Azon elmélkedtem ma (már megint), hogy mennyi ideig írtam úgy blogot, hogy a napi eseményeket, benyomásokat és sérelmeket soroltam fel tonnaszámra. És hogy tulajdonképpen az milyen jó is volt, mert segített rendszerezni, eldönteni, hogy valami fontos-e vagy sem, le tudtam vezetni így a feszültséget (a szavak ilyesmire kiválóan alkalmasak.) És talán ettől van az is, hogy úgy rémlik, akkoriban talán tényleg történt is valami minden nap.

(A korabeli bejegyzések feldolgozása egyébként arra mutat, hogy akkor sem történt semmi érdemleges, csupán fontosnak éreztem megörökíteni mindent, és időnként hadat üzenni az egész világnak, illetve olykor-olykor csak egy-egy konkrét személynek, akit természetesen szupertitkos kezdőbetűvel jelöltem.)

De azóta eltelt néhány év, és már nem úgy vagyok, mint eleinte, a könyvesbolti idők kezdetén, hogy szívem szerint megint csak leírtam volna mindent, csak úgy éreztem, hogy nem nagyon szabad: most már úgy érzem, hogy nem is nagyon volna hozzá kedvem. Persze, történnek mindenféle dolgok, jelentősek meg jelentéktelenek is, igaz, többnyire inkább az utóbbi a jellemző. De akkor is, történnek dolgok.

Nehezemre esik megítélni, hogy vajon akkoriban tényleg több és érdekesebb eseménye volt az életemnek, vagy csak komolyabban vettem az egészet, egyedül abban vagyok csak biztos, hogy még ha valamennyire több is volt az esemény, akkor sem volt semmiképp annyival több, mint amennyivel több időt, energiát és főként terjedelmet szenteltem neki.

Azt is nehezemre esne megmondani, ha meg kellene egyáltalán, hogy miért foglalkozom ennyire gyakran azzal, hogy mi minden volt régen. Talán azért, mert egyes dolgok, például a mindennapi blogírás, hiányoznak. Ennek egyébként a hétköznapokban is érzem a káros hatását, nehezebben fogalmazok, megrozsdásodtak kicsit a készségeim, sokkal több zárójelet, kettőspontot, pontosvesszőt, gondolatjelet használok, mint kellene, nehezemre esik a lineáris mondatfűzés, folyton-folyvást kitérőket teszek, és radikálisan kisebb az aktív szókincsem is. Szóval ez nem helyes, de nem hiszem, hogy ezért rágódnék.

Talán sokkal inkább azért, mert nem tudnám meghatározni a jelenkori önmagamat, és egyedül úgy tudok állításokat tenni, hogyha elhatárolom magam a korábbi verziótól.

Ma azt mondta nekem valaki, hogy milyen érdekes lett volna, hogyha nem csak mostanában ismerkedünk meg, hanem mondjuk három éve, öt éve, vagy tíz éve, hogy vajon akkor is jól kijöttünk volna-e egymással, és hogy mennyire mások voltunk, illetve nem voltunk mások akkoriban. Három éve nem tudom, mennyire voltam más, néha azt gondolom, hogy akkor felnőttebb voltam (dolgozó nő), mint a mostani egyetemista lány. De öt év már van olyan hosszú idő, hogy tapasztaljak eltéréseket.

Lehet egyébként, hogy pont az a legfőbb eltérés, hogy már nem hiszem azt, hogy elértem a szellemi teljesítményem és ítélőképességem, lényeglátásom és zsenialitásom csúcsát, és hogy mindig igazam van, és hogy nyugodtan mondhatok bármit, mert nyilván akárhány év múlva is ugyanígy fogok gondolkozni mindenféle kérdésekben.

Mindegy is, nem tudtam megmondani az illetőnek, hogy mi lett volna ha (érdekes is lett volna, hogyha meg tudom), csak annyit, hogy tíz évvel ezelőtt biztos, hogy nem álltam volna szóba vele, legfeljebb nagyon lekezelően, mert én már nagylány voltam, gimnazista, az érettségi előtti nyáron, ő meg csak egy kis pisis. (Azért az elég jó, hogy mire az ember felnő, eltűnnek a korkülönbségek, vagy legalábbis egyre jelentéktelenebbé válnak.)

De egyébként a leginkább azon gondolkoztam ma, hogy tudnék-e még most is minden nap írni, ha már olyasmiről, hogy havonta 80-90 bejegyzést produkáljak, nem is álmodozom, annyit még a facebookra se írok. És lehet, hogy tudnék. És lehet, hogy még elég témám is lenne hozzá. És lehet, hogy majd jövő tavasszal egészen meg is fogom közelíteni, ha nem is a mindennapi, de a heti egy-két-három alkalommal történő írást, de ez persze nem biztos. A jövő tavasztól eltekintve pedig még ezt se látom valószínűnek.

Nyilván tudnék írni a napi eseményeken kívül más dolgokról is. (Szeretném azt hinni, hogy abba a fázisba már nem térek vissza.) Lehetne úgy, mint ma, hogy hosszasan beszélgettem ezzel a bizonyos valakivel, és aztán a délután során eszembe jutott mindaz, illetve mindannak a csírája, amit most leírtam, és most, egyszerűen azért, mert jól esett volna írnom, megtettem. De az a baj (hogy tényleg baj-e, nem tudom, de elég rosszul hangzik, úgyhogy kapaszkodj meg nyugodtan a széked szélében), hogy nemhogy hosszasan beszélgetni nem szoktam minden nap, de még úgy igazán gondolkozni sem. Sokszor mindent el is követek, hogy nehogy gondolkoznom kelljen. Az olyan fárasztó, strapás, és egyáltalán nem praktikus vagy kényelmes elfoglaltság.

Szóval nem tudom, mi lesz. Nem ígérek semmit. Ez a bejegyzés nem is erről szólt, sokkal inkább csak arról, hogy viszketett az íróizomzatom, és megmozgattam egy kicsit.