2013. március hónap bejegyzései

A Tűz Serlege

Közzétéve Szerző:
Válasz

Remélem, senki sem hitte, hogy felhagytam a sorozattal. Nem hagytam. Amit egyszer megígérek, azt idővel – nem azonnal, nem is feltétlenül belátható időn belül, de előbb vagy utóbb, egy kedves ismerősöm szavaival élve kicsivel azután, hogy a reménytelen várakozás  közönnyé fordul, de még a végső lemondás előtt – meg is tartom.

A tudnivalók a szokásosak: spoilerek minden mennyiségben, a jelenlegi, az előző és az elkövetkező kötetekre vonatkozólag, angol és magyar terminológia ötletszerűen vegyes váltakozása, és semmiféle garancia arra nézvést, hogy amit leírok, annak bármiféle értelme is van.

Igazából ez az egész azért csúszott ennyit, mert nem volt kedvem megnézni a filmet. Az volt a tervem, hogy így húsvét körül elolvasom az utolsó könyvet – valahogy passzolt a témája ehhez az egész feltámadás dologhoz -, de nem állok neki úgy olvasni, hogy még van három kötet elmaradásom… akárhogy is, szó szót követett, és végül csak leültem ma délután megnézni a negyedik filmet – amiben szintén van feltámadás, csak nem egészen így terveztem.

Igen, tudom, hogy fogadkoztam legutóbb, hogy nem nézem tovább a filmeket, mert rémesek, de azért a lelkem mélyén tudtam, hogy úgyis megnézem. Most legalább tudom, hogy tényleg rémes, nem csak rosszul emlékeztem rá. Legjobb lenne szót se vesztegetni rá, de egy kicsit azért vesztegetek. Ez egy akciófilm, látványos és végeérhetetlenül unalmas jelenetekkel. Amikor nem sárkányokkal kúszunk a tetőn, akkor polipokkal úszunk a víz alatt, vagy a jó ég tudja, mit csinálunk a labirintusban, mert ott már elegem lett, és áttekertem, akkor pedig egymáshoz logikailag alig kapcsolódó pillanatképek követik egymást. Egyesegyedül a bál és a bálhoz kapcsolódó poénok ülnek, és ennyi. Ó, és ott az a rettentő hármasfogat (és kivételesen nem az evidens hármasra gondolok), Dumbledore, Moody és Voldemort. Mintha mindhárman ugyanazt a rendezői utasítást kapták volna: ugrálj, szaladgálj, kiabálj és hadonássz, mint a megveszekedett, lehetőleg nagyon elhibázott ritmusban és időzítéssel. És oké, Moody/Crouch Jr. kicsit tényleg borult elme, de a másik kettő fantasztikusan intelligens, és sokkal komolyabban lehetne venni őket, hogyha kimértebben és higgadtabban viselkednének.

De ugorjunk inkább a könyvre, és addig már csak egyetlen apróságot akarok elmagyarázni. A borítókkal az a helyzet, hogy bármilyen mutatós is volna, hogyha konzekvensen egyféle szériából tenném a bejegyzésekbe a képeket, úgy döntöttem, hogy nem így teszek. Minden esetben azt a borítót emelem ki, amelyikkel nekem megvan, illetőleg, hogyha több példányom is van egy-egy kötetből (ugyan, kit áltatok, mindegyikből van legalább három, egy magyar, egy kemény- és egy puhafedeles angol, és akadnak még amerikaiak illetve ezeken felüli többespéldányok is), akkor azt, amelyiket éppen olvastam. Jelen esetben ezt a fehéret. Mert csak.

Harry Potter and the Goblet of Fire

Erre a könyvre pont emlékszem, hogy mikor és hogyan olvastam először. Tizenkét és fél évvel ezelőtt volt (jaj), pár napja már megjelent a könyv, és nekem még nem volt belőle példányom (mai eszemmel közel felfoghatatlan), volt viszont egy legjobb barátnőm, akinek az apukája akkoriban Angliában élt. Ez a barátnő hívott föl egy nyári napon azzal, hogy most hozta a postás a könyvét, és hogy én olvastam-e már, és ha nem, van-e kedvem átmenni hozzá.

Volt.

Lévén mindössze egyetlen példány, a nyakunkat kitekerve olvastuk. Mire megérkeztem, a barátnőm már szert tett valamennyi előnyre, így én a baljára ültem le a nagyszobájukban a pamlagon, és két helyen nyitva tartva, óvatosan lapozva, koncentrálva olvastunk. Még a bizsergős érzésre is emlékszem, amikor felzárkóztam, és ugyanarra az oldalra érkeztünk, és amitől kezdve én jártam előrébb, én olvastam olyasmit, amit ő még nem, és enyém lett ettől kezdve valamiféle felelősség. (És persze helyet is cseréltünk.) Így ment ez késő estig, amikor is a barátnőm lefeküdt aludni, én pedig, mivel akkor még ifjonc voltam és bírtam a strapát, fennmaradtam addig, amíg el nem értem az utolsó oldalig. És még arra a kábulatra és kimerültségre is emlékszem, ami a hatalmába kerített, egyrészt attól, hogy egész nap görnyedtem egy könyv fölött és hajnali kevés óra volt, másrészt meg attól, hogy nem sikerült elhárítani azt, ami amúgy elkerülhetetlen volt, azaz Voldemort visszatérését.

Hát, így. És akkor következzenek a sorszámozott kérdések és megállapítások, meg minden más, amit említésre érdemesnek találok. Akinek van bármire is válasza vagy ötlete vagy hozzáfűznivalója, ne tartsa magában.

1. Kezdjük mindjárt a nagy kérdéssel: borzasztóan szeretném tudni, pontosan hogyan is született újjá Voldemort. Kapásból, honnan tett szert arra a kis csökevényes testre? (És vajon ez a csökevényes testi megjelenés ugyanaz, mint amit a King’s Crosson látunk? Nem, azt gondolom nem ugyanaz, mert az a hetedik kötetben a Harryből való részecske.) Elhasznált hozzá egy horcruxot? Vagy a horcruxot nem is kell használni, az csak garancia, hogy ne haljon meg az illető? És mivel voltak biztonsági lerakatai, ezért az a részlet, amelyik a kezdet kezdetén a testében volt, most szabadon kószálhatott? Ez ugyanaz a rész, mint amelyik Quirrelmort fejéből nézett ki? (De nem ugyanaz, mint amelyik a naplóból nőtt ki a második évben?)

2. Akkor összesen eredendően most hány horcrux is volt? És vajon csak az számít, hogy mennyi van egyszerre, vagy az, hogy mennyi készült valaha is? Vagy az, hogy összesen hány darabba tördelte magát? És Naginit csak Frank megölésével horcruxosította? (Miért nem inkább Bertha Jorkins megölésével? Ő mégiscsak legalább boszorkány volt, nem pedig egy ócska kivénhedt mugli!)

3. És ha már horcuxok (tudom, hogy ebben a könyvben ez még nem  téma, de most mit csináljak, ha egyszer felmerült?) mi történik azokkal a részekkel, amiket lehasított magából? A most újjászületett Voldemort például ki tudná nyitni vagy nem tudná a Titkok Kamráját? Hiszen az arra vonatkozó tudását a naplóba zárta, és a napló megsemmisült. (És a naplóba zárt darabka, ha sikerült volna újjáélednie, nem tudta volna mindazt, amit Voldi tizenhét éves kora után tanult meg? Vagy akár azt, hogy hol rejtette el a többi horcruxot? Hiszen akkor is csak azt tudta, amit Ginny megírt neki. És az újjászületett része nem említi a Titkok Kamrájában történteket – nem tud róla?) Még hogy nincsenek utalások a horcruxokra!

4. Az emlék-módosító vagy törlő varázslatokat meg lehet törni, azt akartam írni, hogy itt van rá eleven példának Bertha Jorkins, de rájöttem, hogy ő nem olyan eleven. Mindegy. Szóval meg lehet törni. Akkor miért rekedt Lockhart az elmeosztályon? Őt nem lehetne kihozni onnan? (Oké, Voldemort nem a jóindulatáról híres, nyilván nem fog besétálni a kórházba, hogy olyan szívesen megtörné azt az átkot, de akkor is, elméleti szinten.) És persze Lord V. a könyv elején és a végén nem egészen ugyanazt mondja Bertha állapotáról az emlék-hackelést követően…

5. Ugorjunk kicsit előre, egészen addig, hogy a Serlegből kiszállnak a nevek. Az első hárommal semmi gond nincs, aztán kiröppen a negyedik is, Dumbledore elkapja, és… nem történik semmi. A könyv csupán annyit ír, hogy “nem mosolygott”. Semmi többet. És félelmetes, hogy ennél nem is kell több, Dumbledore-t ismerjük annyira, hogy tudjuk, ha nem mosolyog, az baj. Nagyon nagy baj.

6. Három próba, oké. És az elsőből még lát is valamit a közönség (és a bírák.) De a második és a harmadik? Ennél kevésbé látványos vagy érdekes feladatot keresve se találhattak volna! A diákok meg retardáltak? Egy órán át ülnek a tó körül a lelátón, és várják, hogy valami történjen? Ki tudja, hány órán át ülnek a lelátón a labirintus körül, ahol fogalmuk sincs, mi zajlik? És akkor még a rokonok is eljönnek, meg Weasleyék, hogy együtt ne lássák, mi történik a próbatétel során? Mekkora marhaság már ez?

7. Percy egy sellő. Az ikrek megállapították, hogy a tojás úgy hangzik, mint Percy a zuhany alatt (azaz víz alól.) Percy továbbá egy kis pöcs, de majd kinövi.

8. Nem hiszem el, hogy Rowling képes volt elsütni a “Can I have a look at Uranus too, Lavender?” poént! Külön pikantériát kölcsönöz a jelenetnek, hogyha tekintetbe vesszük kettőjük eljövendő romantikus pályafutását. És még csak nem is az Uranus az egyetlen ilyen, tele van az egész könyv éretlen kamaszfiús poénokkal, de úgy, hogy mégsem idegesítő meg kínos meg szánalmas, hanem nagyon-nagyon szórakoztató. Ezt imádom. Meglehet, hogy Ron érzelmi érettsége még várat magára, de a beszólásai nagyon rendben vannak.

9. Újabb klasszikus példa az egyszeri viccnek tűnő történetre, amiről később kiderül, hogy nem egyszerűen igaz, hanem ráadásul kiemelkedő fontosságú: Dumbledore kalandja kora hajnalban a semmiből előtűnő szobával, ami telis-tele volt éjjeliedényekkel. (Bár hogy miért sétált el a fal mellett háromszor is, azt bizony meg nem mondhatom. Vagy nem háromszor kell elsétálni a szükségleteinkre koncentrálva? És az igazgatói körletben nincs saját fürdőszobája?)

10. Rita! Hihetetlen, hogy egyetlen nő mekkora pusztítást képes végezni. Kíváncsi volnék, hogy egyszerűen csak bulvárra éhes ostoba nőszemély ő, vagy volt itt valami előzetes terv. Gyanítom, hogy nem volt terv. De az biztos, hogy ha Rita nincs, akkor az egész ötödik kötetben következő lejáratókampányt is nehezebb megindítani (bár nyilván nem lehetetlen). Mennyire alakulhatott volna másképp a történet folyása, hogyha nincs Rita?

11. És persze ha nincs Rita, akkor senki sem hurcolja meg Hagridot sem. Bár igaz ami igaz, Hagrid tényleg nem valami nagyszerű tanár… szeretjük, persze, a helyén van a szíve és kéznél a rózsaszín esernyője, de azért én nem bíznék rá egész osztályokat. Persze nem is vagyok száznegyven éves zseniális iskolaigazgató, úgyhogy nyilván nem értek hozzá.

12. Ez a Harry őrülten kíváncsi. Amúgy mi van vele meg a Merengőkkel? Meglát egy tálat, amiben teljesen ismeretlen fajta folyadék úszkál, és gyorsan beledugja a fejét? Az egy dolog, hogy egyszer megteszi most, de megteszi még egyszer, egy kötettel később is, amikor már pontosan tudja, hogy mi az, és hogy nem lenne szabad. Ejnye, Harry.

13. Viszont azt is gondolom, hogy itt kezd személyessé válni az ügy Harry és Voldemort között. Persze, személyes volt ez már az első pillanattól kezdve is, de csak Voldemort oldaláról. Most viszont Harry észreveszi Neville-t, akinek a családját szintén tönkretették, és észreveszi a Crouch családot is. Talán nem is a személyes itt a kulcsszó. Inkább itt válik világossá, hogy mennyire mindent átfogó, mennyire hatalmas és jelentős dolog is Voldemort, és mennyire rossz lesz, amikor majd visszatér.

14. És vissza is tér. (És tényleg rossz lesz.) Érdekesnek találom, hogy egy pillanat alatt ugranak hozzá a követői. Nyilván mind észrevették, hogy egyre erősebb a jel (Miért erősebb? Azért, mert létrehozták azt a kis testecskét? De akkor nem fokozatosan kéne erősödnie, hanem egyszer csak feltűnne, és kész, nem? Vagy miféle mágia van itt, ami a történések függvényében rajzolja ki egyre jobban a tetkót?) Szóval észlelték, hogy erősödik, rendben van. De egyfolytában maguknál hordják azt a csinos kis maszkot meg a köpenyt, és bármikor, bárhonnan késlekedés nélkül tudnak ugrani az újjászületési partira?

15. És ha már újjászületési parti: Voldinak van humora! Ez határozottan váratlanul ért.

16. Esze viszont továbbra sincs sok. Mennyit pózol és produkálja magát és ad elő komplett jeleneteket, ahelyett, hogy egyszerűen kinyírná Harryt? Nyilván azt akarja, de a hiú természete és a színpadias játszadozása csak húzza az időt, és végül bele is bukik.

17. Mennyien vannak vajon valójában a Halálfalók? Nem tűnik olyan soknak, hiszen szinte mindenkit egyesével megnevez, plusz számolja a három halottat, a két igazoltan hiányzót (Azkabanban), és a három rejtélyesen megfogalmazott igazolatlant is (a gyáva, az, aki félő, hogy végleg elhagyta, és a leghűségesebb harmadik, aki már visszatért hozzá). Mennyi gonosz varázsló kell ahhoz, hogy rettegésben tartsanak egy egész országnyi varázslótársadalmat?

18. Miért hívja Voldemort Pettigrew-t a becenevén Wormtailnek? (És miért vágta le Wormtail az egész kezét? Ujjak levágásában mondjuk már rutinos a srác, de egy egész kéz? Vagy van valami szabály, hogy legalább mekkora testrészt kell feláldozni a hideglelős megtestesülési szertartáshoz? Jó, ezt igazából nem is akarom annyira tudni.)

19. Érdemes továbbá megfigyelni, hogy amikor Harrynek szembe kell néznie Voldemorttal, elbújik, elszalad, kibúvót keres (és talál). Hogy másként fogalmazzak: még nem áll készen a halálra. (De már most is erősebb Voldinál!)

20. Priori Incantatem. Azt értem, hogy hogyan kötött ki a Fawkes tollával töltött pálca Harrynél. De az ég szerelmére, hogy kerülhetett a másik Voldemorthoz, aki már tizenegy évesen is romlottabb volt a sokévi átlagnál?

21. Ez az egész őrülten bonyolult terv a portkey-esített kupával, meg minden mással… nem lehetett volna egyszerűen elvarázsolni mondjuk Harry kispárnáját, vagy tudom is én, Moody behívja valamiért az irodájába, és a kezébe nyom valamit, és kész? Kicsit ez a terv nekem túlságosan is komplikált, és mintha egy csöppet túllőne a célon.

22. Ha már kupa: ki és miért állította be úgy, hogy oda-vissza működjön? Nem az volt a terv, hogy Harry ottmarad a temetőben? Terv szerint senkinek se kell visszamennie az iskolába vele… (Hacsak nem akarja Voldi egy füst alatt még aznap este megölni Dumbledore-t is, de azt gondolom, hogy neki ahhoz nincs szüksége teleportáló kupákra.)

23. Siriusról annyira sokan mondják, hogy felelőtlen, James-t látja Harryben és így tovább. Lehet, hogy ez mind igaz is (az ötödik könyvben talán tényleg). De az is biztos, hogy ebben a könyvben elejétől a végéig pontosan azt teszi, amire Harrynek szüksége van. Mellette áll, segíti, és megpróbálja megvédeni, ha csak annyira is, amennyire lehetséges. Piros pont Siriusnak.

24. Dumbledore félelmetes, amikor akcióba lendül. Nem tudom, hogy bír Fudge annyira gyáván ostoba lenni, hogy szembemenjen vele. Úgy adja a bizarrabbnál bizarrabb utasításokat, hogy a szeme sem rebben. Voldi alig egy órája tért vissza, és ő már szervez, tervez, intéz és mozgásba lendül. Dumbledore-nak vannak hibái, naná, de nagyon bosszant, hogy olyan sokan leírják azért, amit Rita Skeeter (!) ír róla. Komolyan, emberek. Ritának hisztek, vagy a saját szemeteknek? Dumbledore fantasztikus. Dumbledore’s a badass.

25. És végül: Malfoy, a görény. Kell bármit is hozzáfűznöm?

Következő részt illetően időpontot nem mondok. Lesz, amikor lesz. Valószínűleg azután, hogy megnéztem a hozzá tartozó filmet. Amihez jelenleg nincs sok kedvem. Még az ehhez tartozót se hevertem ki. Majd. Egyszer. Előbb vagy utóbb. Kicsivel a reménytelen várakozás  közönnyé fordulása után, de még a végső lemondás előtt.

Gyilkielmi, avagy sorozatfüggő

Közzétéve Szerző:
2

Nem, sajnálom, az, hogy mi a bejegyzés címe, nem vita tárgya, és nem kommentálható. Még a rossz poén sem, a sorozat- előtag kettős jelentéséről. Semmi. Nálunk a sorozatokat így hívják, és kész. Volt a Szülifeli, mostanában meg van a Rexi és a Gyilkielmi. Kinek-kinek a magáé. Így hívják, tegyük túl magunkat rajta.

Mostanában nagyjából egész nap képes lennék sorozatot nézni – igen, a Gyilkielmit, de megígérem, hogy ezt nem mondom már túl sokszor, van róla sejtésem, hogy milyen borzalmasan hangzik -, és nem is tudom, miféle erkölcsinek tűnő érzék vagy józan ész tart csak tőle vissza. Talán valami utolsó morzsányi értelem mondja, hogy pont elég a heti öt (jövő héten csak négy, hétfőn nincs, hüpp) epizód, amit fölveszek a tévéből.

Tudom, valahogy mindig késve érnek el hozzám a dolgok. Már hat-nyolc éve mondják, hogy készülnek jobb, intelligensebb sorozatok, amik az újfajta társadalmakban élő újfajta embereknek szólnak, meg ilyenek. Valahogy akkor kimaradt az életemből. Most belekerült.

Mindegy. Nem számít az egész, ahogy az se számít, hogy pár hete majdhogynem konkrétan ekörül forog az életem. Beütemezem a napjaimba azt a negyven percnyi fénypontot, amikor leülök a tévé elé. Komolyan kínos.

És méginkább kínos, hogy annyira még csak nem is jó. Mármint jó, persze, sokkal jobb, mint amire számítottam, meg ilyenek. És akadnak jó epizódok, csak egyre ritkábban. És azok a megoldások, amik az elején nagyon tetszettek – az érdekes vágások, amikor a kezükben van egy fénykép a helyszínről, és ráközelít a kamera, és egyszer csak benne vagyunk a képben, és belesétálnak, vagy amikor felvázolják a profilt, és hirtelen eltűnik mögülük a háttér, és felvillan az, amiről beszélnek – is egyre ritkábbak. Eleinte még megvolt minden szereplőnek a maga megközelítése, a maga furcsaságai, a maga gondolkodásmódja, és ez már az első évad végére lekopott, annyi maradt belőle, hogy Morgan rúgja be az ajtókat és Gideon néz bánatosan a kamerába. Eltűnt a sakkozás, a szerepjáték, eltűntek a karakterek a szereplők mögül. A szövegek nem személyre szabottak, felcserélhető, hogy mit ki mond.

És egyre több és hosszabb a véres közeli kép. És egyre hülyébbek a bűntények. Néha meg se értem, mi történt. És baromi sok az ismétlődés. És bár a szinkron kivételesen egyáltalán nem pocsék – a szinkronszínészek nem akarják túljátszani a látható színészeket, hanem kellemesen és ügyesen egészítik ki őket, és ilyet ritkán tapasztalok -, a fordítás viszont sokszor igen. Nem értek a filmfordításhoz, valószínűleg nagyon pocsék is lennék benne, nem tudok szótagot számlálni, meg ilyenek, de tény és való, hogy sokszor a magyar szövegből nem derül ki számomra, hogy mi történt. Aztán megnézem a neten az adott epizód eredeti nyelvű idézeteit, és abból egyértelműen kiderül. Aztán vannak következetlenségek is, egyes szereplők egyes epizódokban tegeződnek, máskor magázódnak, aztán megint tegeződnek. Arról nem is beszélve, hogy a poénokat nagy hatékonysággal sikkasztják (vagy sikálják?) el, nyomuk se marad.

Ráadásul Greenaway már le is lépett, Gideonnak pedig – akit amúgy nagyon kedvelek – szintén meg vannak számlálva az epizódjai. És ez még akkor is bánt, hogyha állítólag Rossi is jó fej.

Tulajdonképp még ennek ellenére is élvezem kicsit. Szoktam örülni, amikor elkapják a gyilkost a végén, kicsit helyreállítják az egyensúlyt a világban. És azt is szeretem, hogy már sok évad lement, én meg az elején tartok, és előre el tudom olvasni, hogy milyen szörnyűségek fognak történni, és nem kell a sokkot is elszenvednem, elég csak úgy nézni, hogy már tudom, mi történik. Ez az egyik jó benne.

A másik jó meg Reid. És nem kell cikizni érte. Az van, hogy Reid szerethető. És ez a kulcsszó. Reidet pont azért szeretem, mert szerethető, és ez közel sem annyira banális, mint amilyennek hangzik.

via Muchacha10 @ deviantART

Dr. Spencer Reid via Muchacha10

Dr. Spencer Reid, aki tudja, hogyan kell helyesen zoknit hordani, aki kávéval issza a cukrot, akinek mindig mindenről eszébe jut valami, amit olvasott valahol, és teljesen bizarr megjegyzéseket tud tenni, azt a bizonyos fajtát, amitől társaságban amolyan kellemetlen csönd szokott támadni. Alapvetően egy társasági együttműködésre teljesen alkalmatlan valaki, aki baromi intelligens, nagyon hasznos, és ha igazi ember lenne, nagyon elviselhetetlen volna. De valahogy a figura szerethető. Mindezek ellenére szerethető. És a kollégái szeretik is. (A rajongókról nem is beszélve. A Reid-rajongó lányok félelmetesek. Tele van velük az internet. Brr.)

Még a Spencereknek is megvan valahol a helyük a világban, ahol jó helyen vannak. És ez nagyon klassz. Ez tetszik talán a legjobban az egészben. Meg persze az, hogy cuki. (Reid. Nem a sorozat.)

De még így se tudom, meddig fogok kitartani mellette. (A sorozat mellett. Nem Reid mellett. Azt tudom.) Igazából az bosszant, hogy tudnak jó epizódokat csinálni, időről időre van is egy, de többnyire mégsem ez a jellemző. Egyelőre (második évad eleje) tűröm. Aztán ha folytatódnak megkezdett egyszerűsödési és unalmasodási tendenciák, és még ennél is jobban leköszörülik a szereplőket, akkor lehet, hogy felhagyok vele.

És majd találok valami mást, ami szolgáltathat napi negyven perc örömet.

Kísértés

Közzétéve Szerző:
Válasz

Kéne indítani egy új blogot. Titokban. Új nicknévvel. Esetleg angolul. Mondanám, hogy csak a vicc kedvéért, de nem. Nem a vicc kedvéért. A névtelenség kínálta szánalmas nyöszörgési lehetőség kedvéért. Meg azért, hogy valaki más lehessek, és ne mindig én.

Úgy döntöttem, hogy inkább aggasszon ez a vágy, mint mindazok a dolgok, amik a vágyat életre hívták. Ez is épp elég szar, nem igaz?

Egy fiúról és egy lányról

Közzétéve Szerző:
Válasz

Ez nem szerelmi történet, nem úgy szól egy fiúról és egy lányról, de nem ám! Egy fiúról szól, ami egy könyv, és egy lányról, aki meg én vagyok. Miután ezt tisztáztuk, és a bulvárra éhes olvasóim (mind az egy) csalódottan becsukták a böngészőt, lépjünk tovább.

Egyszer csak rájöttem, hogy nem is olvastam még Hornbyt eredetiben, már ha nem számítjuk azt a négy könyvét, amit mégis. Szóval módosítok: nem olvastam még regényét angolul, noha ennek nyelvi akadálya most már nincs, még ha ismeretségünk korai szakaszában (2000 körül) volt is.

Határozottan ideje volt már. Egyrészt azért, mert kicsit elfeledkeztem már róla, hogy mennyire is jó Hornby. (Még jó, hogy tudat alatt nem felejtettem el, és nem hagytam ki őt a most-már-nem-annyira-új weblap most-már-nem-annyira-új fejlécéből.) Másrészt meg azért, mert egészen más a hangvétele az eredeti angol szövegnek és a magyar fordításnak (már amennyire emlékszem.) Az angol valahogy közelibb, már ha ennek a szónak jelen kontextusban van bármi értelme is. Nem tisztem, és nem is fogom bírálni a fordítást, mert egyáltalán nem érzem rá feljogosítva magam csak azért, mert. A fordítás – ezt azért tudom – nem egyenértékű az eredetivel, hanem a fordító olvasatának a lenyomata, azaz mindenképpen kicsit másféle könyv, mint az eredeti. Vagy éppen nagyon.

About a Boy

Következzék egy kis időutazás: 2000 körül én voltam Marcus. Annyiféleképpen, ahányféleképpen csak lehetséges, már persze két jelentős különbségtől eltekintve: nem voltam fiú, és az én életemben nem volt Will, noha mindennél jobban vágytam rá, hogy legyen. Annak ellenére vágytam rá, hogy mélységesen elkeserített akkor is, sőt, még most is, hogy Marcus a könyv végére megszűnik Marcus lenni.

És nagyjából ez az egyetlen, ami nem változott.

Tizennéhány évvel ezelőtt Will fejezetei untattak, alig vártam, hogy túlessek rajtuk, mert csak az izgatott, hogy mi lesz végre Marcussal. Mostanra ez valamiképp megfordult, és a Marcus-fejezeteket vészeltem át nehezen: egyszerűen nem érdekelt, hogy mi történik vele.

Én ugyanis nem szűntem meg én lenni, legalábbis azt hiszem, hogy nem. Amikor annyi idős voltam, mint Marcus, én is szerettem volna olyan lenni, mint mindenki más, láthatatlanná válni a tömegben, elérni, hogy ne szúrjak szemet, hogy hagyjanak élni. Volt egy-két divattörekvésem (na nem sok), amiket a szüleim rendre letörtek, vagy csak egyszerűen megtiltottak. Nem tudom, vezetett volna-e bármi jóra is, hogyha engedik, könnyen lehet, hogy nem. Annyira kicsi volt az iskolánk és az osztályunk, hogy nem tudtam volna eltűnni benne. És talán nem is akartam volna, de erre már végképp nem emlékszem. Csak azt tudom, hogy ahelyett, hogy a furcsaságaimat (amik akkor, mellesleg, egyáltalán nem tűntek furcsának) ellepleztem volna, inkább csak azért is büszkén és nyakasan felvállaltam, és (ugyan csak jóval később) úgy döntöttem, hogy aki ezt nem hajlandó megérteni és elfogadni, az nyugodtan bekaphatja. És ettől ugyan nem lett könnyebb elviselni őket, meg az életet meg az egészet, de így történt.

És úgy tűnik, így történt az is, hogy 2013-ra Will lettem. Mármint eltekintve attól, hogy nem vagyok férfi, jócskán nem vagyok még annyi idős, mint ő, és az én életemben nincs egy Marcus, aki legalább egy kicsit is érdekessé tenne. És oké, nem lépek be egyedülálló szülők önsegélyező egyletébe egy fiktív gyermekkel felszerelkezve, hogy egyedülálló anyákat szedjek föl bűntudatmentes alkalmi szexuális együttlét céljára. De ettől eltekintve.

Az amúgy hogy lehet, hogy nem tűnt fel eddig, akárhányszori olvasás, és a film legalább kétrendbeli megtekintése (kettőre emlékszem) alatt, hogy a Will Freeman beszélő név? (Valahogy az angolban sokkal több beszélő név van, és nem is tűnnek annyira kínosnak, mint a magyarban. Ez mitől lehet?)

Mindegy. A lényeg az, hogy itt volt egy jelentős váltás, ami nagyon meglepett. Az is megváltozott, hogy már nem féltem Ellie-től, de ez talán azért van, mert már relatíve ritkán félek tizenöt éves lányoktól. De pusztán ezért még nem álltam volna neki blogot írni, pláne nem egy héten át minden nap barkácsolni rajta egy kicsit, mert a szavak nem akarnak egymás mellé kerülni, csak azért sem fogják meg a mellettük álló kezét, hogy végre azt jelentsék együtt, amit szeretnék.

Nem. Azért álltam neki, mert valami érdekes történt, olyasmi, amit nem nagyon hittem lehetségesnek, és amivel ha néha-néha egy-egy újraolvasás során szembesülök, mindig csodálkozom, mert nagyon leegyszerűsíti az emberi működésemet. Az elmúlt néhány évben több “egyszer fontos volt” könyvet elolvastam újra, és rendre összehasonlítom a régi élményeimet a mostaniakkal. Csak nem tudom, miért vagyok rajta meglepve, hogy egy fél élettel ezelőtt, kezdő kamaszként másként láttam a dolgokat, mint ma. Ez elég természetes, nem? Sőt, örvendetes is, nyilván.

Akadtam ugyanis olyan bekezdésekre, sőt, egész oldalakra is, amiket, ha nem is írhattam volna (nem vagyok egy Hornby), de simán mondhattam volna én is, és ez kissé elgondolkodtatott. Mi történt itt?

Két dolog valamelyike. Vagy internalizáltam a könyvben talált gondolatokat, eszméket és felfogásokat, és mára magaménak hiszem őket, (B verzió, hogy valamikor később, valamelyik másik könyvéből tanultam el ezeket) vagy pedig pontosan azért tetszett már akkor is ez a könyv, mert ezeknek a gondolatoknak, eszméknek és felfogásoknak a magvai már megvoltak bennem, és olvasás közben vadul csírázni kezdtek. (Ide lehetne beilleszteni azt a vonneguti elméletet, miszerint az ember azért olvas, hogy szavakat kapjon azokhoz a gondolataihoz és érzéseihez, amiket nem tud megfogalmazni – és hogy könnyen lehet, hogy a közösségem Hornbyval egyszerűen a közös vonneguti tőről fakad.)

Oké, azt hiszem, ennyi. Nem így akartam, és nem ezt akartam, de ez sikerült. És nem hiszem, hogy akármennyi tologatással ez még lenne ennél jobb. Mindenesetre most épp azt gondolom, hogy talán volna Hornby kapcsán is valami, amit fel kellene vennem arra a bizonyos listára.