2013. július hónap bejegyzései

Csak úgy bambulok

Közzétéve Szerző:
Válasz

Üldögéltem ma reggel a teraszlépcsőn, fél kezemben egy tányér gabonapehely, fél kezemben kanál, és természetesen evés helyett bambultam. És valaki megkérdezte, hogy min is gondolkozom olyan elmélyülten.

Neki ezt nem mondtam el (lekéste volna a buszát), de nagyjából a következőkön:

  • egy blogbejegyzésen, amihez le kéne fotózni dolgokat, és hogy hol találnék azokhoz a dolgokhoz jó háttereket
  • hogy le kéne menni vásárolni és hozni… izé… dolgokat
  • hogy mik is voltak azok a dolgok, amiket hozni kellene
  • hogy vajon fog-e elég fényt kapni a málna ott a sufni mellett, ahová elültettük a hétvégén
  • és hogy hová kéne elültetni a puszpángot meg a kecskerágót, mert ki tudja, meddig bírják még ládában
  • nini, maradt pár kóbor szőrszál a térdemen
  • hogy valamit most már igazán ki kéne találni arra a leszakadt hintára, mert nagyon hiányzik, hogy nem lehet kiülni, és hogy vajon bugyigumi például alkalmas lenne-e rá vagy sem, és hogy meg tudnám-e próbálni valahol, valamin kis léptékben, mielőtt beruházok százötven méter gumiszalagra
  • és hogy mennyibe is kerül mostanában a gumiszalag métere
  • mi a fenét csinál az a kutya?! megtépem!
  • amúgy mennyivel jobb lenne, hogyha mondjuk a megjavítással együtt átfesteném azt a hintát pirosra, sokkal jobban mutatna
  • ó, megplöttyedt a gabonapehely, na nem baj, így sincs olyan nagyon rossz íze
  • de vajon a teraszon lenne jobb festeni és újságpapírt tenni alá, abból úgyis olyan sok van, vagy inkább vigyem le a fűre?
  • tényleg, az a sok újságpapír, el kéne vinni az egészet a szelektívbe
  • na jó, talán mégsem az egészet, mert akkor mit teszek a hinta alá, amikor lefestem
  • mi a csodáért akartam elmenni vásárolni?
  • hű, nem ma értesítenek ki a Köztársasági ösztöndíjakról?
  • miért van az, hogy egyes csokis gabonapelyhekből kiázik a csoki, ebből meg nem?

Úgy nagyjából.

Lerágott csont

Közzétéve Szerző:
4

Azon elmélkedtem ma (már megint), hogy mennyi ideig írtam úgy blogot, hogy a napi eseményeket, benyomásokat és sérelmeket soroltam fel tonnaszámra. És hogy tulajdonképpen az milyen jó is volt, mert segített rendszerezni, eldönteni, hogy valami fontos-e vagy sem, le tudtam vezetni így a feszültséget (a szavak ilyesmire kiválóan alkalmasak.) És talán ettől van az is, hogy úgy rémlik, akkoriban talán tényleg történt is valami minden nap.

(A korabeli bejegyzések feldolgozása egyébként arra mutat, hogy akkor sem történt semmi érdemleges, csupán fontosnak éreztem megörökíteni mindent, és időnként hadat üzenni az egész világnak, illetve olykor-olykor csak egy-egy konkrét személynek, akit természetesen szupertitkos kezdőbetűvel jelöltem.)

De azóta eltelt néhány év, és már nem úgy vagyok, mint eleinte, a könyvesbolti idők kezdetén, hogy szívem szerint megint csak leírtam volna mindent, csak úgy éreztem, hogy nem nagyon szabad: most már úgy érzem, hogy nem is nagyon volna hozzá kedvem. Persze, történnek mindenféle dolgok, jelentősek meg jelentéktelenek is, igaz, többnyire inkább az utóbbi a jellemző. De akkor is, történnek dolgok.

Nehezemre esik megítélni, hogy vajon akkoriban tényleg több és érdekesebb eseménye volt az életemnek, vagy csak komolyabban vettem az egészet, egyedül abban vagyok csak biztos, hogy még ha valamennyire több is volt az esemény, akkor sem volt semmiképp annyival több, mint amennyivel több időt, energiát és főként terjedelmet szenteltem neki.

Azt is nehezemre esne megmondani, ha meg kellene egyáltalán, hogy miért foglalkozom ennyire gyakran azzal, hogy mi minden volt régen. Talán azért, mert egyes dolgok, például a mindennapi blogírás, hiányoznak. Ennek egyébként a hétköznapokban is érzem a káros hatását, nehezebben fogalmazok, megrozsdásodtak kicsit a készségeim, sokkal több zárójelet, kettőspontot, pontosvesszőt, gondolatjelet használok, mint kellene, nehezemre esik a lineáris mondatfűzés, folyton-folyvást kitérőket teszek, és radikálisan kisebb az aktív szókincsem is. Szóval ez nem helyes, de nem hiszem, hogy ezért rágódnék.

Talán sokkal inkább azért, mert nem tudnám meghatározni a jelenkori önmagamat, és egyedül úgy tudok állításokat tenni, hogyha elhatárolom magam a korábbi verziótól.

Ma azt mondta nekem valaki, hogy milyen érdekes lett volna, hogyha nem csak mostanában ismerkedünk meg, hanem mondjuk három éve, öt éve, vagy tíz éve, hogy vajon akkor is jól kijöttünk volna-e egymással, és hogy mennyire mások voltunk, illetve nem voltunk mások akkoriban. Három éve nem tudom, mennyire voltam más, néha azt gondolom, hogy akkor felnőttebb voltam (dolgozó nő), mint a mostani egyetemista lány. De öt év már van olyan hosszú idő, hogy tapasztaljak eltéréseket.

Lehet egyébként, hogy pont az a legfőbb eltérés, hogy már nem hiszem azt, hogy elértem a szellemi teljesítményem és ítélőképességem, lényeglátásom és zsenialitásom csúcsát, és hogy mindig igazam van, és hogy nyugodtan mondhatok bármit, mert nyilván akárhány év múlva is ugyanígy fogok gondolkozni mindenféle kérdésekben.

Mindegy is, nem tudtam megmondani az illetőnek, hogy mi lett volna ha (érdekes is lett volna, hogyha meg tudom), csak annyit, hogy tíz évvel ezelőtt biztos, hogy nem álltam volna szóba vele, legfeljebb nagyon lekezelően, mert én már nagylány voltam, gimnazista, az érettségi előtti nyáron, ő meg csak egy kis pisis. (Azért az elég jó, hogy mire az ember felnő, eltűnnek a korkülönbségek, vagy legalábbis egyre jelentéktelenebbé válnak.)

De egyébként a leginkább azon gondolkoztam ma, hogy tudnék-e még most is minden nap írni, ha már olyasmiről, hogy havonta 80-90 bejegyzést produkáljak, nem is álmodozom, annyit még a facebookra se írok. És lehet, hogy tudnék. És lehet, hogy még elég témám is lenne hozzá. És lehet, hogy majd jövő tavasszal egészen meg is fogom közelíteni, ha nem is a mindennapi, de a heti egy-két-három alkalommal történő írást, de ez persze nem biztos. A jövő tavasztól eltekintve pedig még ezt se látom valószínűnek.

Nyilván tudnék írni a napi eseményeken kívül más dolgokról is. (Szeretném azt hinni, hogy abba a fázisba már nem térek vissza.) Lehetne úgy, mint ma, hogy hosszasan beszélgettem ezzel a bizonyos valakivel, és aztán a délután során eszembe jutott mindaz, illetve mindannak a csírája, amit most leírtam, és most, egyszerűen azért, mert jól esett volna írnom, megtettem. De az a baj (hogy tényleg baj-e, nem tudom, de elég rosszul hangzik, úgyhogy kapaszkodj meg nyugodtan a széked szélében), hogy nemhogy hosszasan beszélgetni nem szoktam minden nap, de még úgy igazán gondolkozni sem. Sokszor mindent el is követek, hogy nehogy gondolkoznom kelljen. Az olyan fárasztó, strapás, és egyáltalán nem praktikus vagy kényelmes elfoglaltság.

Szóval nem tudom, mi lesz. Nem ígérek semmit. Ez a bejegyzés nem is erről szólt, sokkal inkább csak arról, hogy viszketett az íróizomzatom, és megmozgattam egy kicsit.

Bakancslista közbeszól

Közzétéve Szerző:
2

Hónapok óta gondolkozom már, hogy akarok-e én erről írni egyáltalán, és ha igen, akkor hogyan, és megéri-e ez az egész, és hogy nem fog-e egyszer csak hirtelen visszacsinálódni, hogyha leírom, vagy hogy mi lesz, hogyha a sok leírástól egyszer csak elhiszem az egészet, és valósággá válik, és akkor aztán pánikba esem. Szóval gondolkoztam, halogattam (mindig voltak nagyon jó ürügyeim arra, hogy pontosan miért is – hogy például legjobb lenne megvárni, amíg az egész hivatalos lesz, vagy ilyesmi), és csak nem írtam meg.

Mostanáig.

Szóval az úgy volt, hogy amikor beiratkoztam az egyetemre, és tartottak nekünk nagyszabású eligazítást, akkor közölték, hogy pontosan tudják, hogy mindenkit csak az Erasmus érdekel, éppen ezért sajnálattal közlik, hogy az nálunk márpedig nincs, nincs a tanszéknek külföldi kapcsolata, szóval tegyünk le róla már azelőtt, hogy beleélnénk magunkat, és esetleg fájni kezdene. Kicsit későn szögezték ezt le, mert addigra már egy egészen picikét fájt, de beletörődtünk, és kész. Ez van. Illetve ez nincs. És egyébként is, szakmai gyakorlatra lehet menni, úgyhogy majd megtanulok németül és elmegyek Drezdába a tartományi könyvtárba Maja kódexet őrizni.

Mint ismeretes, a jó történetek rendszerint úgy kezdődnek, hogy “az úgy volt”, és utána vázolnak valamit, ami teljességgel ellentmond a továbbiakban eljövendő eseményeknek, és a jó történet arról szól, hogy hogyan történhetett ez meg mégis. A következőképp:

Február utolsó napjaiban derült égből érkezett egy e-mail, hogy szakos Erasmus-tájékoztató lesz, minden érdeklődőt szeretettel várunk egy, az e-mail dátumától úgy emlékszem, hogy legfeljebb 48 órával későbbi időpontban. Tanakodtam, csodálkoztam, értetlenkedtem, és 48 órán belül nagyjából ötvenedmagammal megjelentem a színen, ahol kiderült, hogy tulajdonképpen mégis van, illetve lesz nekünk is Erasmus, meg hogy tulajdonképpen mégis vannak, illetve lesznek a tanszéknek külföldi kapcsolatai, és minderre pályázhatunk is már az eljövendő tanévre, egészen március első napjainak valamelyikéig. Azaz akkor, hogyha képesek vagyunk nagyjából azonnal döntést hozni az ügyben.

Na már most aki olvas (rosszabb esetben ismer) már egy ideje, annak valószínűleg nem okoz nagy meglepetést, hogyha beismerem, hogy nem vagyok az a könnyen-gyorsan-fájdalommentesen döntő alkat. Annak ellenére sem, hogy az évek során már megtanultam, hogy a döntések nem a hosszas kínlódás alatt születnek, hanem nagyjából tíz másodperc alatt, és azt is, hogy bármi történjék is, idővel az okos kis fejünk megmagyarázza nekünk, hogy miért is alakult minden jól pontosan úgy, ahogy, azaz hogy a döntéseknek nincs valódi súlya a jövőbeli boldogulás szempontjából.

Mindez természetesen nem lett volna elég ahhoz, hogy meggyőzzön arról, hogy nekem pályázni kell valami olyasmire, ami ennyire nagy és félelmetes. Csakhogy itt van nekem ez a Bakancslistám, és a Bakancslistán félreérthetetlenül szerepel, hogy nekem el kéne nyerni egy Erasmus ösztöndíjat, gyakorlatot, vagy valami hasonló jóságot, és amennyiben ez a célom és tényleg ezt szeretném hosszú távon (márpedig csak így kerülhetett fel arra a listára), akkor nem volna helyes engednem, hogy a rövid távon beszari énem ezt keresztülhúzza. Úgyhogy önként vállalt kötelezettségemnek eleget téve beadtam egy pályázatot, a többi pedig, amint azt mondani szokták, már történelem.

No jó, az igazsághoz hozzátartozik még, hogy eltöltöttem néhány estét a baráti egyetemek weblapjának tanulmányozásával különös tekintettel a megélhetés költségeire és a felkínált tanegységekre, de igazság szerint ez nem tartott olyan szörnyen sokáig, mert igen hamar szerelemre lobbantam a választott egyetemem iránt. A neheze a szakmai önéletrajz volt két nyelven, a motivációs levélről és egyéb mellékletekről nem is beszélve. De vért izzadva, küszködve és nyöszörögve sikerült időben leadni az egész paksamétát, és utána nem volt más dolgom, mint enyhe gyomorgörccsel várni, hogy elbírálják. (Azt gondolom, hogy nem helyes közölni a nyomorult hallgatóval, hogy “ma délután fogunk összeülni megbeszélni a pályázatokat”; jobb az ilyesmit nem tudni. Kicsit nehéz elképzelni egy olyan szituációt, hogy ülnek egyetemi főemberek az én életrajzom fölött, és azt mondják, hogy “ez igen, ennek az embernek adunk szemtelenül sok ösztöndíjat!”)

Szó szót követett, és úgy egy hónappal később, de lehet, hogy hat héttel, erre bizony már nem emlékszem, kiderült, hogy az egyetemi főemberek mégiscsak úgy határoztak minden józan ész ellenében, hogy ez igen, és hogy adnak nekem szemtelenül sok ösztöndíjat (ami természetesen csak innen nézvést tűnik szemtelenül soknak, és az önerő előteremtésének mikéntje még nem egészen világos előttem), úgyhogy a dolgok jelenlegi állása szerint januárban fogom a motyómat, és egy fél évre elköltözöm Svédországba.

Sverige

Na persze még semmi sem biztos. Még a svédek is el fogják bírálni a pályázatomat, és esetleg azt mondják, hogy “hát meghülyültek a magyarok, ezt akarják ideküldeni, hát nincs ezeknek eszük?” De ha ez mégsem történne, akkor.

Nyekk. És vupp. És más mindenféle hangeffektek. Hogy mennyire vagyok megrettenve, azt inkább ne fejtegessük. Tekintsünk el annak a taglalásától is, hogy hogyan sikerül majd pontosan lemaradnom a budapesti rendezésű műkorcsolya Európa-bajnokságról, ami tulajdonképpen egy kicsit még vicces is. Javaslom, hogy pillanatnyilag mindezeket a témákat mellőzzük, idővel sor kerül majd mindegyikre.

Pont ebből a megfontolásból – mármint hogy mindenféle témákra, a szokásosnál talán kicsit konkrétabb és/vagy gyakorlatiasabb formában sor kerüljön – jelent már meg ott fönn a menüben ez a bizonyos “Rasmus” nevű fül. (Az Erasmus olyan hivatalos név. A Rasmus meg olyan kedves.) Azaz jelen bejegyzés, azon túl, hogy a szokásostól eltérően információt is közöl, tulajdonképpen rovatindítónak is tekinthető.

Hát így. Drukkoljatok nekem.