeredményben milyen lesz ez a regény, mert már most is szeretem, és olvasás után is szeretni fogom – minőségétől függetlenül.
Természetesen remélem, hogy jó. De ha nem jó, akkor sem történt semmi baj, az is benne van a pakliban. A szeretés ténye nem minden esetben és szükségképpen függvénye a tetszésnek. A szeretet csupán döntés, a rajongás és a lojalitás okozta bizalom közvetlen folyománya.
És ezt nagyon fontos volt még ma tisztáznom, még mielőtt holnap mindenki erről és más kapcsolódó dolgokról kezdene beszélni. Mert holnaptól, azt gondolom, hogy egymást fogják érni a cikkek és blogbejegyzések, amelyek nem győzik majd darabokra cincálni ez a szegény regényt, amelyek majd össze-vissza hasonlítgatják a Harry Potterrel, amelyekben hemzsegnek majd a rosszízű megjegyzések, amik egy része arra vonatkozik, hogy Rowling végre felnőtt a varázslógyerekekkel együtt, a másik pedig arra, hogy pont ellenkezőleg, nem sikerült felnőnie. És mindez számomra nem számít.
Csak az számít, hogy holnap megjelenik egy könyv, amiről a semminél alig tudok többet, és amit már most teljes szívemből szeretek.
Bármennyire nehéz is felfogni, vannak olyan helyek, ahol a kétlábúnak elsőbbsége van a négykerekűvel szemben. Például a zebra egy ilyen hely.