Ez nem szerelmi történet, nem úgy szól egy fiúról és egy lányról, de nem ám! Egy fiúról szól, ami egy könyv, és egy lányról, aki meg én vagyok. Miután ezt tisztáztuk, és a bulvárra éhes olvasóim (mind az egy) csalódottan becsukták a böngészőt, lépjünk tovább.

Egyszer csak rájöttem, hogy nem is olvastam még Hornbyt eredetiben, már ha nem számítjuk azt a négy könyvét, amit mégis. Szóval módosítok: nem olvastam még regényét angolul, noha ennek nyelvi akadálya most már nincs, még ha ismeretségünk korai szakaszában (2000 körül) volt is.

Határozottan ideje volt már. Egyrészt azért, mert kicsit elfeledkeztem már róla, hogy mennyire is jó Hornby. (Még jó, hogy tudat alatt nem felejtettem el, és nem hagytam ki őt a most-már-nem-annyira-új weblap most-már-nem-annyira-új fejlécéből.) Másrészt meg azért, mert egészen más a hangvétele az eredeti angol szövegnek és a magyar fordításnak (már amennyire emlékszem.) Az angol valahogy közelibb, már ha ennek a szónak jelen kontextusban van bármi értelme is. Nem tisztem, és nem is fogom bírálni a fordítást, mert egyáltalán nem érzem rá feljogosítva magam csak azért, mert. A fordítás – ezt azért tudom – nem egyenértékű az eredetivel, hanem a fordító olvasatának a lenyomata, azaz mindenképpen kicsit másféle könyv, mint az eredeti. Vagy éppen nagyon.

Következzék egy kis időutazás: 2000 körül én voltam Marcus. Annyiféleképpen, ahányféleképpen csak lehetséges, már persze két jelentős különbségtől eltekintve: nem voltam fiú, és az én életemben nem volt Will, noha mindennél jobban vágytam rá, hogy legyen. Annak ellenére vágytam rá, hogy mélységesen elkeserített akkor is, sőt, még most is, hogy Marcus a könyv végére megszűnik Marcus lenni.

És nagyjából ez az egyetlen, ami nem változott.

Tizennéhány évvel ezelőtt Will fejezetei untattak, alig vártam, hogy túlessek rajtuk, mert csak az izgatott, hogy mi lesz végre Marcussal. Mostanra ez valamiképp megfordult, és a Marcus-fejezeteket vészeltem át nehezen: egyszerűen nem érdekelt, hogy mi történik vele.

Én ugyanis nem szűntem meg én lenni, legalábbis azt hiszem, hogy nem. Amikor annyi idős voltam, mint Marcus, én is szerettem volna olyan lenni, mint mindenki más, láthatatlanná válni a tömegben, elérni, hogy ne szúrjak szemet, hogy hagyjanak élni. Volt egy-két divattörekvésem (na nem sok), amiket a szüleim rendre letörtek, vagy csak egyszerűen megtiltottak. Nem tudom, vezetett volna-e bármi jóra is, hogyha engedik, könnyen lehet, hogy nem. Annyira kicsi volt az iskolánk és az osztályunk, hogy nem tudtam volna eltűnni benne. És talán nem is akartam volna, de erre már végképp nem emlékszem. Csak azt tudom, hogy ahelyett, hogy a furcsaságaimat (amik akkor, mellesleg, egyáltalán nem tűntek furcsának) ellepleztem volna, inkább csak azért is büszkén és nyakasan felvállaltam, és (ugyan csak jóval később) úgy döntöttem, hogy aki ezt nem hajlandó megérteni és elfogadni, az nyugodtan bekaphatja. És ettől ugyan nem lett könnyebb elviselni őket, meg az életet meg az egészet, de így történt.

És úgy tűnik, így történt az is, hogy 2013-ra Will lettem. Mármint eltekintve attól, hogy nem vagyok férfi, jócskán nem vagyok még annyi idős, mint ő, és az én életemben nincs egy Marcus, aki legalább egy kicsit is érdekessé tenne. És oké, nem lépek be egyedülálló szülők önsegélyező egyletébe egy fiktív gyermekkel felszerelkezve, hogy egyedülálló anyákat szedjek föl bűntudatmentes alkalmi szexuális együttlét céljára. De ettől eltekintve.

Az amúgy hogy lehet, hogy nem tűnt fel eddig, akárhányszori olvasás, és a film legalább kétrendbeli megtekintése (kettőre emlékszem) alatt, hogy a Will Freeman beszélő név? (Valahogy az angolban sokkal több beszélő név van, és nem is tűnnek annyira kínosnak, mint a magyarban. Ez mitől lehet?)

Mindegy. A lényeg az, hogy itt volt egy jelentős váltás, ami nagyon meglepett. Az is megváltozott, hogy már nem féltem Ellie-től, de ez talán azért van, mert már relatíve ritkán félek tizenöt éves lányoktól. De pusztán ezért még nem álltam volna neki blogot írni, pláne nem egy héten át minden nap barkácsolni rajta egy kicsit, mert a szavak nem akarnak egymás mellé kerülni, csak azért sem fogják meg a mellettük álló kezét, hogy végre azt jelentsék együtt, amit szeretnék.

Nem. Azért álltam neki, mert valami érdekes történt, olyasmi, amit nem nagyon hittem lehetségesnek, és amivel ha néha-néha egy-egy újraolvasás során szembesülök, mindig csodálkozom, mert nagyon leegyszerűsíti az emberi működésemet. Az elmúlt néhány évben több “egyszer fontos volt” könyvet elolvastam újra, és rendre összehasonlítom a régi élményeimet a mostaniakkal. Csak nem tudom, miért vagyok rajta meglepve, hogy egy fél élettel ezelőtt, kezdő kamaszként másként láttam a dolgokat, mint ma. Ez elég természetes, nem? Sőt, örvendetes is, nyilván.

Akadtam ugyanis olyan bekezdésekre, sőt, egész oldalakra is, amiket, ha nem is írhattam volna (nem vagyok egy Hornby), de simán mondhattam volna én is, és ez kissé elgondolkodtatott. Mi történt itt?

Két dolog valamelyike. Vagy internalizáltam a könyvben talált gondolatokat, eszméket és felfogásokat, és mára magaménak hiszem őket, (B verzió, hogy valamikor később, valamelyik másik könyvéből tanultam el ezeket) vagy pedig pontosan azért tetszett már akkor is ez a könyv, mert ezeknek a gondolatoknak, eszméknek és felfogásoknak a magvai már megvoltak bennem, és olvasás közben vadul csírázni kezdtek. (Ide lehetne beilleszteni azt a vonneguti elméletet, miszerint az ember azért olvas, hogy szavakat kapjon azokhoz a gondolataihoz és érzéseihez, amiket nem tud megfogalmazni – és hogy könnyen lehet, hogy a közösségem Hornbyval egyszerűen a közös vonneguti tőről fakad.)

Oké, azt hiszem, ennyi. Nem így akartam, és nem ezt akartam, de ez sikerült. És nem hiszem, hogy akármennyi tologatással ez még lenne ennél jobb. Mindenesetre most épp azt gondolom, hogy talán volna Hornby kapcsán is valami, amit fel kellene vennem arra a bizonyos listára.