Relatíve kevés velem született adottsággal bírok a függöny-fellógatás területén.
2013. március hónap bejegyzései
Történet, amely roppant szórakoztató volna, amennyiben valaki mással esik meg
Az egész úgy kezdődött, hogy vettem az olcsó hipermarketben két farmernadrágot. Nem vagyok egy nagy öltözködési guru, a ruháknak az én felfogásomban annyi szerepe van, hogy mind hőgazdálkodás, mind pedig szemérem szempontjából legyenek megfelelők, hozzávetőleg jó méretűek, kényelmesek, és esetleg még érezzem is magam jól bennük. Ha emellett még olcsó és/vagy tartós is az adott darab, az csak külön öröm.
Ezeknek a szempontoknak teljes mértékben megfelel az alacsony árfekvésű gazdaságos farmernadrág. Tavaly nyáron is vettem kettőt, mostanra nyűttem el őket (az egyik kikopott, a másiknak már nem megbízható a cipzárja), ideje volt hát beszerezni az újakat.
Találtam olyan méretet, amit rendszerint hordok, fel is próbáltam egyet, hogy tényleg jó-e (pedig utálok ruhát próbálni), és miután alkalmasnak ítéltem, vettem belőle kettőt. A gond? Itthon szembesültem vele, hogy az, amelyiket nem próbáltam fel, félre volt címkézve, és valójában egy számmal kisebb.
Napokig kotlottam az ügyön (ügyfélszolgálat + cserélgetés = macera), győzködtem magam, hogy akár bele is fogyhatok, ha úgy adódik, meg ilyenek. Aztán vasárnap mégis erőt vettem magamon, és visszavittem. Olcsó vagy nem olcsó, hogyha nem tudom hordani, akkor a fél összeg kidobott pénz, azaz végeredményben egyetlen, drága nadrágom van. Szóval visszavittem, elmagyaráztam, hogy mi a probléma, elmentem keresni egy cserenadrágot, húsz percet álltam sorba a próbafülkénél, de végül leltem megfelelő, címkén feltüntetettel valóban egyező méretű nadrágot. A pultnál azt mondták, menjek csak el nyugodtan vásárolni, és amikor végeztem, ugyanott kiadják majd nekem az új nadrágomat.
Amikor végeztem – öt perc telhetett el, gyorsan és hatékonyan vásárlok -, egy másik lány állt éppen a vevőszolgálati pultnál, de ő is kedves volt és készséges, azonnal kicserélte a két nadrágot, kis értetlenséggel szemlélte, hogy címke szerint egyforma méretű ruhákat cserélek egymásra, de némi hebegés árán megértettem vele a helyzetet, ő meg örült, hogy nem kell új blokkot készítenie, és dolgom elvégzésének megérdemelt örömével és az új nadrágommal hazajöttem.
Minden szép és jó, nem igaz?
Ma reggel, amikor használatba akartam venni az illető ruhadarabot, döbbenten szembesültem vele, hogy ugyan vasárnap ebéd után jó volt, most éhgyomorra még mindig nem akar rám jönni. Ennél már csak egy nagyobb meglepetés ért, amikor megtaláltam a zsebében a vasárnapi bevásárlócédulámat.
Mindkét lány kicserélte a két nadrágot. Az egyik oda, a másik vissza.
#813
Én azért szeretem a pontosvesszőket. Remélem, Vonnegut nem haragszik meg érte.
#812
Húszévesen határozottan nőnek tituláltam magam. Huszonhét évesen inkább azt hiszem, lány vagyok.
Lámpaláz
Tulajdonképp egészen nevetséges a dolog. Még jól ki is röhögném magam, ha éppen úgy alakulna a helyzet, csak valahogy nem alakul úgy.
Fontos dolgokon gondolkozom, fogalmazgatok magamban mondatokat, meg ilyesmi, pont, mint régen. Nyüzsögnek a fejemben a félkész és háromnegyedkész bejegyzések.
Csak éppen leírni nem sikerül őket.
Belekezdési pánikban szenvedek talán. Ugyanezt szoktam érezni minden egyes fordítás, pályázat, dolgozat, feladat előtt, néha még egyes levelek megírása előtt is. Pedig nem tudom, mitől is félek ennyire, mi változna meg, hogyha azt csinálnám, amit csinálnom kellene. Márpedig valami van. Abból gondolom, hogy van, hogy amikor például a lefordított könyveimről beszélgetek valakivel, egyáltalán nem is emlékszem rá, hogy dolgoztam rajta. Tudom az eszemmel, de nem emlékszem, nem tudom felidézni, csupán egy-egy kép erejéig (és még olyankor is kívülről látom magam.)
Régóta gyanítom, hogy amikor csinálok valamit, amikor úgy igazán, száz százalékosan foglalkozom valamivel, olyankor megszűnök létezni. És ez nem is baj, mert leginkább pont ezt szeretem a fordításban is, a NaNóban, és gyakorlatilag mindenben, ami koncentrációt igényel.
De lehet, hogy a lényem görcsös, control freak töredéke reszket az elköteleződéstől és a belefeledkezéstől. És persze az is lehet, hogy valami egészen más van itt. Az egyszerűség kedvéért azt szoktam mondani, hogy lusta vagyok, mint a bűn, de ez sem igaz teljesen.
Azt gondolom, hogy ez hozzávetőleg ugyanaz a görcs lehet, amiért például éveken át elkéstem minden nap a munkahelyemről, holott ébren és készen voltam időben, éppen csak elindulni nem tudtam soha időben. Mindig azon a tíz percen buktam el, amikor el kellett volna indulnom, és valami hülye okból nem indultam el mégsem. (Egyébként mostanában ugyanezt csinálom az egyetemmel is, és erről nagyon sürgősen le kéne szoknom.)
Valamitől félek, és valamitől görcsölök. Valamiért lámpalázas vagyok. Még a saját blogommal se tudom, hogy mit kezdjek. És akkor aztán hiába hurcolom egyik szobából a másikba a laptopomat, hiába keresek olyan környezetet, ami új, ami szokatlan, ahol esetleg nem érzem magam csapdában, valahogy sosem segít.
Azt hiszem, ezt meg kéne oldanom valahogy. Sürgősen.