Az, hogy néha hisztizek, nem jelenti azt, hogy bármi baj lenne. Néha muszáj toporzékolnom egy kicsit, és esetleg bőgni egy nagyot, mert úgy vezetem le a feszültséget. Szerintem a két év körüli gyerekek is ezért szokták hasra vágni magukat a szoba közepén és csapkodni meg ordítani, de valamiért ez a fajta viselkedés a felnőttek körében kevésbé elfogadott. Hogy ilyenkor mennyire kell komolyan venni azt, amit mondok, mindenkinek az egyéni elbírálására van bízva: lehet komolyan is venni meg komolytalanul is, kinek mi esik kézre. Az, hogy én komolyan veszem, még nem jelenti azt, hogy másnak is kell – és amíg én tudom, hogy ez a működési stratégiám része, és ilyenkor kerülnek helyre a dolgok, ilyenkor töltődöm fel energiával arra, hogy csináljak dolgokat, és hogy egy-két napon belül elmúlik, addig ezt mások lehet, hogy nem tudják.

Tulajdonképp érdemesebb olyankor aggódni, ha már jó régen nem hisztiztem semmi miatt. Akkor vagy vegetatív állapotban vagyok, és nem érnek semmiféle ingerek, vagy meghaltam. (Vagy csak szerencsés vagy, és éppen másnak siránkoztam.)

Szóval igen, köszönöm, kihisztiztem magam. Meg gondolkoztam is sokat. És tettem mindenféle megállapításokat, mert megállapításokat tenni és tanulságokat levonni kifejezetten szeretek.

Megállapítottam például azt, hogy az ittlétemnek a legcsekélyebb mértékben sincs köze a valósághoz vagy az életemhez. Ez itt nem az az élet, amelyiket élni szoktam, ez egy időleges, mulandó, abszolút nem tartós, egyszeri tapasztalat. Ez pedig azt is jelenti, hogy mindaz, ami itt történik, nem számít valójában. Ez pedig azt is jelenti, hogy mindent megtehetek, bármit megtehetek: azt is, amit alapvetően nem tartanék lehetségesnek, vagy amit nem mernék, vagy amiről gyanítanám, hogy nem volna szabad vagy tanácsos. És ezek egy részét meg is tettem már, ha úgy nézzük. Újra felfedezhetem vagy újradefiniálhatom magam, ha ahhoz van kedvem, és ragaszkodhatok konokul és rugalmatlanul a megszokásaimhoz is, ha inkább ahhoz; mindegy.

Megállapítottam azt is, hogy öt hónap nagyon kevés idő, még akkor is, hogyha esetleg, valamilyen úton-módon végül öt és fél vagy hat hónap is lesz belőle. Az is nagyon rövid idő. Ez pedig azt jelenti, hogy szükségképpen nem lesz időm mindenre, nem fogok tudni mindent megnézni, megtapasztalni, átélni, teljesíteni. És hogy ez nem baj. Nem kell mindent belezsúfolni ebbe a félévbe; vissza lehet még jönni, egy fél nap alatt át lehet utazni a két ország közötti távolságot. Tulajdonképp az a jó, hogyha szomorúan megyek majd haza, azzal az érzéssel, hogy annyi mindent csinálhattam volna még, annyi mindenre nem maradt időm, és nem pedig azzal, hogy na végre, éppen ideje volt már, hogy megszabaduljak végre ebből a pokolbugyrából.

Megállapítottam továbbá azt is, hogy tulajdonképp nem történik semmi baj akkor sem, hogyha véletlenül nem tudok lépést tartani az otthoni svédcsoportommal. Akkor sem történik semmi baj, hogyha alig tanulok új dolgokat a nyelvről, csak megtanulom kicsit magabiztosabban használni azt, amit már most is tudok, és szerzek egy kis gyakorlati tapasztalatot vele. Nem kell szükségképpen most is konstans rettegnem. Nincs határidő, nincs követelményrendszer, nem tűztem ki, hogy mikor fogok nyelvvizsgát tenni (haha). Előbb-utóbb megtanulok svédül, és ebben a folyamatban remélhetőleg hasznos és gyümölcsöző szerepet fog játszani az itt töltött időszak. És előbb-utóbb fogok olvasni is (inkább előbb), és az sincs kizárva, hogy egyszer, majd évek múlva fordítok is svédból (inkább utóbb). De ez mind nem őrülten sürgős. Nemhogy tegnapra nem, de még holnapra sem kell perfektnek lennem. Az egyetlen, amit tennem kell annyi, hogy elkezdem használni azt a svédet, amit már tudok.

Menet közben egyébiránt arra is rájöttem, hogy kicsit türelmetlen vagyok. Vagy nagyon.

Azt gondolom, hogy első körben be akarok költözni a szobámba, kipakolni végre a bőröndömből, és ha megérkezik az ösztöndíj első része, akkor befizetem a lakbért is. Azt is gondolom, hogy ha ezzel megvagyok, akkor el tudok kezdeni számolni azzal, hogy milyen utazásokra, kalandozásokra és felfedezésekre lesz költségkeretem, és mire nem. (Remélhetőleg előbb-utóbb az órarendem is kialakul, és akkor még azt is fogom tudni, hogy mikor érek rá.) És azt is gondolom, hogy ha már van tervem és látom, hogy hogyan alakul az életem, akkor sokkal kevésbé leszek nyugtalan.

Noha azt is gondolom, hogy az első időszaknak – legyen ez két hét, három hét, hat hét – szükségképpen vacaknak és nehéznek és bizonytalannak kell lennie. Ezen muszáj átesni. Majd utána jobb lesz, és amikor jobb lesz, akkor azt fogom tudni értékelni, ugyanúgy, ahogy a mostanra fényesre kopott csípőm is nagyon boldog lesz, mikor végre ágyban alhat.

És azt is gondolom, hogy nem várhatok arra, hogy mások megoldják a dolgaimat. Nem várhatom, hogy valamelyik diákszövetkezet kitalálja, hogy mi kell nekem. Nekem magamnak se kell szükségképpen tudnom vagy értenem, hogy mire vágyom, de arra igenis késznek kell lennem, hogy elébe menjek a kalandoknak. Meg kell fogalmaznom célokat és tenni értük. Mondjuk adott esetben megkérdezni, hogy nincs-e valakinek kedve elmenni kirándulni a havas erdőbe. Vagy amikor egyedül ülök a menzán, akkor kitenni magam mellé egy szelet papírt, rajta felirattal, hogy “ülj le hozzám és beszélgess velem (egy kicsit beszélek svédül is)”. Mert miért ne? Mi a legrosszabb, ami történhet? Legfeljebb nem ül le mellém senki, aminek az esélye ugye papír nélkül is fennáll. Esetleg kiröhögnek olyan emberek, akiket nem ismerek, aminek az esélye szintén fennáll amúgy is.

És tovább is megyek: pusztán az, hogy valami egy lehetőség valaki számára, még nem jelenti szükségképpen azt, hogy én vagyok az a valaki. Igen, lehet, hogy van olyan, aki tucatnyi nemzetközi szakmai kapcsolattal felszerelkezve megy haza a külföldön eltöltött félévéből (és lehet, hogy olyan is van, aki egy jutányosan beszerzett nemi betegséggel), de ez miért lenne törvényszerű? Miért lenne ez a kötelező? Miért ne merészkedhetnék túl a cserediákok karanténján, vagy akár az egyetem falain is túlra, igazi emberek közé?

El lehet menni mindenféle helyekre. Olyan helyekre, ahol szerveznek programokat: templomokba, könyvtárakba (úgyis bejárjuk a városi könyvtárakat az eljövendő hetekben, miért ne találhatnék valami olyasmit, ami érdekesnek tűnik?), akár az uszodába, akár a jégpályára. Vagy amikor majd kinyit végre, akkor az állatkertbe. Vagy akárhová. Meccsekre. Fesztiválokra. Rendezvényekre. Az oké, hogy nem tetszik az, amit tálcán kínálnak, konkrétan az a híres “Erasmus-életérzés”. De senki sem mondta, hogy mindössze két választási lehetőség van: vagy megeszed, vagy éhen maradsz. És az nem oké, hogy annyi évesen, amennyi vagyok, itt siránkozzak, hogy esetleg tennem kell egyes dolgokért. Mikor csináltam utoljára úgy dolgokat, ahogy általában szokás? Mikor volt legutóbb jó nekem az, amit mindenkire, válogatás nélkül rá akartak húzni? Mikor nem harcoltam érte körömszakadtáig, hogy nehogy véletlenül olyan legyek, mint mások? Na ugye. Lassan ideje lenne, hogy megtanuljam: a saját életemet tudom és szeretem élni, és nem vagyok képes vagy alkalmas (sőt sokszor hajlandó sem) arra, hogy mindenféle elképzelt sztenderdeknek eleget tegyek.

És tudod mit? Ettől így most sokkal jobban érzem magam. Mert így működöm: előbb elveszítem minden önkontrollomat és józan eszemet, aztán megvizsgálom, hogy ez hogyan történt és vajon miért, és a felállított elméleteket kísérleti tesztelésnek vetem alá. Már mindjárt mától.

Nyűgös vagyok és elkeseredett. Lehet, hogy egyikre sincs túl jó okom, de az élet egyik legfontosabb szabálya (amellett, hogy csokoládéra nem mondunk nemet, hogy soha nem veszünk könyvet teljes áron, vagy hogy ha két minden más szempontból egyenértékű dolog közül az egyik csíkos, a másik meg nem, akkor a csíkos jobb) az, hogy nem gyötröm magam plusz bűntudattal egyszerűen azért, ahogy érzem magam. Nem szekálom magam olyan kérdésekkel, hogy szabad-e és indokolt-e azt éreznem, amit, mert nem számít: és valószínűleg indokolt, merthogy a belső mechanikám ezt diktálja, akár racionális ez, akár nem.

Szóval nyűgös vagyok és elkeseredett, és mindkettőre számos okom van, még akkor is, hogyha ezek egyike sem valami jó ok.

Az egyik mindjárt az, hogy sikerült beszereznem egy remek, elsőosztályú svéd náthát. Ez nem olyan nagy tragédia, noha némiképp kellemetlen. De alapvetően, természetesen, egy kis nátha olyan sok kárt nem tud tenni bennem, csupán lehet, hogy kicsit fáradtabb és kicsit ingerlékenyebb vagyok tőle, mint lennék egyébként.

A másik az, hogy tele a hócipőm a lakás-szituációval, ami lényegében abban merül ki, hogy három olyan lánnyal kempingezek egy szobában, akiket alig néhány napja ismerek, akiknek az enyémtől radikálisan eltérő életritmusa van, és akik ugyan nagyon kedvesek, de napról napra fokozatosan kezdenek halálra idegesíteni. Nem érdekelnek a bulik, sem az, hogy vajon melyik fiú meleg és melyik nem, nem érdekel, hogy a legutóbbi bulin ki kivel táncolt, és később ki kivel távozott, hogy ki mennyire volt részeg, és így tovább. Nem érdekelnek az esténkénti kinek mennyi tiszta ruhája van még, és mit vegyek fel ma estére jellegű agonizálások, és egyáltalán: fáraszt a folyamatos csivitelés.

A harmadik az, hogy nagyon unom, hogy nemhogy sajátom nincs, de hozzáférésem sincs konyhához, hűtőszekrényhez, mosógéphez. Természetesen számos dologra alkalmas egy merülőforraló, az ablak kilincsére akasztott, szabadba kilógatott nejlonzacskó vagy éppen egy mosdókagyló, de akkor is. Komfortot szeretnék. És ha már itt tartunk, egy ágyat is szeretnék, nem pedig egy olyan matracot, amelynek az alsó oldala a hideg padló és a paplan alatti testhőmérsékletű én kölcsönhatása következtében minden reggelre merő víz.

A negyedik az, hogy a saját szobám kulcsát, mindezek ellenére, és annak ellenére is, hogy szerződés szerint február elsejétől az enyém lenne, rossz esetben nem kapom meg egészen következő hétfőig, ugyanis elseje szombatra esik, és olyankor nem dolgoznak a házinénik. Ennek fényében különösen kellemetlen, hogy a péntek reggel során el kell tűnnünk a kemping-szobából, ugyanis akárhogy is számolom, itt fellép három éjszakányi folytonossági hiány. És természetesen előfordulhat, hogy az illető, aki az eljövendő szobámban jelenleg lakik fogja magát, és kiköltözik előbb, és akkor fölvehetem hamarabb is a kulcsot, de ez az egész állapot egyszerűen kiborít. Nem bírom a bizonytalanságot.

Az ötödik az, hogy iszonyúan utálok bőröndből élni. És unom, hogy a puszta létfenntartás is ilyen logisztikát igényel: kinél van az egyetlen kulcs, mennyi ennivaló fér bele a hűtőszekrénybe (zacskóba), milyen gyakran kéne elmenni vásárolni, és így tovább.

A hatodik az, hogy noha elvileg már tanév van, nincsenek óráim. Nincsenek előadások, nincsenek gyakorlatok, nincsenek programok. Egyszerűen csak el kell foglalni magam, és ettől becsavarodok. Néha jönnek e-mailek a két-három hét múlva esedékes dolgok időpontjainak öt-tíz-tizenöt perccel történő eltolódásáról, amiket szoktam nyugtázni. De semmi! Semmi! Megbolondulok. Még egy tisztességes órarendem sincs. Valamennyi homályos sejtésem van az időbeosztásomról az eljövendő három hétre, de ez minden.

A hetedik az, hogy a tanszéki koordinátorom túszul ejtette a papírjaimat. Először elment Afrikába, aztán mióta visszajött, beteg, és nem megy be az egyetemre. Nyilván megpróbálom holnap is, hátha most ott lesz, de unom. Főleg azért unom, mert az ösztöndíj addig nem jön, amíg ezeket a papírokat haza nem küldtem az egyetemnek. És még akkor se jön azonnal, hanem majd harminc napon belül. Remélhetőleg. És mivel az összeg euróban érkezik, a számlám meg forintban van, ellentétben a költségeim koronában, még csak számolni se nagyon tudok vele addig, amíg meg nem érkezik az egész, és be nem fizettem az összes kötelezettségemet (konkrétan a lakbért legalább márciustól májusig.)

A nyolcadik az, hogy még mindig küszködöm azzal, hogy mi lesz a nyelvtanulással. A népfőiskolára megpróbáltam már több alkalommal is bemenni, hogy kérdezősködjek, de eddig soha nem engedtek be. Vagy nagyon rosszul csinálok valamit, vagy errefelé tényleg nem szeretik, ha az emberek személyesen intézik a dolgaikat, és jobban örülnek az e-mailnek. Ráadásul az egyetlen tárgy, amiből van órarendem, az pont hogy a félév második felében esedékes svéd: az egyik óra csütörtök este negyed nyolcig tart. A folkuniversitet svédórája természetesen csütörtök este negyed nyolckor kezdődik, és ha nincs is nagyon messze egymástól a két helyszín, annál azért messzebb van, minthogy teleportálni tudjak.

A kilencedik az, hogy unom az embereket. Aranyosak a nemzetközi fiatalok, tényleg. Kedvesek, közvetlenek, jóindulatúak, érdeklődők, vagy legalábbis jól hozzák a szerepüket. De ugyanaz a néhány ember napról napra, és mintha valamiféle karanténban lennénk, elkülönítve a bennszülöttektől, nehogy véletlenül kárt tegyünk bennük. El se tudom képzelni, hogy tudnék ebből kitörni. Lehet, hogy csak le kéne ülni valaki mellé a menzán, és szóba állni vele, akár svédül is, de ennyire még nem vagyok se bátor, se elkeseredett.

A tizedik? A programok, amiket szerveznek nekünk… integrálnak talán bennünket a svéd tanulóifjúságba? Integrálnak ám a fenét. Mindig csak a külföldieknek külön. Vannak sportcsapatok – foci, kézi, kosár, röplabda, tollas -, de mindegyikben megint csak ugyanazok az emberek. És a többi program? Bulik. És bulik. És további bulik. Házibulik, a hallgatói önkormányzat épületében tartott bulik, és szórakozóhelyeken tartott bulik. Késő esti időpont, túl hangos zene, sötét, magas átlagos véralkoholszint, számos lehetőség alkalmi szexuális kapcsolat létesítésére, és – döbbenet – ugyanazok az emberek. És azoknak, akik nem szeretik a bulikat? Akiket nem hoz lázba se a zene, se a sötét, se az alkohol, sem pedig az instant szex? Nos, lesz egy buszos kirándulás Lappföldre – megfizethetetlenül méregdrágán, ugyanazokkal az emberekkel, remek lappföldi bulikkal – és egy kétnapos hajókirándulás, ami egy kicsivel kevésbé méregdrága, és ahol a környező országokban tanyázó erasmistákkal együtt lehet egyfolytában bulizni a szokásos embereken kívül. Ó, és volt egy filmvetítés is – kiválóan alkalmas ismerkedésre. Már csak azért is, mert megint csak ugyanazok az emberek voltak ott. És volt egy társasjátékos délután is, ami véletlenül ütközött a filmvetítéssel.

Nagyon nem tetszik, hogy ez az egész így van. Hogy aki nem akar buliból buliba járni, annak nem kínálnak alternatívát. És nem mondom, hogy szervezzenek direkt nekem programokat, mert nem erről van szó, de ha elvileg a világ mindenféle pontjairól érkező, különféle kultúrákban otthonos, mindenféle személyiségű embert várnak ide, akkor miért csak egyféle típusra készülnek? Ennyire ritka lenne, hogy valaki jobban szeret csöndben és kis csoportban beszélgetni, mint ittasan ordítani?

Csak azért sem léptem be egyik diákszervezetbe se. Az alapján, amit az első másfél héten mutattak, ami elvileg a képességeik legjava, nem nyűgöződtem le a legkevésbé sem.

Mielőtt bárki is szóvá tenné a dolgot: igen, hisztis vagyok. Nyűgös vagyok. És dühös is vagyok, főként abból a megfontolásból, hogy a dühöt könnyebb levezetni, mint az elkeseredettséget volna. És azért is, mert amíg dühös vagyok, nem kell azon gondolkoznom, hogy vajon nagyon rosszul csinálok-e valamit, és hogy vajon most teszem-e éppen ezerrel tönkre magamnak a Rasmus-élményemet. Értem, tényleg értem, hogy ez az a pillanat, amikor feszegetni kell a határaimat, új dolgokat kipróbálni, meg ilyenek. De nem látom jól, mi a különbség a határfeszegetés és az önmagamon való erőszaktétel között. Miért kéne olyasmit csinálnom, amit utálok? Mégis rosszul érzem magam minden este, amikor buli van: ha elmegyek, akkor azért, ha meg nem megyek el, akkor azért, mert azt érzem, hogy most kimaradok valamiből, és hogy valamit nem tudok, amit mindazok, akik elmentek és képesek jól érezni magukat, tudnak.

Úgyhogy nincs nagyon mese, ki kell találnom, hogy mi a jó nekem. Hogy mihez van kedvem, és mi lenne nekem jó,  és megkeresni azokat az embereket, akik ezekre esetleg kaphatók. Állítólag ennek a városnak pezsgő kulturális és közösségi élete van: meg kell találnom, hogy az hol zajlik, és bele kell csobbannom. Biztos, hogy vannak itt olyan emberek, akiknek ha nem is pont én hiányoztam az életükből, azért tudhatnak helyet szorítani nekem. Biztos, hogy valahol van itt is hely nekem. Legfeljebb Mohamed feltápászkodik, és megkeresi, hogy hol lehet az a hegy.

Csak nem azért jöttem világgá, nem azért hagytam otthon a kész, kényelmes, biztonságos életemet, hogy most fél éven át nyomorúságosan érezzem magam.