53 398
Válasz
2012. november hónap bejegyzései
Kilel a frász
Fölébredek, kiesek az ágyból, ránézek az órára, fél kilencet mutat. Pánikba esem, azt hiszem, hogy tegnap van, azt hiszem, hogy elkésem, eszembe jut, hogy közel se tanultam annyit, amennyit kellett volna, és most még arra a kevésre sem emlékszem, és már rég úton kellene lennem, mit kell egyáltalán magammal vinnem ma, és egész nap érezni fogom, ha nem tudom reggel meginni a teámat, és amúgy se fogok már odaérni kezdésre, és mi lesz így, te jó ég.
Aztán rájövök, alig néhány kétségbeesett másodperc után, hogy ma van, a tegnap tegnap volt, elmúlt, és már emlékszem is, és eszembe jut, hogy már nem is értem, mi volt tegnap a bajom, mert ugyan, mi van akkor, ha. Eszembe jut, hogy emlékeztettek: a 85% nem megalázóan alacsony eredmény egy összecsapott feladatra. Eszembe jut, hogy mennyire értelmetlennek tűnik ma már olyasmin rágódni, hogy vajon ha nem négy napot, hanem egy hetet készülök, mi történt volna, és hogy ha nem lesz öt egészes átlagom, amit tulajdonképpen egy percig sem gondoltam komolyan, csak egy kicsit mégis lehetségesnek tűnt, akkor sem dől össze a világ.
Aztán harmadjára eszembe jut, hogy alig néhány perccel ezelőtt teljes bizonyossággal hittem, hogy tegnap van, amitől, minden más iskolai és dolgozói és egyéb kötelezettségtől teljesen függetlenül újra csak megrémülök.
Nyah.
Lehet, hogy többet kéne aludnom.
Plupp
A fényképekkel az a baj, hogy túl sokat látok belőlük, és valamiképp már nem vagyok rájuk érzékeny. Csupán szépnek (vagy adott esetben csúnyának) látom őket, és ennyi. De az elidegenedett tekintetnek a képen csupán modell látható és beállított jelenet, azok nem igazi emberek, nem igazi életek, nem igazi helyek, és pláne nem igazi pillanatok.
Csak csúnya, ronda, hazudós képek. Amiknek már a puszta léte is arroganciát feltételez, azt a gesztust, hogy ezt, ami történt meg akarom mutatni másnak, meg akarom osztani a világgal, de úgy, hogy közben a fotón látszódjék, hogy ez milyen különleges, bensőséges, saját pillanat volt.
De a túl sok kép miatt már nem hiszek az őszinte képeknek sem, már persze föltéve, hogy egyáltalán vannak olyanok.
Mindenki csak pixel.
Érdekes
Minden egyes nap több tüzes hangú üzenet, bánatos tekintetű kutyusokat ábrázoló szívszorító fénykép és felelősségvállalásra ösztökélő utasítás érkezik el hozzám néha e-mailben, néha facebookon. Mindegyik arról szól, hogy fogadjak örökbe állatokat, szegény, szegény állatok ott sínylődnek a menhelyen, éheznek, fáznak, boldogtalanok, magányosak, és csak arra vágynak, hogy valaki megszánja őket, otthont biztosítson a számukra és szeresse őket.
És ez mind szép és jó, tényleg. De azt nem értem, hogy miért nem jönnek ugyanilyen, vagy még nagyobb gyakorisággal a felhívások a számtalan nevelőintézetben cseperedő gyerekről, akik ugyancsak otthonra, szeretetre és elfogadásra várnak.
Arról beszélünk, hogy mindenki ivartalaníttassa az állatait, hogy ne szülessen szükségtelen szaporulat, amikor pedig a menhelyek már nem győznek befogadni több gazdátlan kóbor állatot.
Arról nem beszélünk, hogy talán nem kellene mindenkinek ész nélkül szaporodnia és új gyerekeket készítenie, amikor a nevelőintézetekben ezerszámra várnak családra már kész, létező gyerekek.
A humánus állattartásra milliónyi szabály vonatkozik: mekkora területen, milyen körülmények között tarthat valaki kutyát, macskát, dzsungáriai törpehörcsögöt, aranyhalat. De gyereket – vagy éppen saját magát – nyugodtan tarthatja mindenki ahol csak akarja vagy tudja. Erre nincs szabályozás: a gyereket nyugodtan lehet olyan kis alapterületű lakásban tartani, ahol kutyát már nem volna szabad.
Rendszerint imádjuk antropomorfizálni az állatokat. Akkor a két felvetés egyenértékű kellene, hogy legyen, nem igaz? És érdekes módon mégis az állatokkal bánunk jobban.
“Könyvek, amik sokat jelentenek”
T. állt elő hónapokkal ezelőtt néhány érdekes kérdéssel arról, hogy mik azok a könyvek, amik a legtöbbet jelentik valamilyen oknál fogva. (Nem, nem csak úgy általában, valamilyen oknál fogva, hanem meg is mondta, hogy mik azok a bizonyos okok.) Azt gondoltam, amit gyakorta szoktam gondolni, hogy beszállok, aztán lesz, ami lesz. Aztán alaposan megfeledkeztem róla, mert már csak ilyen vagyok.
Most meg eszembe jutott, ahogy az is, hogy bármilyen keveset is olvasok mostanában, azért igazán megtehetném, hogy gondolkozom egy kicsit. Szóval gondolkoztam.
Egy könyv, ami megerősít
Ez nehéz, mert nem vagyok benne biztos, hogy mit értünk erő alatt. Hosszas rágódás után úgy döntöttem, hogy én akkor érzem magam erősnek, hogyha úgy találom, hogy megvan a helyem a világon, nem értelmetlenül foglalom el a helyet a térben, hanem jogomban áll létezni és tenni azt, amit teszek, bármi legyen is az. Ezt pedig akkor érzem a leginkább, hogyha Nick Hornby olvasónaplóit olvasom, amikben számomra emberfelettinek tűnő toleranciával és türelemmel és megértéssel beszél az olvasásról, és arról, hogy mit jelent olvasónak lenni. Úgyhogy a válaszom Nick Hornby: The Complete Polysyllabic Spree.
Egy könyv, ami megríkat
Úgy alapvetően nem sírok könyvön. Nem mintha nem élném bele magam, vagy nem érezném át, egyszerűen csak még a legelmélyültebb pillanatomban is tudom, hogy ez csak egy könyv, hogy ez csak egy szöveg, és hogy amit érezni vélek, az valamiféle tompított élmény. Olyan volt már, hogy könyvet lecsaptam (és nem azért, mert rossz volt, hanem azért, mert “ezt egyszerűen nem hiszem el!”), de sírni? Nem, köszönöm. Egy kivétel volt eddig életemben, és annak a könyvnek is csupán egyetlen rövid, de annál intenzívebb része. Az illető könyv Jenny Downham: Before I Die volt. Az a része, amikor Tessa megírja a levelet az apjának.
Egy könyv, ami eltökéltté tesz
Nem jellemző, hogy nagyon akarnék menni és csinálni, megállíthatatlan lelkesedéssel. Nagyon nem. De amikor az Antarktisz-expedíciókat olvasom, az mindig feltüzeli kicsit a harci szellememet. Érett, felnőtt, értelmes férfiak vágnak neki a nagy fehér semminek egyszerűen azért, mert már mindenhol máshol járt ember, és hajtja őket a romantikus képzet, hogy az utolsó, emberláb nem tapodta pontot el akarják érni. És a sors rohadtul nem szokott kegyes lenni velük, iszonyatos hideg van, a terep ismeretlen és könyörtelen, a veszteségek – tárgyi és emberi egyaránt – hatalmasak. De a legtöbbször, hogyha elegem van, Shackletonra szoktam gondolni, és arra, ahogy a hajója elsüllyedése után sem adta fel egy pillanatra sem, hanem az új körülmények között új célokat tűzött ki, új tervet készített, és ahányszor új nehézség adódott, annyiszor találta ki megint, hogyan küszöbölje ki. Ez a soha nem feladás, a mindig továbbmenés, a folyamatos újra átgondolás borzasztóan tetszik. Úgyhogy legyen Ernest Shackleton: A Déli sark hajótöröttjei.
Egy könyv, ami megnevettet
Mosolygás nem ér? Nevetni nem nagyon szoktam. Vigyorogni meg mosolyogni meg vihogni igen, de nevetni csak nagyon ritkán. Konkrét hangos nevetést eddig mindösszesen egy szöveg váltott ki belőlem, de az se könyv volt (hanem fanfiction, mégpedig egy zseniális darab). Olyan viszont van, amint mindig jókat szoktam mosolyogni, ahányszor csak eszembe jut, vagy beleolvasok. Arról szól, hogy az ember esendő és vannak hiányosságai, és ezeket már csak azért is jó ismerni, hogy utána amikor kívülről nézzük, akkor nagyon jól lehet mulatni saját magunkon. Ez a bizonyos könyv Sheila Hocken: Emma meg én.
Egy könyv, ami nagyban alakított a világlátásodon
Na ez lesz a ciki, de nem baj. (Vagy talán nem is ciki, nem tudom.) Nem vagyok éppen türelmes vagy toleráns vagy széles látókörű most sem, de mindezen képességeim paraméterei alig néhány évvel ezelőtt még rosszabbak voltak, és aki nem hiszi, az olvasson nyugodtan bele a régebbi blogbejegyzéseimbe, amik még engem is annyira idegesítenek, hogy alig bírom feltölteni is őket. Aztán jött egy könyv, ami valami egészen hozzám közel becsapódó módon beszélt esendő emberekről, ostoba hibákról, könnyen elkerülhető félreértésekről, amelyeknek végzetes következményei lettek. És ezen felül beszélt még hitről, meggyőződésről, erkölcsi és morális érzékről, no meg hazugságról, becsapásról, gondoskodásról, szeretetről és gyűlöletről. Szóval nagyon sok nagyon fontos dologról egyáltalán nem szájbarágós, de annál mélyebben ható és olvasmányos formában. És ez a könyv mindjárt négy könyv. És szerintem a címe sem olyan nagy meglepetés. Raana Raas: Csodaidők.
Egy könyv, ami segített egy nehéz helyzetben
Millió és egy olyan alkalom volt, amikor egy időtlen idők óta a polcomon őrizgetett könyv szólt hozzám, és azt mondta, hogy vegyél le és olvass el most, mert most jött el az idő. A baj az, hogy bárhogy töröm is a fejem, egyetlen ilyen se jut az eszembe. Így aztán nem marad más, mint elismételni a korábban már számtalanszor elmesélt történetet arról az időszakról, amikor zsenge tizenhat éves koromban történt egy haláleset a környezetemben, ami nagyon letaglózott, és hónapokig dagonyáztam a gyászban és a bűntudatban, ami akkor következett, amikor véletlenül néhány másodpercre elfeledkeztem róla. Aztán jött egy könyv, abban a könyvben is egyetlen mondat, ami kicsit felrázott és nagyon felszabadított, és ami segített összeszedni magam, de amitől mégsem kellett ostoba vadszamárnak éreznem magam. A könyv Lois Lowry: Summer to Die volt.
Egy könyv, ami különösen fontos
Csalok, és itt két válaszom is lesz. Az egyik sok-sok éven át meghatározta az életemet, fontos és stabil állócsillaga volt zavaros életem égboltjának, segített azonosítani magam, besorolni magam egy generációba, és a segítségével tartozhattam valahová, valakik közé. Utólag pedig talán még jobban örülök neki, mint akkor, amikor még jelenidőben zajlott, hogy a része lehettem. Van olyan, aki nem tudja, kiről van szó? Egy bizonyos varázslófiúról, akinek a homlokán található egy bizonyos villámalakú sebhely. Ja, róla.
És a másik? Még meglepőbb lesz, ígérem. A világ legeslegjobbabb könyve, amiben minden benne van, amit az életről tudni lehet, okos, érzékeny, vicces, kedves, bájos, megértő, morálisan korrekt, tisztességes szöveg, ami ráadásul rövid, lényegre törő és tökéletes. Egy olyan regényről van itt szó, ami végigkísérte az életemet, és valószínűleg a fennmaradó éveimet is végig fogja, mert sosem győzök betelni vele. A szóban forgó könyv, természetesen Erich Kästner: A két Lotti.