– És sakkozol még?
– Izé.
– Mi izé?
– Soha nem is sakkoztam. Most se.
– Az nem te vagy?
– Nem, az nem én vagyok.
– De ugyanúgy hívnak!
– Igen, és gyakorlatilag egyidősek is vagyunk. De akkor sem én vagyok.
– Pedig én tökre azt hittem.
Volt régen az a sorozat, nem emlékszem, mi volt a címe (nem mintha a Google nem lenne a barátom), amiben volt valami szőke lány, Eve vagy Evie vagy valami hasonló (Ívinek hívták a szinkronban, az biztos), akinek a papája marslakó volt, vagy valami hasonló.
Ívi tizenötödik, vagy tizenhatodik vagy valami hasonló születésnapján jelentkezett egy különleges képessége, amikor összeérintette valamelyik ujjait, akkor meg tudta állítani az időt. Aztán ha a tenyerét érintette össze, akkor újra tudta indítani. (Vagy pont fordítva. Most tényleg kőkorszaki történelemről van szó, ezek ilyen halovány, általános iskolás koromból származó emlékképek.)
Néha-néha próbálkoztunk vele, főleg olyankor, hogyha nagyon ki kellett volna menni pisilni óra kellős közepén, vagy ilyesmi, de persze sose sikerült.
Aztán jól elfelejtettem az egészet, és csak mostanában jutott eszembe. És nagyon irigylem a dolgot. Nem lehetne, hogy az én apukám is egy kicsit marslakó legyen, így visszamenőleg? Tudnék mit kezdeni egy kis megállított idővel…